Az 1920-as olimpia egyetlen magyar indulója, aki mégsem volt magyar

Nemcsak a trianoni békediktátum, hanem az antwerpeni olimpia százéves évfordulója is okot adott az emlékezésre 2020-ban, más kérdés, hogy a magyar dicsőségtabló átböngészése nem adott munkát a múltat vallatóknak. Országunk 1920-as ötkarikás bizonyítványában üresen maradtak a rubrikák, mert mint első világháborús vesztes félt (Ausztria, Bulgária, Németország, Törökország mellett), minket sem hívtak meg a vizsgára, így nem adhattunk számot felkészültségünkről.

Egy magyaros antwerpeni sztorit mégis több helyütt olvasni lehet: a cikkek szerzői felhívják a figyelmet Vörös Vince sokszoros magyar bajnok futóra, aki Václav Vohrálík néven, csehszlovák színekben jutott a legjobb idővel (4:02.2) az 1500 méter fináléjába a belga városban, és az igen elismerésre méltó negyedik helyet szerezte meg (4:04.6). A történet egyáltalán nem friss felfedezés gyümölcse, de az, hogy Vörös Vince Brnóban (vagy Brünnben, kinek hogy tetszik) látta meg a napvilágot 1892-ben, továbbgondolásra késztetett minket. S mint kiderült, nem hiába.

Erről adunk most számot.

Tudniillik teljesen hamis a felfogás, miszerint a derék sportember eldobta volna becsületes magyar nevét, és csehszlovák álarcot húzva Václav Vohrálíkként élte tovább életét, idegen országot szolgálva. Az igazság éppen az, hogy Václav Vohrálíkként született Brnóban, ezen a néven (magyarítva: Vohlárik Vencel) járt Budapesten az V. kerületi községi polgári fiúiskolába, sőt ezen a néven versenyzett 1911-től 1914 első negyedévéig a Munkás Testedző Egyesület színeiben. Kutakodásunk során rábukkantunk a Sporthírlap 1914. május 11-i cikkére, a kilencedik oldalon megjelent írás címe „Álnevek engedélyezése atléták részére”. Valamivel több mint hetven sportoló neve olvasható klubonként megkülönböztetve, nem hiányzik a felsorolásból hősünké sem: „Vohlarik Vencel »Vörös Vince«.” (Ahogy sok más esetben, itt is felcserélték az r-t az l-lel, mint ahogy láthatjuk leírva Wohraliknak vagy Wochraliknak is.)

No de hogyan kötött ki a família Budapesten? – adódik a következő, jogos kérdés. Már-már feladtuk a harcot, amikor segítségünkre sietett egy kósza cikkrészlet. A sydneyi cseh közösség (Sokol Sydney) kéthavonta kiadott lapjának 2012. novemberi száma tesz említést egy tisztes kort megélt úriemberről, Bédi Vohrálíkról, akinek az édesapja negyedik helyet szerzett 1500 méteren az antwerpeni játékokon. Hát helyben volnánk... A néhány mondatból kiderül, hogy a monarchiaellenes nagyapa baja meggyűlt a hatóságokkal, és amikor Václav Vohrálík kétéves volt (vagyis 1894-ben), kiutasították a családot Csehországból. Így telepedtek le Budapesten, ahol nemcsak iskoláit végezte Václav, hanem futballozott is, és egy sérülés miatt nyergelt át a futásra. Ilyen előzmények után nyerhetett magyar bajnoki címeket, állíthatott fel magyar rekordokat, ám amint a világháború után megalakult a Monarchia romjain az önálló Csehszlovákia, Vohrálík (a sydneyi újság szerint: a család) visszatért a gyökereihez.

Vajon tényleg ennyire erősek maradtak a vérségi kötelékek, a szülőhaza iránti érzelmek, hogy a negyed évszázados magyarországi kötődést is felülírhatta? Tényleg ez magyarázhatja az 1919. novemberi országváltást (visszaváltást...)?

