Az aranyvadász – az utolsó nagyinterjúnk Igaly Diánával

– Tényleg nem is létezett a Diána név, amikor megszületett?
– Külön kellett engedélyeztetni, úgy tudom, még nem szerepelt a hivatalos nevek között, névnapom is csak kétévesen lett. Persze a vadászat istennője miatt kaptam, ha fiú lettem volna, Nimród vagy Hubertus leszek. Jobb a Diána. De az iskolában rengeteget csúfoltak miatta, egyedül voltam Diána, ilyenek a gyerekek...

– Vadászik is?
– Mivel már az üknagyapám is erdőjáró vadászember volt, nagypapám pedig Kamaraerdőn főerdész, a családban természetes volt a szép, vadgazdálkodással egybekötött vadászat. Én is ezt tanultam, inkább a vad megtartása, nevelése, etetése, védelme volt a fontos, nem a kilövése. A klasszikus vadászatban nőttem fel.

– Édesapja nevét viseli budaörsi lövészklubja. Ő nyilván meghatározó volt a sportágválasztásban és későbbi pályafutásában is.
– Egyike azoknak, akik 1969-ben Magyarországon meghonosították a skeetet. Trapban a háború előtt nagyhatalom voltunk, a nagy Lumnitzer Sándor egyik puskája ma is nálam van hitelesítve, még édesapám mentette ki a FÉG-gyár zúzdájából, rendkívül nagy becsben tartom. Tétényben működött egy kis szakosztály, és apám ott szeretett bele a lövészetbe. Kapott lőszert, de a tanítói sem sokkal korábban kezdték... Szakkönyvekből böngészve sajátította el a skeetet. Ő volt az első, aki 200 korongból 200-at lőtt, ez nem hivatalos világcsúcsnak számított. Nem lőtt szép technikával, viszont eredményesen. Engem már volt, aki tanítson, a világ egyik leggyorsabb lövőjévé váltam, és azt mondják, a technikámra sem lehet panasz...

– Igaz, hogy édesapja politikai okokból maradt ki a montreali olimpiai csapatból? Talabos István indult helyette, és 189 körrel harmincadik lett.
– Akkoriban válogatóversenyeket írtak ki, még nem kellett kvótát szerezni. Ha 196 volt a szint, apám annyit lőtt. Ha 197, akkor 197-et. Párttag nem volt, a szinteket teljesítette, sőt azokra mindig ráfejelt, készült is Montrealba, hiszen hitt abban, hogy az eredményei alapján indulhat, még a cigarettát is letette, mert nagy dohányos volt. Az olimpia előtt két vagy három héttel aztán az újságból értesült róla, hogy technikai okokból nem ő utazik. Aztán itthon a budaörsi lőtéren 200-at lőtt az olimpia alatt, a montreali versenyt 198-cal nyerték meg... Apám ezt tragédiának élte meg, abba is akarta hagyni a sportot, végül nagypapám rábeszélte a folytatásra.

– Negyedszázadon át volt kiemelkedően eredményes lövő, és nemcsak skeetben, dupla trapban is. Mi a különbség a szakágak között?
– Én a skeetet ismertem meg először, a szüleim nyomdokába akartam lépni, ezért aztán ezt tanultam meg professzionális módon. Dupla trapot 1996 előtt Atlanta miatt kezdtem lőni, mert először az került be az olimpiai programba. Apu kifejlesztette erre is a technikámat, és ez annyira jól sikerült, hogy majdnem összejött az olimpiai kvóta, még világkupa-hetedik helyem is volt, amúgy a hatodik már kvótát ért.

– Mondhatni jókor kerültek fel a külön női számok az olimpiai programba, amúgy 1984-ben, de a skeet csak Sydneyben. Barcelonába mégis eljutott.
– A világ legjobb hat női versenyzőjét meghívták a férfimezőnybe, én így kerültem oda. Csodálatos élmény volt, az esélytelenek nyugalmával versenyezhettem, a női skeet olimpiai részvételéről akkor nem is álmodhattunk. Később ez a tapasztalat rengeteget segített, mert azt a miliőt meg kellett élni.

