Nehezített pályán is a csúcsra ért – Lovas Petra 34 év után letette az ütőt

 

– Európa-bajnok asztaliteniszezőből a sportági szövetség irodájában dolgozó munkatárs, vagy ha úgy tetszik, egy szabadabb életformából sokkal több kötöttséggel járó pálya. Elég éles váltás, nem gondolja?
– Így is lehet nézni, de ez számomra nem erről szól. A lényeg most is ugyanaz, a sport, az asztalitenisz, a válogatott, csak most más irányból közelítek.

– Azaz?
– A szövetségben a felnőttválogatott ügyes-bajos dolgait intézem, legyen szó sérülésről, felkészülésről, utazásról, ez mind hozzám tartozik. Gyakorlatilag azt csinálom, amit játékosként természetesnek vettem, hogy elintézik, ezekkel nekem nem kellett foglalkoznom. Most már látom, ez nem is olyan egyszerű, ahogy akkoriban elképzeltem.

– Szereti csinálni?
– Igen.

– Törvényszerű volt, hogy itt köt ki, vagy inkább hirtelen döntés eredménye?
– A pályafutásom vége felé egyre többször gondoltam rá, hogy jó lenne valami ilyesmivel foglalkozni. Az asztaliteniszben eltöltött évek során rengeteget kaptam a sporttól, úgy voltam vele, ebből vissza kell adnom valamit.

„A STATISZTIKÁNÁL NEM SZÁMOLTAK VELEM KOMOLYAN”

– Hány évről is beszélünk pontosan?
– Úristen, szinte ki sem merem mondani. Harmincnégy.

– Tényleg nem kevés. Hogyan kezdődött?
– Gyerekként egy ideig tornáztam, de nem szerettem. Otthon azt mondták, oké, rendben, hagyjuk a tornát, de valamit akkor is sportolnom kell. Mivel a KSI-nél éppen sportágválasztó volt, hétévesen gyakorlatilag szembe- jött velem a pingpong. Szerencsére, mondom ezt már mai fejjel.

– Tudta egyáltalán, milyen sportágról van szó?
– Amennyire emlékszem, mélyebb ismereteim nem voltak, de megtetszett és ott ragadtam. Végül hat évet töltöttem a KSI-nél, majd a Statisztikához kerültem.

– A Marczibányi téri klub női vonalon akkoriban megkerülhetetlen volt idehaza. Milyen emlékei vannak arról az időszakról?
– Edzésen mindig telt ház volt, sőt sokszor időben el kellett tolni a foglalkozást, hogy mindenkinek jusson hely. A felnőttek legalább tíz asztalt elfoglaltak, nekünk, fiataloknak megtiszteltetés volt, ha melléjük kerülhettünk. A nagy létszámból következően meg kellett küzdeni a csapatba kerülésért, s ebből én általában nem jöttem ki jól. Idővel kölcsönadtak Szekszárdra, majd Orosházára, ami azt üzente, a Statisztikánál igazán komolyan nem számolnak velem.

– Tudja, miért?
– Talán mert a tanulást is fontosnak tartottam. Nem elégedtem meg a sportiskolával, inkább angol tannyelvű gimnáziumot választottam. Elképzelhető, hogy a klubnál ebből azt a következtetést vonták le, hogy nálam hosszú távon nem a sport lesz az első, szerintem ezért hanyagoltak a kiválasztásnál.

– Igazuk volt?
– Úgy voltam vele, tizenhat évesen korai lenne egyik vagy másik irányba elköteleződnöm. Amellett, hogy a tanulást fontosnak tartottam, pingpongozni is szerettem, ráadásul elég jó eredményeim is voltak.

„RIZIKÓ VOLT ABBAN, HOGY A POSTÁSHOZ SZERZŐDTEM”

– A pingpongteremben mindig száz százalékot adott?
– Elismerem, nem mindig. Tele voltam bizonytalansággal. Csak később, úgy húszéves korom körül fogalmazódott meg egyértelműen bennem, hogy a sport felé fordulok, s célba veszem a válogatottat. Kisgyerekként mindenki világbajnok szeretne lenni, később viszont reálisabban látja a lehetőségeit. Úgy éreztem, a címeres mez igenis elérhető.

