Nyolcévesen lebénult, tíz év múlva paralimpiát nyert – Kiss Péter Pál, a példakép

Határidőnaplóját szorongatva, bosszankodva érkezik az ELTE Damjanich utcai kollégiuma elé Pruzsina István. A paralimpiai bajnok kajakos, Kiss Péter Pál edzője hosszú ideig nem talált parkolóhelyet, a mozgáskorlátozottaknak kialakított részen éppen a „gyorsan megállt és beugrott” ütemben van valaki, a mellette lévő helyeken pedig a lezser kétsávos parkolást választotta egy delikvens.

„Csak a szokásos. Nem könnyű Budapesten közlekedni, pláne nem akadálymentesen, tapasztaljuk minden nap, hiszen mi is benne élünk” – mondja az edző, aki a naptárját kinyitva már versenyzője programját böngészi. Sűrű időszakot élnek, interjúk, találkozók sorát kell egyeztetniük, hétvégén pedig a Budapest maratoni Fodisz esélyegyenlőségi futama következik, amelynek szintén résztvevője, sőt, prominens személyisége lesz Kiss Péter Pál.

Aki néhány perc múlva már ott is van mellettünk kerekesszékében ülve, együtt indulunk neki a napsütötte Városligetnek, ahová sokszor kigurul csak úgy, feltöltődni, kikapcsolódni. Az utcán szembejövő emberek jól megnézik kis csapatunkat, van, aki felismeri Tokió paralimpiai bajnokát, van, aki rácsodálkozik izmos, sportos karjára és felsőtestére, de leginkább arra a pozitív, sugárzó tekintetre, amellyel hősünk a világot szemléli.

A nagyvátyi születésű Kiss Péter Pál, akinek nyolcévesen egy rendkívül ritka autoimmun betegség, a Guillain-Barré-szindróma következtében bénultak le a lábai, tokiói paralimpiai sikerével egy csapásra példaképpé vált. Nem csak a Mexikói úti Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium növendékeinek, nem csak több ezer fogyatékkal élőnek, de az ép embereknek is. Pályája – amelyen segítette őt a Magyar Paralimpiai Bizottság és a Magyar Kajak-kenu Szövetség – meseszerűnek mondható. Tizennyolc éves kora ellenére kellő komolysággal és alázattal áll a sport adta kihívások és örömök elé. Noha gyerekkorában a sors megfosztotta attól, hogy fizikailag teljes életet éljen, valószínűleg így is jóval aktívabb és egészségesebb testben, lélekben és mentálisan, mint az ország lakosságának jó része. És pontosan tudja, hogy a sporttal, a Tokióban megszerzett paralimpia aranyéremmel milyen lehetőségeket adott a kezébe a Teremtő.

„A Tokióban átélt győzelemmel és az arany által rengeteget fejlődtem. Tudatosult bennem, hogy példakép vagyok, hogy a sikeremmel, az utammal adhatok másoknak is – örömöt, reményt, választási lehetőséget. Sok hozzám hasonló sorsú gyerek szeretne olyan lenni, mint én. Folyamatosan kapom a pozitív visszajelzéseket, ami tényleg nagyszerű érzés” – fogalmazza meg gondolatait a kajak-kenu pályák „Petyája”.

Így szólítja mindenki, aki a vizes sportágban él és dolgozik, így emlegeti az edzője, Pruzsina István, aki 12 éves kora óta foglalkozik a Mozgásjavító Intézetben megismert és felfedezett tanítványával.

„Petya már akkor is ígéretes kis srác volt. Szorgalmas, láttam benne az akaratot és vágyat arra, hogy még jobb legyen a sportban” – emlékezik vissza a kezdetekre a tréner, aki azóta már félig-meddig családtagként tekint versenyzőjére, hiszen az elmúlt hat év során összefonódott a sorsuk. Ő hozza-viszi edzésre, iskolába, programokra a kiváló kajakost, aki nem csak a vízen van ráutalva edzőjére.

„A mi kapcsolatunk túlmutat az edzésmunkán, a helyzetemből adódóan sokkal jobban meg kell nyílnunk egymásnak, sokkal többet kell tudnunk egymásról, mint egy szimpla edző-tanítvány viszonyban” – mondja Petya, aki tudja, összezártságukból fakadóan óriási toleranciára is szükségük van. Kapcsolatuk azonban remeknek mondható, hiszen edzője a 25 évnyi korkülönbség ellenére is remekül megtalálta a közös hangot a kamasszal.

„Talán könnyebben veszem a lapot, mint egy idősebb tréner, és jobban elfogadom, hogy Petya még fiatal, és szeretné kortársaihoz hasonlóan élni az életét. Megértem és tolerálom például, ha bulizni akar, hiszen most van abban a korban, amikor kinyitja önmagát, felépíti a személyiségét, az életét. És mivel a parasport kortalan, hiszen a balesetek, sérülések után van, hogy a harmincas, negyvenes éveikben fognak bele a sportolásba és az álmaik megvalósításába az emberek, így arra is ügyelnem kell, hogy Petya ne veszítse el a motivációját, ne égesse ki magát idő előtt” – teszi hozzá a mester.