– A világ- és Európa-bajnokságokon rendre ott volt az élmezőnyben. Esélyesként érkezett már Sydney-be is, ahol végül bronzérmes lett, hiszen 1998-ban megnyerte a vb-t.
– Esélyesként? Jellemző módon a rádióban Szepesi Gyuri bácsi volt az egyetlen, aki elvállalta a lövészetet, senkinek sem kellett, legalábbis ezt hallottam újságírói berkekből. Szepesi olyan hangon, olyan stílusban közvetített, hogy én a négyes lőállásból is hallottam, kétszer ki is vezették, de harmadszor is visszajött. Az olimpia előtt másfél hónappal felhívott, és közölte, hogy szeretne megtanulni „skeetül”. Kint ült a lőtéren két és fél órát, mindent jegyzetelt, fantasztikusan felkészült. Végül szétlövésben lettem harmadik, és hihetetlenül boldog voltam azzal a bronzzal.

– Athén előtt szintén egyéni vb-t nyert, szintén világcsúccsal, és szintén Magyarország első olimpiai kvótáját szerezte meg.
– Mennyit tudott profitálni a négy évvel korábbi tapasztalataiból? Én nem vagyok önbizalommal teli, aki ismer, tudja, mindig szolidan, alázattal dolgoztam, így mindig duplán tettem bele magam minden munkába, legyen az fizikai vagy szakmai. És ebből a rendszerből világbajnokként, világcsúcstartóként sem engedtem. Aztán az athéni verseny napján Vasvári Erzsi, az edzőm rám kérdezett, hogy erős vagyok-e. Életemben először akkor erre azt válaszoltam: igen! Ezen magam is megdöbbentem. Végig vezetve nyertem, márpedig ha én látom egy ellenfelemen, hogy aznap lelőni sem lehet, akkor ő fog nyerni, és sejtem, hogy ők is hasonlóképpen éreztek velem Athénban.

– Megvan még az athéni babérkoszorú? Hol tartja?
– Hogyne! Van egy képkeretem, ami kifejezetten erre készült, ott tartom.

– Pekingbe is eljutott, de ott már nem jött össze a dobogó. Min múlott?
– Elsősorban azon, hogy az edzéskörülményeim már messze nem voltak olyanok, mint korábban, sokat lehetett akkoriban erről olvasni-hallani, áldatlan vitában álltam a lőtérhasználat ügyében az illetékes önkormányzattal. Nem tudtam rendesen edzeni, Fűzfőre, Sarlóspusztára jártam, vért izzadva szereztem kvótát, aztán az olimpián rádöbbentem, hogy abban a helyzetben nem tudok gép lenni, én is csak ember vagyok. Nem tudtam a háttérproblémáimon felülkerekedni.

– A sportlövészet az egyik legkortalanabb sportág. Meddig lehet csinálni? Mikor érezte úgy, hogy az élsporttal járó áldozatok helyett inkább klubvezetőként, edzőként dolgozna?
– Ennyi évtized munkája után méltó befejezést szerettem volna, még Pekingben. De annyi méltatlan meghurcoltatásban volt részem a lőtér miatt, hogy lassan belefáradtam. Két évig bírtam lövészet nélkül, aztán 2010-ben visszatértem, Gombos Karcsit megkértem, hogy segítsen, Londonba még szerettem volna kijutni, végül néhány korong hiányzott a kvótához. És akkor úgy döntöttem, nem erőlködöm tovább, a versenyzésnek vége, még ha a küzdésnek az önkormányzattal még most sincs... De sportoló vagyok, én aztán nem fogom felemelni a kezem. Gyönyörű a lőterem, működik az Igaly József Lövészklub, ha úgy tetszik győzött az igazság.