– Mitől változott meg a hozzáállása?
– Benőtt a fejem lágya? Nem tudom. Vannak, akik korábban válnak ennyire tudatossá, nálam ez az idő húszévesen jött el. Azzal, hogy a Statisztikánál érezhetően nem számoltak velem, egyre erősebbé vált bennem a bizonyítási vágy, meg akartam mutatni, hogy ilyen ellenszélben is eljutok a válogatottságig. Elég erősnek, felkészültnek éreztem magam, hogy ez sikerüljön.

– Ezért szerződött a Postáshoz?
– Igen.

– A két klub viszonyát ismerve ez akkoriban felért egy árulással...
– Én csak azt láttam, hogy ott bizalmat kapok. A Postásnál mindig volt egy erős légiós, s odajött a barátnőm, Éllő Vivien is – húztak felfelé, ami fejlődési lehetőséget teremtett, mellettük a csapaton belül a harmadik helyért kellett megküzdenem. Nem adták ingyen, de erőt merítettem abból, hogy az edző, Asztalos István bízott bennem, s Pálosi Balázs – akivel hét évig voltam párkapcsolatban – is rengeteget tett hozzá a játékomhoz, a mentalitásomhoz.

– Akkor lett igazán profi?
– Igen. Amihez az is kellett, hogy a Postásnál valóban menedzseltek, versenyekre utazhattam, gyűjtöttem a világranglistapontokat, miközben abban bíztam, hogy végre rám is felfigyel a szövetségi kapitány.

– Még úgy is, hogy tudta, a Statisztikán kívüli világból alig-alig jutott el valaki a válogatottig?
– Éppen emiatt volt nagy rizikó abban, hogy a Postáshoz szerződtem, de reálisan nézve ezt kellett tennem. Bíztak bennem, menedzseltek, fejlődtem és még többet is fizettek, szóval vállalnom kellett a kockázatot. Aztán idővel úgy tűnt, felesleges volt minden, mert szóba sem kerültem a válogatottnál, így szép lassan kezdtem feladni az egészet. Hiába voltak jó eredményeim, hiába küzdöttem és tettem bele hét-nyolc évet abba, hogy válogatott legyek, a kapitány továbbra sem vett rólam tudomást. Már tényleg azon voltam, hogy elengedem a címeres mezt, amikor jött a hír, hogy Téglás Péter veszi át a válogatott irányítását.

– Jól érzem, hogy akkoriban mélyponton volt?
– Egyértelműen. Úgy voltam vele, hagyom az álmokat, klubszinten csinálom tovább, utazom a versenyekre, de nem görcsölök tovább a válogatottság miatt. Hiábavalónak éreztem a küzdelmet. Kértem is a klubomtól egy kis időt, hogy magamban helyre tegyem ezt az egészet, hogy feldolgozzam, sohasem leszek válogatott. Emlékszem, ez 2005 tavaszán, talán márciusban vagy áprilisban történt, májusban pedig már Téglás Péterrel arról beszéltünk, hogy az átalakított, megfiatalított válogatottban milyen szerepet szánna nekem.

„SZERETTEM A HARMADIK HELYEN JÁTSZANI”

– Ennél szerencsésebben nem is alakulhatott volna.
– Szerencse, a csillagok együttállása, isteni gondviselés. Nem tudom, de vannak ilyenek az ember életében. Hadd tegyem hozzá, a beválogatásom csak az első lépés volt, az legalább ekkora csoda, hogy összeállt a Tóth Krisztina, Póta Georgina, Lovas Petra hármas. Az indulás pillanatában mi sem tudtuk, mire számítsunk, viszont szinte az első pillanattól kezdve jöttek a sikerek. Világbajnokságon lettünk hatodikok majd ötödikek, a kettő között pedig Európa-bajnokságot nyertünk, és több mint két évig nem kaptunk ki európai válogatottól.

– A csúcsot az tudja igazán értékelni, aki olyan mélyről indult el felfelé, mint ön.
– Egyértelműen ezek voltak pályafutásom legszebb évei. A válogatottbeli sikerek önbizalmat adtak, magyar bajnok lettem, kijutottam a pekingi olimpiára, egyesben a legjobb nyolc közé kerültem az Eb-n, itthon pedig a Postással többszöri próbálkozás után végre sikerült megszerezni a bajnoki címet a Statisztika előtt.

