Az Év Sportolója Gála: „A cikkben Zsuzsinak hívjon, ne Susannak”

– Meglepődött, amikor a Magyar Sportújságírók Szövetségének vezetősége megkereste azzal, hogy online formában legyen díjátadó az Év Sportolója Gálán?
– Váratlanul ért, de nagyon örültem neki, hiszen a nagymamámmal mindig is nagy rajongói voltunk a magyar sportnak. Amíg élt, minden évben sok időt töltöttem Magyarországon, együtt néztük az olimpiát, a labdarúgó-mérkőzéseket vagy a Formula–1-es közvetítést. Mellette igazi magyar szurkolóvá váltam én is, ráadásul több magyar sportolót személyesen is megismerhettem a sportpályafutásom során.

– Például?
– Találkoztam a San Diegóban edzőtáborozó kajakos lányokkal, Kovács Katival és Janics Natasával. Érdekes volt látni, hogy nekik hogyan zajlik egy edzés, mennyire más, mint itt, Amerikában. Volt egy vicces jelenet is, amikor egy időben mentünk ki a vízre. Én éppen egyes hajóban eveztem és nagyon koncentráltam, hogy jól evezzek, amikor nem messze tőlem Kati néni (Fábiánné Rozsnyói Katalin – a szerk.) rákiáltott valamelyik lányra a tartása miatt. Hirtelen azt hittem, hogy rám szólt: „Hű – mondtam magamban – szebben kell eveznem!”

– Sok sportágat kipróbált az evezés előtt. Miért döntött végül mellette?
– Elég későn választottam ezt a sportot, az egyetemi éveim alatt. Mivel elég magas vagyok, száznyolcvannyolc centi, a kosárlabdával és az atlétikával is próbálkoztam – nem akkora sikerrel. Aztán az egyetemen több mindent ki lehetett próbálni, és az egyik felmérőn, az evezőgépen kiderült, hogy elég erősen húzok. El is kerekedett az edzőnk szeme, aki azt mondta: van itt erő, ám kell kitartás és állóképesség is ehhez a sporthoz. Ha ez megvan bennem, és rendesen dolgozom, talán még az olimpiára is kijuthatok.

– Hitt benne?
– Persze. Rögtön fel is hívtam anyuékat, hogy akkor én most úgy döntöttem, megpróbálok kijutni az olimpiára evezésben. Mivel emlékeztek rá, milyenek voltak a kosármeccseim vagy éppen a futóversenyeim, mosolyogva mondták, hogy rendben van, Zsuzsi, persze. Aztán eljött az idő, amikor tényleg meghívást kaptam az amerikai csapatba…

MAJD AZ UNOKA IS SORRA KERÜL

– Mennyire egyedi, hogy valaki tizenkilenc esztendősen találja meg a sportágat, amelyikben kétszeres olimpiai bajnok lesz?
– Itt, az Egyesült Államokban elég magas szinten áll az egyetemi sport, sok pénzt fektetnek bele, van lehetőség a fejlődésre. Igazából a kétezernyolcban győztes hajónak a fele az egyetemen ismerkedett meg ezzel a sportággal, szóval, nem is annyira különleges az én esetem.

– Mennyire hiányzik a jelenlegi életéből az evezés?
– Nem maga a sport, inkább a csapatom hiányzik. Hiszen éveken át együtt küzdöttünk, együtt álmodoztunk arról, hogy egy nap eljutunk az olimpiára és együtt tervezgettük, milyen lesz majd ott nyerni. De a sok gyűrődés, a fájdalmak a derekamban, a bordámban már nem hiányoznak. Nagyon szép éveket éltem meg a vízen, csodálatos volt nyerni Pekingben, és büszkék voltunk magunkra a Londonban elért címvédés miatt. Mert más úgy nyerni, hogy senki vagy és berobbansz a csúcsra, és más az is, hogy te vagy a legjobb a világon, és mindenki téged akar legyőzni. Egyébként mindig is csodáltam azokat a sportolókat, akik évről évre képesek voltak megtalálni a motivációt a folytatáshoz. Mondjuk Kovács Katit, aki nem is tudom pontosan, hány olimpián szerepelt, ám hosszú éveken át volt sikeres. A régi csapatomból most néhányan elkezdték ismét a felkészülést, én már nem tudnám ezt csinálni. A testem azt mondta: köszöni, elég volt neki az a több mint tíz esztendő, amelyben voltak sikerek, voltak mélypontok, sőt, előfordult az is, hogy be akartam fejezni, de összességében minden percét élveztem a sportnak. És ami nagyon fontos, hogy azok a leckék, amelyeket az edzéseken vagy a versenyeken kaptam, most mind jól jönnek a munkámban.

