Torna: Azt hiszem, emelt fővel távozhatok – Berki Krisztián

– A 2019-es stuttgarti világbajnokság előtt néhány nappal megsérült, pedig arra a versenyre nagyon készült, hiszen tokiói kvótát akart szerezni. Ott és akkor még nem tudta kimondani, hogy vége – mára ezt elfogadta?
– Könnyedén még mindig nem sikerül kimondanom, hogy vége a pályafutásomnak, de muszáj kimondanom. Az elmúlt egy év nem csak a járvány miatt volt nehéz a számomra, hanem azért is, mert kevesebbet tudtam edzeni, s azt sem úgy, ahogyan szerettem volna. Hiába erősítettük a vállamat, hiába próbáltunk meg mindent, egyre inkább azt éreztem, nem biztos, hogy ezt csinálnom kell tovább. Lehet, hogy akadnak olyanok, akik időhúzásként látják a tavalyi esztendőt, de nem volt az: minden nap ott voltam a tornateremben, küzdöttem – azért is, hogy ne sérüljön újra meg a vállam, és azért is, hogy felmehessek a szerre. Csakhogy ezt akárhányszor megpróbáltam, éreztem, ez már nem az a Berki Krisztián, aki volt.

– Feladta? Pontosabban megelégelte az évek óta tartó szenvedést?
– Tulajdonképpen 2017 nyara óta állandó fájdalommal éltem az életemet, és igen, a vége felé ebbe már belefáradtam. A stuttgarti világbajnokság előtti napokban történt újabb sérülés után már az edzőm, Kovács István is azt mondta, elég volt.

– Pedig azt a vébét nagyon akarta.
– Olyannyira, hogy amikor azon az edzésen „bekattant” újra a vállam, és az orvos azt mondta, hogy artroszkópos műtéttel kivenné a letört csontdarabot, elgondolkoztam. Feltétel volt, hogy fél óra alatt végeznie kell, és hogy nem érhet közben semmihez, hiszen akkor hosszabb a gyógyulási folyamat – elgondolkoztam, hogy összefoltozott vállal, friss műtéttel is utazom Stuttgartba. Az edzőm viszont azt mondta, ha százszázalékosan fel lennék készülve, még igent is mondana. Csakhogy a világbajnokság előtti hónapokban egyetlen gyakorlatot sem tudtam rendesen végigcsinálni. A vállam alkalmatlan a tornára. Már az évek óta. De én nem így akartam elköszönni… Kokó bá már rég le akart állítani, ám mindig azt mondta, milyen edző az, aki látja, hogy a tanítványa megy, küzd, akar, és azt kéri, ne csinálja…? Legalább a szeren történt volna mindez, de nem, futás közben köröztem a karommal, és akkor éreztem egy erőteljes fájdalmat. Hirtelen.

– Bántja, hogy nem versenyen búcsúzott?
– Ezt az utolsó versenyt sem a rivaldafény miatt szerettem volna, hiszen sohasem ezért csináltam ezt az egészet – nem a taps miatt akartam az utolsó versenyt sem, hanem azért, hogy még adhassak a közönségnek, az elmúlt három évben ugyanis nem tudtam… Vége van.

– Az aranyérmek, a nagy győzelmek nyilván mindannyiunk számára felejthetetlen emlékek, de vajon a sportoló is ezekre emlékszik vissza legszívesebben?
– Nem az eredmények, nem az érmek azok, amelyekre gyakran visszagondolok, sokkal inkább az, mit éreztem én csúcspontnak, mikor volt az, amikor belém hasított, igen, ezért küzdöttem minden nap. A 2002-es patraszi junior Európa-bajnokság volt az első olyan versenyem, ami után egyértelművé vált, hogy igen, a lólengés felé kell mennünk. Fura ez, mert ebben az évben kis ifiként kilenc ezreddel lemaradtam a debreceni világbajnokságon a döntőről, és lám, milyen az élet: három évvel később éppen a cívisvárosban szereztem meg az első Európa-bajnoki aranyamat lovon – tizenkét ezreddel előztem meg a másodikat. Ott és akkor több ezer ember énekelte velem a Himnuszt. Az az élmény, amelyet a szeretteimtől és a közönségtől kaptam, felbecsülhetetlen, a mélypontokon mindig ezek az érzések és emlékek adtak erőt.