– Elégtételként élte meg?
– Nem tagadom, jó érzés volt. Gondoljon csak bele, van egy csapat, egy bástya, amely harminckilenc éven át uralta a magyar női asztaliteniszt, s mi akkor meggátoltuk, hogy a Statisztika sorozatban negyvenedszer is bajnok legyen. Két-három év alatt tényleg minden összejött, amiről korábban csak álmodoztam. Ajándékként gondolok vissza ezekre az évekre.

– Az sem zavarta, hogy mindezek ellenére a válogatottnál csak mint a „harmadik embert” emlegették?
– Abban a válogatottban Tóth Kriszti kiemelkedett, Póta Gina is jobb volt nálam, reális volt, hogy én vagyok a harmadik. Azért is működött olyan jól ez a csapat, mert mindenki pontosan tudta a helyét, mindannyiunknak az a szerep volt testhez álló, amit rá osztott az élet. Ismerem magam, tudom, hogy nem vagyok húzóember típus, ahhoz az én vállam nem elég széles, nincs elég karizmám, nem vagyok elég tökös hozzá. Szerettem a harmadik helyen játszani, pláne, hogy sokszor éppen az döntött, nyerek-e vagy sem. Talán a helyemben más feljebb vágyott volna, de én tökéletesen éreztem magam ebben a szerepben. Az egyik versenyen a rajtszámokra nem nevet írtak, csak a pozíciót, így én a HUN3-as rajtszámot viseltem. Ez voltam én. El is tettem emlékbe.

– Úgy tartják, ezen a poszton Lovas Petránál nem volt jobb az elmúlt húsz évben.
– Örülök, ha így gondolják. Talán az sem véletlen, hogy nem csak a válogatottban, a klubcsapataimban is általában ott szerepeltem. Így volt ez a Postásnál majd Berlinben is.

„A PROFI VILÁGBAN NEM SIMOGATTÁK A FEJÜNKET”

– Meglehetősen későn, harmincévesen vágott bele a légióskodásba. Miért csak akkor?
– A fáziskésés valahogy végigkísérte a pályafutásomat. Hét-nyolc év kemény munkájával huszonöt esztendősen kerültem be a válogatottba, ehhez képest harmincévesen légiósnak állni nem is olyan kései.

– Felkészültnek érezte magát?
Igen. Persze tudtam, hogy nagy váltás lesz az életemben, de ott volt Póta Gina, a jelenléte sokat segített. A válogatottal már évek óta együtt utaztunk, legtöbbször egy szobában laktunk, szóval nekem ő biztos pontot jelentett Berlinben. Szükségem is volt rá, mert akkor a német Bundesliga Európa legerősebb bajnokságának számított, s a csapatnál az elvárásokat is ehhez igazították. Idehaza burokban éltünk, vigyáztak ránk, óvtak bennünket, a profi világban nem simogatták a fejünket. Ha nem úgy ment a játék, ha nem nyertünk, a tulajdonos azonnal jelezte, míg neki az a dolga, hogy megszerezze a pénzt, nekünk az, hogy nyerjünk, ha nem megy, akkor viszontlátásra. Ennek köszönhetően tanultam meg stressz alatt teljesíteni, aminek a későbbiekben sok hasznát vettem. Természetesen ott is a harmadik helyen szerepeltem és elég jó arányban hoztam a győzelmeket, sőt a Bajnokok Ligáját is megnyertük, pedig ott tényleg nem számítottunk esélyesnek.

