Nem ő lett a kapufa – Gubik Petra és a Puskás-musical kulisszatitkai

– Legutóbb a Once/Egyszer című musicalben, a Lány szerepében álltam színpadon a Madách Színházban, amelyet novemberben a rendkívüli vírushelyzet miatt csak egyszer volt szerencsém eljátszani, pedig összesen hat előadásom lett volna belőle. S amit még akkor nem sejtettem, hogy – s ez kicsit groteszk – nagy valószínűséggel ez volt az utolsó ebben az évben. Legalábbis közönség előtt, az sajnos egyre biztosabb. Éppen készültem a Puskás, a musical próbáira is, amelyek szintén elmaradtak. A darabot a továbbiakban két szereposztásban játsszuk, a másik csapat már javában dolgozott, a mi próbáink éppen most kezdődtek volna.

– A vírusveszély miatt fölöttébb hányatott az előadás sorsa.
– Eredetileg gigaméretű bemutatóra készültünk a budapesti Hősök terén. Ez önmagában jelzi, mekkora stáb dolgozott a színrevitelen, milyen elképzelései voltak az alkotóknak és Szente Vajk rendezőnek. A járványhelyzet miatt azonban csak az előbemutatóra kerülhetett sor, de az Erkel Színházba is igyekeztünk minél több elemét átmenteni a szabadtérre megálmodott produkciónak. Igazán különleges csapatot toborzott a rendező, a szélrózsa minden irányából érkeztek a szereplők; a Nemzetitől a Thálián, a Vígszínházon, a Madáchon és az Operettszínházon át egészen Kecskemétig. Ez a sokszínűség adta az előadás egyik báját. Olyan időszakban zajlottak a próbák, amikor kiváltságosnak érezhettük magunkat, hogy van munkánk, lehetőség volt, ajándék, hogy színpadon lehettünk, ráadásul egy teljesen új alkotást hozhattunk létre.

– Musical és labdarúgás – első hallásra igazán különös párosítás.
– Ez nem egy egyszerű futballmusical. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. A darab zamatát az adja, hogy hamisítatlan magyar történetet dolgoztunk fel egy olyan magyar ikonról, nevezetesen Puskás Ferencről, akit a mai napig mindenki ismer és elismer, s aki a sporttörténelmünk mondhatni egyik legkiemelkedőbb személyisége. Ez inkább egy életrajzi zenés dráma, színpadra alkalmazva. Méltó tisztelgés az egykori futball-legenda előtt, miközben abszolút mai darabról van szó, modern eszközökkel, modern zenével, mély mondanivalóval. S ha a témaválasztással azokhoz is utat találunk, akik korábban inkább meccsre jártak, mint színházba, azt gondolom, már nyert ügyünk van.

– Mennyiben volt más a felkészülésük amiatt, hogy a darab főszereplői labdarúgók?
– Bevallom, másfél éve én még nem tudtam volna elsorolni az Aranycsapat névsorát, ám most már egy szuszra elmondom a legendás összeállítást. Azért is hálás vagyok, hogy benne lehetek ebben az előadásban, mert így jobban megismerhettem a futballtörténelmet, s közelebb került hozzám is a sportág azáltal, hogy a próbák során napi szinten foglalkoztunk a szereplők életével, sikerük titkával. Szöllősi György sportújságíró, a Nemzeti Sport főszerkesztője prezentációt is tartott nekünk az egykori csapatról a felkészülési időszakban. Elemezgettük a cselekedeteiket, beszélgettünk arról, hogy bizonyos szituációkban miről mit gondolhattak, miért alakult úgy a sorsuk, ahogy, s milyen volt a főhősök, például Puskás Ferenc és Czibor Zoltán, Puskás Ferenc és Bozsik József, vagy éppen Puskás Ferenc és a felesége, Erzsébet asszony kapcsolata. Létező személyek voltak, akiknek gyermekei, unokái ma is köztünk vannak. Ez mindig sokkal nagyobb súlyt jelent mind alkotói szemmel, mind a színésznek a karakter megformálásánál.

– Puskásék tényleg valós szereplők, az idősebb korosztálynak akár személyes ismerősei is lehettek, az ön szerepe viszont egy képzelt személy. Miként kellett őt beillesztenie a történetbe?
– Amikor tavaly decemberben Szente Vajk felhívott és megkérdezte, lenne-e kedvem játszani egy Puskásról szóló musicalben, örömmel mondtam igent. Persze viccelődve azt is megkérdeztem, milyen szerepet oszt rám: Én lennék a kapufa? Nevettünk egyet, majd azt mondta, majdnem, de mégsem. Egy fiktív karaktert szántak nekem Klára személyében. Egy megosztó személyiségű, Puskásba reménytelenül szerelmes lányt, aki a végletek embere. Eleinte kicsit aggódtam, hogy egy létező történetben, csupa valódi személy közt fikcióként hogyan fogad majd a közönség, de utólag már nagyon hálás vagyok az alkotóknak, hogy olyan figurát kaptam, akit igazi szakmai kihívás életre kelteni.

– Valójában kiről mintázták meg Klárát?
– Több típust, jelenséget gyúrtak össze a szerzők. Ezen a szerepen keresztül idézzük meg a Puskás iránti rajongást, mutatjuk meg, hogy az ötvenes években, amely nem kifejezetten a sztárkultusz időszaka volt itthon, ő mégis ikon lehetett. Öcsi után rengeteg nő epekedett, ezt a kísértést, plátói rajongást töltöttük bele Klárába. Emellett egy kórképet is kapunk hazánk akkori politikai és társadalmi helyzetéről, az ügynökökről, a besúgók koráról. Egy létező zuglói ügynök személye is társul a figurámhoz, aki a valóságban férfi volt, de nem lőném le a poént, ahogy az is legyen meglepetés, miként sikerült anélkül meccshangulatot varázsolni a színpadra, hogy valójában futballoznának a szereplők. Mert így is ott van az emberben az adrenalin, a drukk, s megcsapja az a varázslatos érzés, amikor a világra szóló futballsikerek képesek egységbe kovácsolni az egész országot.