 

Több helyütt politikai okkal magyarázzák Vohrálík döntését, mondván, tagja volt a Testnevelési Ügyek Direktóriumának (TÜD) a Tanácsköztársaság alatt, és miután augusztusban elbukott a kommunista diktatúra, jobbnak látta menni... Nos, ő nem, hanem egyesülete, az MTE két alapító vezetője, Bíró Dezső és Grünhut Fülöp volt tagja a TÜD-nek (előbbi egyúttal az elnöke), míg Vörös titkárként segítette a mindennapi munkát. Ha félnivalója lett volna, gyorsan távozik, ám ő még szeptemberben is versenyzett, és csak 1919. október végén írta meg a Sporthírlap, hogy „A legjobb magyar távfutó pénteken valóra váltja elhatározását és Budapestről végleg eltávozik Prágába. Vele utazik Goldmann Bundi, az MTE amatőr trénere is, ő azonban egy hét múlva visszajön; nincs azonban kizárva, ha a prágai viszonyokat alkalmasnak találja, követi tanítványa példáját és ő is prágai lakossá lesz.”
A korabeli sajtó 1921–1922-ben nem kéri számon Vohrálíkot, sőt védelmébe veszi, mondván, az akkori bizonytalan magyarországi gazdasági helyzetben nem emigrált, hanem egyszerűen munkát keresni ment Prágába, vagyis motivációja egzisztenciális jellegű volt. Mi pedig hadd hozakodjunk elő lehetséges sportszakmai indokokkal is. Ugye az 1912-es olimpia még nem jöhetett szóba a nem régóta versenyző Vohrálíknak, az 1916-ost meg maga alá temette a világháború, ráadásul az 1915-ben 5000 méteren bajnok futó 1916. február és 1918. február között hadi munkát végzett egy Bécs melletti gyárban. Vagyis 1920-ban jött volna el az ő ideje: 1919-ben 1500 és 5000 méteren is remek formában győzött a bajnokságon, ám ugyanebben az évben kiderült, hogy az antwerpeni olimpián nem vehet részt Magyarország. Miután 1924 még homályba veszett (nem beszélve arról, hogy akkorra a 32. életévét is betöltötte volna), nem lehetett más kiút előtte, mint született csehországiként Csehszlovákia színeiben szerencsét próbálni.

Elképzelhető, hogy így érett meg benne a gondolat...

Olimpiai részvételét követően sem szakadt meg a kapcsolata Magyarországgal. Az első néhány évben többször felvetődött visszatérésének lehetősége, de végül maradt Prágában, majd 1924 és 1930 között kiemelkedően eredményes közép- és hosszútávfutó-csoportot gyúrt össze és „tartott mozgásban” szülővárosában, az SK Brno Zidenicénél. Egyszerre versenyzett és edzősködött, sőt 1926-tól 1934-ig a klub futballcsapatát is trenírozta. Első alkalommal az 1932–1933-as idényben szerepeltek a profi másodosztályú bajnokságban, amelyet mindjárt meg is nyertek, és feljutottak az élvonalba, amelyben a tízes mezőnyben a nyolcadik helyen végeztek. A következő idénytől ügyvezetőként tevékenykedett Vohrálík, és 1935 nyarán a Zidenicét a KK negyeddöntőjében hozta össze a sors a Ferencvárossal. Mint kiderült, jósnak sem utolsó, ugyanis az első, brnói meccsre 3:1-es hazai sikert tippelt, a visszavágóra pedig 5:1-es Fradi-győzelmet – 4:2 és 6:1 lett az eredmény...

Egy szó, mint száz, az antwerpeni olimpia egyetlen magyar résztvevője mégsem volt magyar, sőt cseh (morva) vér csörgedezett az ereiben, máskülönben nem valószínű, hogy ő vihette volna a csehszlovák zászlót az ünnepélyes bevonuláson, vagy a Tomás Garrigue Masaryk 77. születésnapján, 1927. március 7-én rendezett ünnepségek keretében őt fogadta volna kihallgatáson a köztársasági elnök mint Morvaország küldöttét. (Masaryk a négy országrész, Csehország, Kárpátalja, Morvaország, Szlovákia atlétáinak egy-egy képviselőjét fogadta a 410 kilométeres Pozsony–Brünn–Prága „hódoló staféta” után.)

Vohrálík későbbi, civil életéről keveset tudunk. Amikor 1919 után először járt Budapesten (1931-ben az MTK versenyére hozott atlétákat), így nyilatkozott: „Két sportáruüzletem van. Az egyik Prágában, a másik Brünnben s emellett tisztviselője is vagyok egy műszaki cégnek.”  Ez a cég a Csehszlovák Fegyvergyár (Ceskoslovenská Zbrojovka) volt.

Ami biztos, miután 1948-ban a kommunisták átvették a hatalmat Csehszlovákiában, a hatvanhoz közelítő Vohrálík az emigrációt választotta. Hosszú életet élt, 1985. június 6-án 93 évesen hunyt el Sydneyben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 2-i lapszámában jelent meg.)