– Az „aranyévek” után volt még egy nagy dobása: a riói olimpia harminchat évesen. Tévedek, ha azt mondom, azzal még önmagát is meglepte?
– Ez tényleg így történt. Tulajdonképpen már jóval korábban, 2014-ben elengedtem a válogatottat, szóltam a kapitánynak, hogy az életemnek ezt a részét lezártam, de aztán úgy alakult, hogy még 2015 végén is olyan helyen álltam a világranglistán, ami közel volt az olimpiai kvalifikációhoz. Téglás Péter kapitány és a szekszárdi klubedzőm, Szili György is folyamatosan szívta a vérem, próbáljam meg, mert lenne esélyem kijutni Rióba. Sokáig ellenálltam, aztán a karácsonyi szünetben még egyszer átgondoltam és úgy döntöttem, belevágok. A kapitány pontosan kiszámolta, mire van szükség a kvótához, megbeszéltük, hol és kitől nem kaphatok ki, s azt is tudtuk, hogy a hátralévő fél évben egy nagy bravúr mindenképpen kell. Jól álltam, hátrább jegyzett játékos nem győzött le, megvolt az a bizonyos bravúr is, de közben ez annyi energiámat elvitte, hogy a kvalifikációs időszak végére teljesen elfogytam. Az utolsó versenyre már nem is akartam elmenni, de még szükség volt rá. Nagy nehezen ott is hoztam a kötelezőt, miközben a másik asztalon a rám leginkább veszélyes fehérorosz játékos vesztésre állt. Azzal a tudattal jöttünk el a teremből, hogy sikerült, megvan a kvóta, de amikor a szállodába értünk, kiderült, a fehérorosz lány hihetetlen módon fordított, így öt ponttal megelőzött.

– Gyanítom, nem ez volt élete legszebb napja...
– Hát nem. Abban a pillanatban úgy tűnt, a fél év szenvedés, kínlódás és munka hiábavaló volt, öt ponttal lecsúsztam az olimpiáról. Lelkileg mélyre kerültem, összezuhantam, majd jött a hír, hogy valaki visszalépett, így első számú tartalékból előre lépve mégis kvótás lettem.

– Jöhetett a riói jutalomjáték?
– Abszolút így éltem meg. Már az olimpiát megelőző heteket, az indulással járó ismertséget, a felhajtást is élveztem. Rióban az első meccsen egy egyiptomival játszottam, s bár izgultam, sikerült nyernem, majd az észak-koreai védővel szemben már nem én voltam a favorit, tudtam, az lesz a végállomás. A mai napig megmaradt bennem, ahogy odaállok az asztalhoz, várom, hogy az ellenfelem szerváljon, de én nem izgulok, nem vagyok ideges, csak mosolygok. Fülig érő szájjal néztem körbe a teremben, boldog voltam, hogy ott lehetek, hogy az élettől még egyszer megkaptam ezt az ajándékot. Pályafutásom harmincnégy éve alatt sohasem éreztem olyat, mint ott, Rióban. Ahogy mondta, az volt az én jutalomjátékom.

„A GYEREK MEGVÁLTOZTATJA A PRIORITÁSOKAT”

– Ezt követően már csak idő kérdése volt, mikor teszi le az ütőt. Miért pont idén nyáron érezte, hogy meg kell tennie?
– Időközben megszületett a kisfiam, elkezdtem részmunkaidőben dolgozni, emellett pedig edzettem és klubszinten játszottam. Mindez rengeteget kivett belőlem, soha nem voltam olyan erős alkat, hogy ennyi mindent egyszerre elbírjak. Választanom kellett, és az volt a kézenfekvő, ha az asztalitenisznek mondok búcsút. Amíg sportol az ember, úgy éli az életét, hogy ahhoz igazít mindent, de a gyerek megváltoztatja a prioritásokat. Már nem vágytam rá, hogy utazzak, hogy versenyezzek, ha ezekkel szemben az az alternatíva, hogy a kisfiammal társasozhatok.

– Mindent egybevéve milyen szívvel tekint vissza erre a harmincnégy évre?
– Az első fele nagyon nehéz, küzdelmes volt, mégis hálás vagyok, hogy végül nehezített pályán is elértem mindazt, amit egykor megálmodtam. Ahonnan én jövök, onnan ritkán jutnak el a válogatottig és érik el ezeket a sikereket. Most pedig, hogy itt dolgozom az asztalitenisz-szövetségben, az iroda ablakából látom a KSI épületét, ahonnan hétévesen elindultam az úton. Számomra ez jelképes, hogy a pályafutásom befejeztével éppen ide sodort az élet. A kör bezárult.

(A cikk a Nemzeti Sport melléklete, a Képes Sport 2021. október 22-i lapszámában jelent meg.)