A sport palotája: csak nagy nehezen lett fedett sportcsarnokunk

Gömbös Gyula valóságos áldás volt Magyarországra – ez az első, ami az olvasó eszébe jut, ha fellapozza a Nemzeti Sport 1931. márciusi lapszámait. A honvédelmi miniszterről ugyanis olyan ájult tisztelettel írt a sportnapilap, amely húsz évvel később Rákosinál is ritkaságszámba ment volna.

„Ma, amikor az egész világ felismerése dacára idehaza még mindig rengeteg ember szorul rá a sport nemzetvédelmi jelentőségének a magyarázására, amikor a kicsi Magyarország világraszóló sportsikerei dacára még mindig a közöny és idegenkedés ellen kell küzdeni, valóságos üdülés az, ha az ember Gömbös Gyulával a sportról tud beszélni…” Hát így.

Gömbös személye sem tett rosszat a magyar sport ügyének, ha már a vallás- és közoktatásügyi miniszter bársonyszékében ülő gróf Klebelsberg Kunónak kezdettől nyilvánvaló törekvése volt az ifjúság testedzésének támogatása, a sportra pedig a Horthy-érában (nagyon helyesen) mint a magyar kultúra részére tekintettek.

Amikor 1933 nyarán Budapest vívó Európa-bajnokságnak adott otthont, a versenyt – megfelelő fedett létesítmény híján – a Margitsziget szabad ege alatt rendezték meg. Az őszies idő azonban majdnem elsöpörte az Eb-t, nem véletlenül skandálta azt a tömeg a szakadó esőben     : „Sport-csar-nokot! Sport-csar-nokot!”

Az ötlet nem volt újkeletű, Európában már számos példa volt nagyszerű fedett „sportpalotákra”, Londonban, Párizsban vagy Berlinben már a századelőn felhúzták az elsőket, és a klebelsbergi kultúrpolitikának hála a kontinenshez rohamléptekkel felzárkózó Budapest sem akart lemaradni.

1931 márciusára például a falusi tömegeknek, a diákok sokaságának és a leventéknek nagyszerű kezdeményezések sorát teremtette meg az állam, egyvalami azonban változatlanul rettenetesen hiányzott a piramis csúcsáról: a nemzeti sportcsarnok.

Avagy a „sportpalota”. Amelynek ügyét nyolcvan éve maga Klebelsberg gróf vette a kezébe, kezdve a kezdeményezés alfájával: az építkezésnek helyet adó telek odaajándékozásával. Ezt Sipőcz Jenő, a székesfőváros polgármestere 1931 májusára ígérte az OTT (Országos Testnevelési Tanács) részére prezentálni, ezzel el is hárítva az első akadályt a Sportpalota felhúzása elől.

„A kérdés megoldása nehéz. Hozzávetőleges számítások szerint a Sportpalota építési költsége a 700 000 pengős minimumtól egészen a 2 milliós maximumig leng ki. Ezek a különböző számadatok különböző elképzelések szülöttei. Egyöntetű, szerves, együttműködő építőmunkára eddig nem volt alkalom. Minden ambíció harcban élte ki magát: a telekajándékozás körüli problémák megoldásán. Ez a probléma most megoldódott. Egy hete már, hogy megoldódott s a magyar sport néhány vezére máris átnyergelt, hogy a további célkitűzések fonalát felvegye. Ennek a roppant horderejű munkának most méltó vezére akadt. Klebelsberg gróf kultuszminiszter, az első magyar sportminiszter, aki már régen átlátta a Sportpalota megvalósításának múlhatatlan szükségét, most egykor adott programjához híven a Sportpalota építési akciójának is az élére állott.”

A sporttársadalom időközben a hazai sporteseményekre vonatkozó vigalmi adó eltörlésével kapott egy gumicsontot, de a Los Angeles-i olimpiát megelőző felkészülésre fedett létesítményt egyelőre nem. Csak azt a hírt, hogy a Sportpalota ügyét a kereskedelmi miniszter elé terjesztették.

Kezdetben az eredeti telekgazda MÁV tűnt akadálynak, ám a vasúttársaság kijelentette, hogy a szóban forgó területre nincs szüksége. Más kérdés, hogy ez sem volt ilyen egyszerű ügy, hiszen      „Harrer bizottsági tag felvetette, hogy a ceglédi vágányok, melyek eddig a Nyugati pályaudvarra futnak, az új terv szerint a régi lóversenytéren át a Keleti pályaudvarnak veszik majd irányukat. Míg ez a terv végleges nem lesz, addig a régi lóversenytér szabályozása sem vihető keresztül, ami nem teszi lehetővé a Sportpalota-telek kijelölését sem...”