Edző és tanítványa megegyezik abban, hogy még három-négy paralimpia benne van a közös életükben. Hosszú út vár rájuk, pláne úgy, hogy 2019 óta Kiss Péter Pál gyakorlatilag mindent elért szeretett klubja, a BHSE színeiben, amit el lehetett érni a sportágban. Paralimpiai bajnok, világ- és Európa-bajnok lett. Hogy mi adhat neki új lendületet?

„Az, hogy szeretem és élvezem, amit csinálok. Enélkül nem is menne, hiszen az épekhez hasonlóan ugyanolyan keményen meg kell dolgoznunk a sikerért. Most Istvánnal megegyeztünk abban, hogy újításként a kajakozás mellett kipróbálom a kenuzást is. Több olyan versenyző is van a mezőnyben, aki mindkét szakágban eredményes” – mondja a sportoló, Pruzsina István pedig már sorolja is a neveket és persze azt is, hogy mi minden vár rájuk az elkövetkező időszakban. Elsőként a megfelelő beülő kialakítása, amelyben komfortosan érzi magát Péter, a folytatásban a technika elsajátítása, hiszen az új mozgásforma rögzüléséhez idő kell. Amikor azt kérdezem, az újítás nem lesz-e hatással a kajakos technikájára, nem esik-e vissza majd a szakágban, eloszlatják a kételyeimet, Kiss Péter ugyanis olyan klasszisa a kajakozásnak, hogy kevesen tudják vele tartani a tempót.

„Kettős érzés van bennem ezzel kapcsolatban, egyrészt örülök, hogy ilyen erőt képviselek a nemzetközi mezőnyben, másrészt jó lenne, ha nagyobb meccseket tudnék vívni. Bár hozzáteszem, a legnagyobb riválisom, az olaszok parakajakosa, Esteban Farias ezúttal nem volt ott a paralimpián” – folytatja a versenyző, akinek a szeptemberi koppenhágai világbajnokságon hasonló malőrrel kellett megbirkóznia a döntőben, amilyen Milák Kristóf elhíresült tokiói „gatyaügye” volt. Már az első csapásoknál kiesett a kontaktlencséje, így félig „vakon” védte meg 2019-ben megszerzett világbajnoki címét.

„Akkor is bizonyította, mekkora klasszis, hiszen a baki ellenére nyert. Nagyon meg kellett küzdenie azért az aranyért, az utolsó hetven méterhez közeledve csak a negyedik helyen haladt, onnan tudott még kigyorsítani” – meséli az edző, aki bizony a pandémia alatt sokat tett azért, hogy Petya edzeni tudjon, formában tudja tartani magát.

Versenyzőjét egy ergométer és több súlyzó társaságában felpakolta és hazaköltöztette a Pécs melletti Nagyvátyra, ahol heti rendszerességgel a közeli kis halastavon tartott neki edzést.

Péter ugyanis a Kölcsey Ferenc Gimnázium diákja, az iskola vezetőségétől, tanáraitól minden segítséget megkap, hogy a tanulásban se maradjon el. Nem is hagyná edzője sem, mint mondja: a sportolói lét véges, utána a nagyvilágban is tudni kell boldogulni, ahhoz pedig most kell megteremteni az alapokat.

A friss paralimpiai bajnok jól tudja, a sport rengeteg lemondással jár, ugyanakkor a befektetett munka kamatostól térül meg. Elég, ha csak a kezdetekre gondol, amikor a kórházban töltött időszak, a szteroid­kezelések után a Mozgásjavító Intézetben elkezdett úszni.

„A gyógyszerek mellékhatása miatt nagyon duci gyerek voltam, de az úszással szépen le tudtam fogyni, ez önbizalmat adott és nagy lépést afelé, hogy elfogadjam a helyzetem, elfogadjam magam, a saját testem. És amikor elkezdtem sportolni és jöttek a sikerek, úgy éreztem, minden téren javult az életminőségem” – meséli, és persze az elfogadás lényegét is megosztja velünk.

„Szerintem minden benned dől el, hogy te miként állsz hozzá az életedhez. Ha te saját magad sem vagy képes elfogadni a helyzeted, akkor az emberek se fogják, ne várj mást! Neked kell azt sugározni, hogy így vagy boldog, így találod meg önmagad!”

És Péter valóban életvidám srác, mosolygós, sugárzó egyéniség. Sőt, sokszor előfordul, hogy csapattársával, Juhász Tamással csípős humorral kezelik a fogyatékosságukat.

„Ők sokszor viccelődnek, én ebben a témában konzervatívabb vagyok, de amit Petya mond ezzel kapcsolatban, az tökéletesen helytálló – teszi hozzá Pruzsina István. – Emberfüggő, hogy ki miként dolgozza fel a fogyatékosságát, korlátozottságát, magába roskadva ül, önmagát sajnálva él, vagy mer lehetőséget látni és átélni a sportban. Nem hiszem, ha Petya példáját megismeri valaki, nem mozdul meg benne valamiféle fantáziavilág a sporttal kapcsolatban. És a tokiói sikerének ez is hozadéka kell hogy legyen!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 9-i lapszámában jelent meg.)