A kerek évfordulón felül mindezt annak apropóján elevenítette fel a Magyar Nemzet, hogy a Nemzetközi Sakkszövetség vasárnap várhatóan Magyarországnak ítéli a 2024-es sakkolimpia rendezését.
Portisch Lajos természetesen bizakodik, hogy elnyerjük a 2024-es torna házigazdai jogát. Természetesen ő is tisztában van azzal, hogy a magyar válogatott jelenleg nem tartozik az esélyesek közé, de mint mondja, korai még azt latolgatni, mi lehet majd négy év múlva.
Az ő eredménysora, rekordja azonban megmásíthatatlan történelem.
„Nem foglalkozom a statisztikákkal, nem különösebben érdekelnek az ilyen számadatok” – felelte a Magyar Nemzet felvetésére Portisch Lajos. Az interjút persze nem utasította vissza, s ma is pontosan emlékszik mindenre.
Történelmi időkben debütált a sakkolimpián. Az 1956. évi tornát ráadásul egy hónappal a magyar forradalom kitörése előtt éppen Moszkvában rendezték.
„Naiv fiatalember voltam, nem foglalkoztatott a politika. Én magam nem éreztem, hogy a magyar csapat szereplését, a versenyen kívül, természetesen, megkülönböztetett figyelem övezte volna. Nagyon örültem annak, hogy második tartalékként egyáltalán bekerültem a válogatottba. Bilek István volt a másik jelölt erre, leginkább talán Fülöp Sándornak, a szövetség főtitkárának köszönhettem ezt az érdemet, aki engem támogatott. Moszkvában az elém rangsorolt két idősebb játékos gyengébben muzsikált, ezért a reméltnél többet játszottam.”
Portisch Lajos megállta a helyét, nyolc partijából négyet megnyert, négyszer remizett, összesen hat pontot gyűjtött, tehát jelentősen hozzájárult a magyar csapat bronzérméhez. Érdekesség, a jelenlegi tizeneggyel szemben akkoriban az előcsatározásokkal együtt még húsz fordulós volt a sakkolimpia.
1956-ban szerepelt utoljára a magyar válogatottban Benkő Pál, aki a következő évben disszidált, majd később az amerikai csapat játékosaként találkozott újra a mieinkkel.
„Előzőleg egyszer már megkísérelte elhagyni az országot, ami miatt börtönben is ült, nem volt meglepő, hogy amikor erre lehetősége nyílt, nem tért vissza Magyarországra. 1957-ben még együtt szerepeltünk a főiskolai világbajnokságon, ahogy én, úgy a többiek sem volt egyetemisták vagy főiskolások, de ez mit sem számított, örültünk a külföldi játéklehetőségnek. Benkő akkor maradt kinn.”
A teljes beszélgetés, benne a Kaszparov-sztorival IDE KATTINTVA olvasható!