Vívás: Kérdés, hogyan lehet így olimpiát rendezni – Szász-Kovács Emese

– Lapunk néhány hónappal ezelőtt készített egy összeállítást az olimpia elhalasztásának lehetséges nyerteseiről és veszteseiről, önt az első csoportba soroltuk – jól gondolkoztunk?
– Olyan nagy a bizonytalanság, hogy még én magam sem tudom megmondani, oda tartozom-e – válaszolta Szász-Kovács Emese (Vasas SC). – Van ugyan egy feltételes versenynaptár, de nem tudjuk, megrendezik-e az ott feltüntetett viadalokat, milyen feltételekkel lehet azokon részt venni, kell-e, s ha igen, ki végzi el a teszteket, ki fizeti őket. Vagyis van számtalan kérdés, amelyekre egyelőre még nincsenek válaszok. Én mindenesetre két hete elkezdtem a fizikai felkészülést, aztán szeptember elején Tatán edzőtáborozunk.

– Meg sem fordult a fejében, hogy befejezi, hogy ebben a bizonytalan helyzetben nem küzd azért, hogy indulhasson a tavaszi zónaversenyen, amelyen a győzelem tokiói kvótát hozna?
– Egy pillanatra megfordul az ilyen az ember fejében, de aztán rájön, ha már ennyit beletett ebbe az egészbe, ha már ennyit dolgozott, nem szabad feladni, ellenkezőleg: meg kell próbálni minél jobb formába lendülni. És a családom sem gondolta úgy, hogy nekem be kellene fejeznem – őket azért említem, mert hatalmas szerepük van abban, hogy folytatom a pályafutásomat. Mindannyian azt mondták, ha egyszer eldöntöttem, hogy visszatérek, már teljesen mindegy, hogy egy évvel elhalasztották az olimpiát.

– Félti az élsportot?
– Nagyon. Ha nem áll hamarosan helyre minden, ha nézők nélkül rendeznek versenyeket – ha egyáltalán rendeznek, hiszen az utazás sem feltétlenül biztonságos most –, elképzelni is nehéz ezt... Nem tudom, mi lesz így a versenysporttal, és persze kérdés az is, hogyan lehet így olimpiát rendezni. Mindannyian úgy hittük, hogy ebben a fejlett világban ilyen nem történhet, de megtörtént, és nemigen tudunk mit kezdeni a kialakult helyzettel. Azt hiszem, valahogy mégiscsak meg kellene tanulnunk együtt élni ezzel a vírussal is, és őszintén bízom benne, hogy idővel újra lesznek versenyek, koncertek, s bennünk elmúlik a félelem, és nem kell attól tartanunk, hogy egy másik ember megfertőz minket.

– Két gyermek édesanyjaként másként éli meg a járványt?
– Teljes mértékben. Nem vagyok aggódó típus, nem is attól féltem őket, hogy megbetegszenek, inkább azon tűnődöm sokszor, vajon milyen élet vár rájuk. Nem szeretném, ha egy olyan világba nőnének bele, amelyben az a normális, hogy az emberek maszkot viselnek, amelyben mindig mindenre figyelni kell, és nem az a természetes, hogy az emberek szabadon élik az életüket, jönnek-mennek.

– Sok minden bizonytalan lett körülöttünk, a sportolók például azt sem tudják, mikor versenyezhetnek újra. Ebben a helyzetben hogy veszi magát rá a mozgásra, az edzésekre?
– Őszintén? Néha nagyon nehezen. Minden bizonytalan, vagyis nincs semmiféle cél a szemünk előtt. Ebben a helyzetben tényleg nagy akaraterő kell ahhoz, hogy munkába álljunk. Akinek megvan a kvótája, annak talán valamivel könnyebb, hiszen tudja, ha lesz olimpia, indulhat, vagyis előtte mégiscsak van egy konkrétabb cél – de mi, kvóta nélküliek azt sem tudjuk, mikor kezdődik a versenyidőszak.

– Ez mennyire téma az edzőteremben?
– Szoktunk beszélni róla, mindenkinek jólesik kibeszélnie magából az érzéseket, a félelmeket, mindenki megosztja a másikkal a gondolatait.

– Mit gondol, mit remél, mikor versenyezhet ismét?
– Két hete elkezdtük az alapozást, azt remélem, hogy már a tatai edzőtáborba jó állapotban érkezem. A Magyar Vívószövetség október közepére tervezi az első hazai válogatót, november végén sor kerülhet az első nemzetközi versenyre. Jó lenne, ha így lenne, mert ahhoz, hogy visszanyerjem a régi formámat, sokat kell vívnom, és szeretnék is minél többet a következő hónapokban.

– Az a zónaverseny kicsit mindent vagy semmit vállalásnak tűnik.
– Az is, de én mindig szerettem a kihívásokat. Igen, csak az ottani győzelemmel szerezhető kvóta, ráadásul az induláshoz kell az is, hogy a Magyar Vívószövetség nekem szavazzon bizalmat, viszont én csak akkor látom értelmét a küzdelemnek, a lemondásoknak, a visszatérésemnek, ha képes vagyok visszaküzdeni magam a világ élvonalába. Vagyok annyira versenyző típus, hogy lássak erre esélyt, és azt hiszem, nem is tenne elégedetté, ha a versenyeken, mondjuk, a harminckettes tábla jelentené nekem a végállomást.

– Ehhez a küzdelemhez segítséget ad, ha, mondjuk, visszanézi a négy évvel ezelőtti riói győztes döntőjét?
– Jó érzés újra és újra látni azt az asszót, akárhányszor megnézem, mindannyiszor azt kérdezem magamtól: hogy a fenébe tudtam megfordítani azt a csörtét? De minden régebbi asszómat jó visszanézni, olyankor az ember a vérében is érzi, hogyan adta azokat a tusokat – már alig várom, hogy újra ott legyek a páston, jó lesz újra ilyen tusokat adni az ellenfeleknek!

– Sok munka kell ahhoz, hogy újra a régi legyen?
– Biztos, hogy sok, de sohasem riadtam vissza a munkától, úgyhogy ettől nem félek. Szerencsére a szülés után már súlyproblémákkal sem küzdök, a megfelelő kondíció megszerzése mellett a „vívásérzésnek” kell visszajönnie.

– Mit gondol, mentálisan vagy fizikailag lesz nehezebb az út?
– Ha megvan a megfelelő fizikum, az már ad akkora és annyi önbizalmat, hogy jön minden magától a páston.