A sportolók már kezdtek örülni     . „Azonban korán örültek. Mert az illetékesek kijelentették, hogy most éppen nem érnek rá foglalkozni az üggyel, de majd a községi választás után. A községi választások után viszont a tanácsnokválasztásig kértek türelmet. Most már ezen is túl vagyunk, most jön – a kereskedelmi miniszter.

Eszünkbe jut a régi jó vicc a proletárdiktatúra idejéből. Hogy aszondja: A vörös rohamcsapatnak rohamot parancsoltak, a csapat azonban roham helyett kijelentette, hogy előbb megkérdi a bizalmit. »Na és – kérdezte a parancsnok – ha a bizalmi azt mondja, hogy rohamra kell menni...?« »Akkor – hangzott a rohamisták válasza – megkérdjük a főbizalmit!« »Na és ha a főbizalmi is azt mondja...?« »Akkor új bizalmit fogunk választani!«

Röviden: nem akarásnak nyögés a vége.”

A Nemzeti Sport nem engedte kihűlni a sportcsarnok ügyét, az illetékeseket időről időre szembesítette a dolgok állásával. „Jövendő Sportpalotánk ügyében teljes a szélcsend. De ez az esti szélcsend csalóka csendesség csak. A kulisszáik mögött történik valami. Kultuszminiszteri teákon túl, melyek a Sportpalota felépítéséhez szükséges anyagi előfeltételek megteremtését tűzték ki célul (...) – mondjuk: a kulisszák mögött történik valami, ami mögé nem lát be az avatatlan szem, de még az avatott is alig. Különböző hírek azonban azt mondják, hogy egy testület, mely építőkedvben és teremtésben a múltban is gazdag volt, tervszerűen és biztos mederben hajózva készíti elő a Sportpalota megvalósulását. Azt beszélik, hogy ez a testület már rendelkezik, vagy legalábbis már a közeljövőben rendelkezni fog azokkal a feltételekkel, melyek lehetővé teszik számára a Sportpalota felépítését. Már vállalkozó is akadt, már kölcsön is rendelkezésre áll, s állítólag az építész is lázasan épít papíron – hogy adandó alkalommal aztán teljes iramú és maradéktalan súlyú legyen a start.”      

A nagy reménykedést azonban ezúttal sem követték konkrét tettek.

Igaz, 1931 márciusának végén legalább azt rögzítette a sportszövetségek értekezlete, hogy a Sportpalota építéséhez szükséges anyagi feltételeket az alapítványi forma helyett részvénytársaságinak kell előteremtenie. Ebben pedig az állam, a főváros és a Városi Takarék mellett magánszemélyek is szerepet kaphatnának. „Az építéshez szükséges tőkét a Városi Takarék hitelezné, míg az állam és a székesfőváros a garanciákat vállalná.”

Ahhoz képest, hogy mekkora nekibuzdulás volt 1931-ben, maga a Sportpalota csak 1941 végére valósult meg. Nemhogy az 1932-es, de az 1936-os olimpiára sem készülhettek benne a magyar sportolók, mint ahogyan az 1940-esre sem – készülhettek volna, ha megrendezték volna. A Nemzeti Sport a nagy sportcsarnok felépülését már Déva váráéhoz kezdte hasonlítani, hiszen „megvalósulásának nem fogyó akadályai, a már biztos fundamentumú tervek nemvárt összeomlása elképesztően hasonlatos Kőmíves Kelemen tragikus balladájához. Amit a lelkes építők kínnal, gonddal és hittel reggelre felépítettek, az összedőlt estére közönyön, nemtörődömségen, bürokrácián vagy valami más, babonás befolyás hatására…”

Az 1941-ben átadott Nemzeti Sportcsarnok Kiscsarnokát (a tulajdonképpeni főépületet), hazánk első fedett sportcsarnokát id. Rimanóczy Gyula és munkatársai – Gerlóczy Gedeon, Müller Miksa, Sinkovits Lajos és Tóth Imre – tervezték. Hóman Bálint, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a mieink 12:4-es győzelmével végződő magyar–olasz ökölvívó-mérkőzés előtt adta át december 6-án a Horthy Miklós kormányzó nevét viselő létesítményt a magyar sportnak. Az épület főbejárata fölötti 16 méteres, gazdagon díszített fríz az erdélyi Kocsis András alkotása, csak 1942-ben került a mai helyére. Az alumíniumból készült, harminchat emberi alakot, két állatot és a sarkain növényzetet felmutató kompozíció az őskortól napjainkig mutatja be a testmozgást és az egyes sportágakat.

A csarnok 2010-ben, Gerevich Aladár születésének századik évfordulóján a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó nevét vette fel.