Sporttörténelem: „Melbourne a magyar sport Trianonja”

 

Az 1956-os forradalom kitörésének napjára emlékezünk, a 65 évvel ezelőtti események gyökeresen határozták meg Magyarország történelmét, s természetesen sportéletét. Október 23. nemzeti ünnepünk, mint március 15., igaz, a jeles dátum kapcsán nem felejtjük október 6-át, az aradi vértanúk kivégzésének napját sem. Mint ahogyan a tudatunkba vésődött június 16., Nagy Imre és társai kivégzésének napja.

Manapság, szabad világban élve furcsa azokra az időkre emlékezni, amikor a szabadság kivívása volt a feltétele a szebb, jobb életnek. Sportolóink a forradalom alatt még itthon amellett döntöttek, hogy a melbourne-i olimpián (november 22.–december 8.) eredményeikkel hívják fel a figyelmet a magyarországi eseményekre. Szereplésük – 9 arany, 10 ezüst és 7 bronzérem – ezt igazolja, és önmagáért beszél. Helsinkiben 16 aranyérmet nyertünk, és számos szakember az jósolta, Melbourne-ben ennél is többször játsszák el a Himnuszt. Ehelyett már a kiutazás is gondot jelentett...

Az utca embere itthon vérét adta a forradalomért, a nemzetet az anyaországtól 20 ezer kilométerre képviselő sportoló szívét az aranyért. Fogalmazzunk patetikusan: hazafiak voltak, pedig a versenyzők világnézetét tekintve egyáltalán nem volt homogén a csapat. Ugyanúgy voltak baloldali gondolkodású emberek, olyanok, akiknek a Rákosi-rendszer adott lehetőséget a tanulásra, a sportolásra, s olyanok, akik családi vagy szociális beágyazottságuknál fogva – finoman fogalmazva – nem voltak a fennálló rezsim hívei. S mégis ugyanazt akarták: a „ruszkik” menjenek haza, Magyarország legyen független.
Amikor sportolóink Prágából (az indulásra várva a csehszlovák főváros melletti Nymburkban forradalmi bizottságot alapítottak) bérelt gépekkel elrepültek a játékok helyszínére, országunkat már megszállták a szovjet csapatok. Versenyzőink ebben a környezetben hagyták családjukat, otthonukat. Már az útjuk során vad hírek kísérték őket, az olimpia folyamán még szörnyűbb hírek tartották őket félelemben, rettegésben. Jegyezzük meg, levert forradalmunk jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a magyar nemzettel szolidaritást vállaló Spanyolország, Hollandia és Svájc már Ausztráliából rendelte haza sportolóit, az élet írta forgatókönyv szerint a hollandok a megnyitó napján szálltak fel az őket hazaszállító repülőre.

A mieink minden gondolata itthon járt, a hazai híreket lesték. Az ausztrál sajtó rabszíjra fűzött magyar fiatalok Szovjetunióba hurcolásáról cikkezett, amit a második világháború után az új keletű világrend elől az ötödik kontinensre emigráló, ott letelepedő magyarok sem cáfoltak...Nem csoda – ha csak tudat alatt is –, másodrendűvé vált számukra a jó vagy rossz szereplés kérdése. Nem egy közülük átvirrasztott éjszakákon azon töprengett, örökre búcsút intsen-e Magyarországnak, vagy visszatérjen a bizonytalanságba. Csoda-e, hogy ilyen lelkiállapotban vibrált a feszültség a magyar–szovjet vízilabda-rangadón, amelyen az ellenfelek egyike, Valentyin Prokopov megütötte Zádor Ervint, akinek a vérző arcáról készült kép bejárta az egész világot, mintegy mementókét: lám, a szovjetek még a sportban is erőszakosak. Pedig azon kívül, hogy egy orosz pólós tudta, mi történik Magyarországon, a nagypolitikához semmi köze sem volt, de ezt már nehéz lett volna elmagyarázni a felháborodott nézőknek és a világlapok olvasóinak.

Tornászlányaink december 7-én, az utolsó napon szerezték aranyérmüket, s ha sportolóink addig a hozzátartozók iránti aggódás miatt aludtak nyugtalanul, innentől saját sorsukon tépelődtek. A záróünnepélyen, az olimpiák történetében először, a résztvevők nem saját csapatukkal vonultak fel, hanem elvegyültek egymás között. Avery Brundage, a NOB elnöke állítólag egy kínai kisfiú kérését teljesítve engedélyezte a formabontó búcsút. Az eredményjelző táblán megjelent: „Az olimpia városa búcsúzik önöktől, és jó utat kíván!” Sok magyar fejében ott motoszkált, vajon melyik a jó út: hazatérjen-e, vagy több ezer kilométerre az otthontól a szabadságot válassza?

A magyar labdarúgó-válogatott ugyan nem vett részt az olimpián, de futballistáink – hogy csak a három leghíresebbet, Puskás Ferencet (akinek a forradalom alatt halálhírét keltették), Kocsis Sándort és Czibor Zoltánt említsük – életét is befolyásolta a forradalom és az emigráció – vagy éppen a hazatérés. Sport, forradalom, olimpia, emigráció. Ha feltesszük magunknak a kérdést, miképpen hatott a forradalom, az olimpia és az emigráció a magyar sport egészére, egyértelmű, hogy nem adható pozitív válasz. A legtalálóbb, ugyanakkor legszívbemarkolóbb feleletet a kéziszercsapattal olimpiai bajnok tornásznő, Köteles Erzsébet adta: „Melbourne a magyar sport Trianonja.” Míg a Párizs melletti kastélyban meghozott döntés az ország területét és lakosságszámát csonkolta, az 1956 utáni időszakkal a honi sportélet legkiválóbbjai közül, a 113 akkreditált versenyzőből negyvenen lettek külhoni magyarrá.

A közmondás szerint, ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Az Egyesült Államok alelnöke, Richard Nixon szolidáris magatartást tanúsítva nem gördített akadályt a magyar menekültek befogadása elé. A kinti sportlap, a Sports Illustrated Hungarian Freedom Tour elnevezéssel a sport iránt érdeklődő, magyar gyökereit sohasem felejtő Alexander Brody – aki egyébként úgy vélte, azok döntöttek jól, akik az eseményeket egyfajta indikátorként használták fel, aminek segítségével saját maguk alakíthatták életüket – közbenjárásának is köszönhetően amerikai körutazást szervezett a haza nem térő magyar sportolóknak, akik december 23-án meg is érkeztek San Franciscóba. Néhány hónappal később a pólósok közül például Jeney László és Kárpáti György, a vívóktól Sákovics József és Dömölky Lídia 1957-ben hazatért, ám többségük beilleszkedett az ottani társadalomba. Hogy hogyan viszonyultak az óhazához? A csapatban olimpiai bajnok kardvívó, Magay Dániel így fogalmazott: „Kétféle típus létezik: van, aki teljesen asszimilálódik, és soha többé nem akar visszatérni Magyarországra, és van, aki magyarnak tartja magát, és mindig visszamenne. Azt hiszem, én valahol a kettő között állok: a magyar mivoltomat nem adom fel, de innen más aspektusból látom a dolgokat, mintha maradtam volna.” Abban azonban nem különböznek egymástól, hogy szinte valamennyien öregbítették a magyarság hírnevét.

Amikor 23-án a kabát hajtókájára tűzzük a forradalom jelképét, a lyukas nemzeti színű zászlócskát ábrázoló jelvényt, ne csak a 65 évvel ezelőtt kirobbanó forradalom jusson eszünkbe, hanem melbourne-i olimpikonjaink is.