– A sok férfi színész a színfalak mögött tesztelte-e olykor a három női szereplő, Gubik Petra, Kovács Gyopár és Náray Erika futballismereteit?
– Nem volt ezzel probléma, hiszen egyikünktől sem áll távol a labdarúgás. Sőt, a Puskás édesanyját alakító Náray Erika az egyik legnagyobb futballrajongó, akit ismerek. A mi családunkban is nagy kultusza van a futballnak. Apukám az ötvenkilencedik évét tapossa, de a mai napig eljár hétvégenként focizni a barátaival. Igazolt labdarúgó is volt, persze csak amatőr szinten. Gyermekkoromban vasárnap délutánonként rendszeres programot jelentett, hogy anyukám fogta a három gyereket, és mentünk szurkolni apának. Mennyit csüngtem a pálya melletti korláton... A Puskás-musical egyik próbájára Totti-mezben mentem el, a Czibor Zoltánt játszó Ember Márk meg is kérdezte, tudom-e, kinek a dressze van rajtam. Mondtam, hogy persze, egy korábbi Roma-játékosé, aztán nem kérdezett többet. Helyes volt. Az Expón zajló próbák során elő-előfordult, hogy a rendezőasszisztensnek szólnia kellett, hogy amíg elöl zajlik a jelenet, a háttérben ne dekázgasson senki... Egyébként sokszor hallom az Operettszínházban is, hogy a fiúk csapatot szerveznek. Picit irigylem is, mennyire összetartja őket a foci, hogy képesek akár előadások után is, éjjel termet bérelni, csak hogy egy jót játszhassanak. Mi, lányok, miért nem járunk el kézilabdázni vagy mondjuk kosarazni? A tavaszi kényszerszünet idején vettem egy kosárlabdát, és kijártam dobálni a lakásomhoz közeli pályára.

– Annak idején a futballt is kipróbálta?
– A felső-szabolcsi Ajakról származom. Hárman vagyunk testvérek, a bátyám két évvel idősebb, az öcsém hat és féllel fiatalabb. Amikor ők kimentek a kertünkbe focizni vagy összeálltak a környékbeli srácokkal, olykor engem is bevettek maguk közé. Igaz, a kapuban féltem az erős lövésektől, a mezőnyben pedig nem voltam elég ügyes, noha nagyon szerettem volna én is aktív részese lenni a játéknak. Még lányfocira is jártam az iskolában, de végül az atlétikában találtam meg önmagam. Tíz évig versenyeztem is, száz métert és váltót futottam, távolt ugrottam. Voltak sikereim, nagyon szerettem, de ahhoz, hogy az unokatestvéremhez hasonlóan, aki tavaly az országos juniorbajnokságon második helyezést ért el magasugrásban, még jobb eredményeket érjek el, sokkal többet kellett volna edzenem. De erre már nem volt annyi időm, mert a színház magába szippantott. A sport pedig megmaradt hobbinak.

– Mit sportol?
– A Margitszigeten vagy a zuglói otthonomhoz közel szoktam futni, és olykor eljárok konditerembe. A tavaszi leállásig rendszeresen edzettem, azóta kevésbé intenzíven, pedig fontos lenne a testi-lelki egyensúly miatt is. Ráadásul remekül oldja a stresszt, amiből manapság valamennyiünknek bőven kijut. Tavaly decemberben a Móricz Zsigmond Színházban játszottam a 9-től 5-ig című musicalben Judy Bernlyt, s a nyíregyházi színház jóvoltából járhattam jóga- és pilatesórákra. Nagyon praktikus volt. Ezt most Budapesten is folytatni szeretném, a felszerelésem meg is van, de otthon, egyedül nehezebben veszem rá magamat. Szívesen eljárnék egy csoportba, mert annak megvan a hangulata, húzóereje. Ahogy örömmel kipróbálnék valami csapatban űzhető izgalmas sportot is.

– Tavaly Ajakon – első nőként a település történetében – díszpolgárrá választották. De nemcsak gyermekkora színhelyéhez, hanem szülővárosához, a szomszédos Kisvárdához is szoros kötelék fűzi, például a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának egyik nagykövete. Várda nemcsak a művészeire, hanem az élsportolóira is büszke lehet, különösen, hogy 2018 óta a helyi futballcsapat az élvonal egyik szereplője.
– Jó, hogy a környékbeli fiataloknak a sport révén is jövőképet lehet mutatni. Miként az is öröm, hogy most már Kisvárda is szép stadionnal büszkélkedhet. Én ugyan még nem jártam az új Várkerti Sporttelepen, de az egyik zárt kapus meccs kapcsán egyike voltam azoknak az onnan elszármazó ismert embereknek, akiket a klub marketingesei felkértek, küldjenek buzdító videoüzenetet a csapatnak. Jóleső érzés volt a megkeresés. Ami pedig az ajaki díszpolgári címet illeti, az nemcsak megtiszteltetés, hanem egyfajta atyai áldás, amely egyben nagy felelősség is. Egy díj elismerés, hogy van értelme a munkámnak, és ösztönzés, hogy tovább haladjak az utamon. Akár a Junior Príma-díjról van szó, akár az Operettszínház Honthy-díjáról, akár az év musicalszínésznőjének járó Arany Kotta-díjról, elismerést kapni mindig inspiráló. Ez ad erőt újra és újra a nagyérdemű elé lépni, és felvenni a lantot.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 21-i lapszámában jelent meg.)