– Tud említeni olyan versenyt, amelynek végén úgy érezte, igen, ez volt a nagybetűs gyakorlat?
– Igen: 2008, lausanne-i Európa-bajnokság. Fél évvel voltunk a stuttgarti vébé után, ahol az ezüsttel sem szereztem meg a pekingi kvótát. Az nagy csalódás volt, ám két hét pihenés után összekapaszkodtunk az edzőmmel, és még elszántabban dolgoztunk. Ott, Lausanne-ban először mutattam be azt a bizonyos Thomas-orsós gyakorlatomat.

– És, már bocsánat, de ez az igazság: szétverte a mezőnyt.
– Az az arany számomra olyan volt, mintha megnyertem volna az olimpiát. Elégtételt éreztem, és azt, hogy megmutattam, mit tudok – tudtam, hogy az egy olyan gyakorlat, amilyet senki más nem tud, és nincs, aki megverjen. Ha viszont ezzel a tudással sem érdemlem meg, hogy ott legyek az olimpián, akkor… De ezt hagyjuk is.

– „Még jobban összekapaszkodtunk az edzőmmel” mondta az imént. Szerencsés csillagzat alatt született, ugye tudja?
– Kokó bá nélkül nem lennék az, aki. Olyan embert vezényelt társamul a sors, az élet ezen az úton, akinél jobb edzőt elképzelni sem tudok: Kovács Istvánnal megjártuk a mennyet és a poklot az elmúlt évtizedekben, de soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy feladjuk. A legnehezebb pillanatokban sem. Mellém ő kellett, ő volt az az edző, aki képes volt eljuttatni a csúcsra.

– Ki ne hagyjuk a legendás párbeszédüket!
– Azon a patraszi Európa-bajnokságon nagyon izgultam, életem első ifjúsági Európa-bajnoksága volt. A döntőre menet Kokó bá látta rajtam a feszültséget, és akkor biztatott azzal, hogy a tejszínhab már ott van az édességen, tegyük rá a tetejére a cseresznyét is!

– A cseresznye mindig az aranyérmet jelentette?
– A jó gyakorlatot jelentette. Mindkettőnk számára az volt mindig a fontos, hogy amivel készültünk, azt meg is csináljuk a versenyen. Sokszor megkérdezték tőlem, mi a titka a sikereimnek. Ha volt is, ez volt: úgy fel kell készülni, hogy ott, a pódiumon ne érhessen meglepetés. Persze, a hibázás lehetősége benne van a pakliban, a lólengésben kiváltképp, hiszen ha csak egy centivel arrébb teszed a kezed, már lent is vagy a szerről, ám ha az ember a feladatára koncentrál, és képes a gyakorlatát szólításra is bemutatni, bármi is az eredmény, nem tehet magának szemrehányást, reggel nyugodt lelkiismerettel belenézhet a tükörbe.

– Elmondva és hallgatva tűnik ez csak egyszerűnek.
– Ez is igaz, de mi tényleg mindig nagyon keményen dolgoztunk. Erőt adott ez a felfogás, és az is, hogy tudtam, ha valamiért mégsem sikerül a gyakorlatom egy versenyen, jön a következő állomás – amúgy meg miért ne sikerülne? Amikor odaálltam a szerhez, mindig ott volt bennem, hogy ezerszer megcsináltam edzéseken a gyakorlatomat, miért ne tudnám most is megcsinálni?

– Harminc év a tornasportban – nem fog hiányozni a magnéziumpor?
– Most még nem hiányzik, és bevallom őszintén, már tavaly sem ez volt bennem a legerősebb érzés. Küzdöttem is, nem is, egyszerűen képtelen voltam már annyi energiát mozgósítani, mint kellett volna. Féltettem a vállamat. Mert volt olyan edzés, hogy utána másfél hétig aludni sem tudtam, egyre inkább betört a civil életembe is a fájdalom.

– A pályafutását illetően maradt önben hiányérzet?
– Legfeljebb az a bizonyos utolsó verseny hiányzik, amelyen elköszönhettem volna a közönségtől is, és ez a hiányérzet még biztosan munkálkodik is bennem egy ideig. De már nem várhattam tovább, amikor egyre erősebben érzi az ember, hogy nem tudja visszahozni a régi Berki Krisztiánt a tornaterembe, akkor szögre kell akasztani a csuklószorítót. Sokat kaptam a tornasporttól, de azt nem gondoltam volna, hogy a pályafutásom vége ilyen nehéz lesz: amikor már minden pillanat, minden momentum fájdalmat hoz... Ha lehet, akkor ezeket az éveket kitörölném az életemből. De azt hiszem, emelt fővel távozhatok, ráadásul fogok én még integetni a közönségnek a tornaversenyeken – csak éppen nem csuklószorítóval a kezemen.