– Ugyanazon a pályán, a biotechnológiában dolgozik, mint az édesanyja. Sokat szakmáznak?
– Beszélünk a munkánkról, mindig felhívja a figyelmemet egy-egy érdekesebb tanulmányra, cikkre, amelyet érdemes elolvasni, de azért van más témánk is természetesen.

– Gondolom, most ön a legnagyobb szurkolója az édesanyjának.
– Igen, kicsit megváltoztak a szerepek… Annak idején ő támogatott, buzdított a sportban és a tanulmányaimban, most én vagyok az, aki vele együtt örül és izgul a sikeréért. Amikor fiatalabb voltam, mindig leültetett minket otthon az édesapámmal, és lelkesen elmesélte, milyen eredményeket ért el a kutatásaiban, mit tanult vagy fedezett fel. Persze nem mindent értettünk belőle, viszont nagyon örültünk annak, amit mondott. Most, hogy babát várok, a párom viccesen megjegyezte: anyu biztosan őt is leülteti majd és mesél neki a technológiáról és a kutatásokról. Elmondja neki, mint egy esti mesét…

A TOFUTÓL ÉS A BROKKOLITÓL A BIRKAPÖRKÖLTIG

– Hogyan kell önöknél elképzelni egy anya-lánya programot?
– Rengeteget beszélgetünk, megesik, hogy olykor együtt evezünk is, nem a vízen, hanem evezőgépen. És persze ha otthon vagyok, mindig ennem kell valami magyaros ételt, amit ő készített. Nagyon jól tud főzni bármilyen magyar ételt, leveseket, pörköltet, néha készít birkapörköltet vagy pacalt is apunak.

– Ön szereti?
– Itt, Kaliforniában kicsit más az ízlésvilágunk, én általában tofut, brokkolit, spenótot eszem, azonban ha otthon vagyok, persze hogy jöhet a tarhonya- vagy a lebbencsleves is, amihez egyébként saját kezűleg ő készíti el a lebbencstésztát! Ilyenkor mindig csodálkozom azon, hogyan jut mindenre ideje?!

– Mi az, amit neki köszönhet, amit tőle tanult?
– A főzést biztosan nem, mert azt nem tudok. Talán a küzdeni akarást. Sosem rejtette el előlem, hogy az élet nem mindig könnyű és rózsás. Neki sem ment mindig jól a sora, nem mindig volt a helyén, ugyanakkor az ő példája megmutatta: nem szabad feladni, ha hiszünk valamiben, érdemes érte küzdeni. Anyu hitt a technológiájában, abban, hogy ez működőképes lesz, s lám, most emberéleteket mentenek meg vele a világon. Büszke vagyok a szüleimre, mert szorgalmas, dolgos emberek, hétvégén sem állnak meg, nekem kell olykor rájuk szólnom, hogy üljenek már le egy kicsit pihenni. Amikor fiatalabb voltam, apu gyakran mondogatta: Zsuzsika, ha valamit elkezdesz, rendesen csináld, mert ha nem rendesen csinálod, akkor nincs értelme belefogni! Ez rögzült bennem, így az edzéseken mindig a legtöbbet akartam kihozni magamból. Egyébként kérhetek valamit? A cikkben Zsuzsinak hívjon, ne Susannak. Mert én Zsuzsi vagyok, így hívnak itthon a szüleim, és így ismernek Magyarországon is.

A BIZTONSÁGOT JELENTŐ KISÚJSZÁLLÁS

– Mikor járt itthon legutóbb?
– Kétezerhúszban nem tudtam jönni, de előtte minden évben jöttem, és sok-sok nyaramat otthon töltöttem Kisújszálláson. Sajnos a nagymamám már nem él, ám rendszeresen meglátogattam Budapesten anyu nővérét, aki a keresztanyám és akivel nagyon szoros a kapcsolatom. A kisújszállási éveket sosem feledem el, volt, hogy három hónapot is a mamánál töltöttem. Segítettem neki behozni a tojásokat a tyúkólból, biciklivel mentem a strandra vagy a pékségbe kakaós csigáért, kenyérért. Imádtam a kisvárosi hangulatot. Kisújszálláshoz boldog érzések kötnek, ott valahogy mindig otthon éreztem magam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így nőhettem fel, hogy kislányként megtapasztalhattam egy kisváros hangulatát, ahol biztonságban voltam, mégis független lehettem. Itt, San Diegóban is mindenhová el lehet jutni biciklivel, és bár életvitelszerűen nem akarok kisvárosban élni, azt nagyon szeretném, ha a gyerekeimnek is meglenne ez az érzés. Ha nekik is lehetne egy Kisújszállásuk.