A fájdalom a barátja a kétszeres olimpiai bajnok Török Ferencnek

– Mennyire követi manapság az öttusát?     
– Nagyon. Nemzetközileg is átalakul a sportág, de úgy látom, az olimpiai mozgalmon belül stabil a helye. A kilencvenes években a Nemzetközi Öttusaszövetség (UIPM) alelnökeként azt tanácsoltam az elnöknek, Klaus Schormann-nak, hogy mivel az olimpiai részvételhez hetvenöt tagállam kell, keressen új országokat, amelyekben fel lehet építeni a sportágat. Így lett százhuszonhét tagországunk. Másrészt be kell épülni a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottságába, ezért átettük a székhelyünket Monacóba, tiszteletbeli elnöknek Albert herceget kértük fel, és az egykori NOB-elnök, Juan Antonio Samaranch fiát, Juanitót.

– Miben más most a sportág, mint a hatvanas években?
– Például abban, hogy mi öt kilométert lovagoltunk száztíz-százhúsz centis rögzített akadályokkal, ami nagy felkészültséget igényelt – tőlünk és a lovaktól is. Akkoriban főleg a szovjetek, a magyarok és a németek tudtak versenyt rendezni, aztán a lovaglást bevitték futballpályákra, ott már verhető akadályokat állítottak fel, így nem kellett a lovakat felkészíteni, elég volt bérelni őket. A vívóidő három perc helyett egy lett, sokkal pörgősebb a szám, két óra alatt lemegy. Az úszás távját is csökkentették, a terepfutás síkon van, a pisztolylövést lézeres célzás segíti. Mindez rendben is van, mert a közönség érti, hogy aki a hendikepes futás végén előbb ér be a célba, az nyer.

– Sokan látják úgy, hogy itthon gondban van a sportág. Ön nem osztja a véleményüket?     
– Addig volt erős a magyar öttusázás, amíg központi volt a felkészülés. Az én időmben Hegedűs Frigyes volt a szövetségi kapitány, aki megkérdezett minket, hogyan lehetne minél hatékonyabban csinálni. Mondtuk neki, hogy tíz-tizenkét tagú keretet kell kialakítani, a keretnek minden feltételt megadni, mert el kell fogadni, hogy az öttusázás nem tömegsport. És nem öttusaedzők szükségesek, hanem szakedzők minden versenyszámhoz, az öt sportágat koordinálni kell, hogy az egyensúlyt fenntartsuk. Aztán a központi felkészülés megszűnt, mert a nagy klubok nem támogatták a rendszert. Mostanában megint lejtmenetben van a sportág itthon, vissza kellene térni a központi felkészüléshez, de ehhez központi bázisra lenne szükség.

– Melyik tusával foglalkozna kiemelten?     
– A magyar csapatnak mindig is a vívószámot kellett megnyernie. Lovagolni, lőni, futni és úszni mindenki tud, de ha vívásban legyőzöl valakit, az a pont neki már nem jön vissza. Hat világversenyen nyertem meg sorozatban a vívószámot, a tokiói olimpián öttel volt több győzelmem, mint a legnagyobb riválisomnak, a szovjet Igor Novikovnak. A vívásra a korábbinál is több időt és energiát kell áldozni, mert a találat előtt már nincs lehetőség annyi előkészítésre. Ehhez képest most sem hallani semmit az öttusázókról, pedig kéthetente háziversenyeket lehetne tartaniuk.

– A lövészetnél nem segítette önöket lézer – de volt „célzóvíz”. Használt?     
– Igen, kecskeméti barackpálinkát ittunk. De az 1965-ös lipcsei világbajnokság után megtiltották az alkoholfogyasztást. A verseny előtt ugyanis koccintottunk Herbert Polzhuberrel – az osztrákoknak is mi szállítottuk a pálinkát, de nekik csak negyvennégy százalékosat adtunk, a titkot nem árultuk el –, aztán róla kiderült, hogy egy órával utánam lő. Mondtam neki, ebből baj lesz, mert addigra kijózanodik, erre azt válaszolta, semmi gond, megoldja. Aztán addigra úgy berúgott, hogy a verseny előtt elsült a kezében a pisztoly, amikor még csak ragasztották a céltáblákat, mindenki a földre vetette magát, hogy el ne találja. Polzhubert elvitték gyomormosásra, nagy balhé lett belőle, a nemzetközi szövetség pedig megtiltotta az alkoholfogyasztást.

– Nem volt többé „célzóvíz”?     
– Nincs vége a történetnek: a déliek fellázadtak, mondván, az életükhöz hozzátartozik, hogy bort fogyasztanak az étkezéshez. Végül negyven ezreléket engedélyeztek, mire mondtam Balczó Bandinak és Móna Pistának, hogy lőjük be ezt az értéket magunknak, és kiderült, hogy nekem fél deci a Mecseki Itóka nevű likőrből még belefér. Az 1966-os melbourne-i világbajnokságon az első négyben három magyar végzett – vérünkben harminchét-harmincnyolc alkohol­ezrelékkel, még a határ alatt. Az ausztrál újságok cikkei másnap azt harsogták, hogy a magyarok átverték a világot, pedig az alkohol nem lőtt helyettünk, a tudásunk volt meg. Ilyesmi ma már nem fordulhat elő, a verseny egynapos lebonyolításával minden megváltozott.

– Balczó Andrással és Móna Istvánnal világverő, legendás hármast alkottak. Miért romlott meg a viszonya Balczó Andrással?     
– Úgy éreztem, hogy amikor 1969-ben kiraktak a keretből, Bandi nem állt ki mellettem, továbbá nehezményezte, hogy 1976-ban én lettem a szövetségi kapitány, pedig felajánlottam neki, hogy dolgozzunk együtt, de elutasította. Onnantól lett fagyos a viszonyunk. És szerintem sérelmezte, hogy egyszer azt mondtam neki, sokat köszönhet nekünk Móna Pistával, mert a siker mindig a csapatmunka eredménye volt. Ha találkozunk, természetesen váltunk néhány szót, de az élet messze vitt minket egymástól, pedig versenyzőként nagyon jó volt a viszonyunk. Sajnálom, hogy így alakult.

– A tokiói olimpia egyéni versenyének aranyérmére a legbüszkébb?     
– Az egész 1964-es évre. Fantasztikus formában versenyeztem, a teljes idényben veretlen voltam. Az olimpia előtt megnyertem egy szovjet versenyt, és az olimpia utáni hadsereg-szpartakiádot is Kijevben. Pedig Moszkvában, az olimpia előtt még el is akartam veszíteni a viadalt, mert kicsit babonás voltam, és úgy voltam vele, a nagy számok törvénye alapján nem nyerhetek mindig. Ezért eladtam a futást a szovjet Valerij Picsuskinnak, akinek nyernie kellett ahhoz, hogy kijusson Tokióba, cserébe három vívóasszót kértem vissza a magyar csapatnak. Meg is beszéltük, kezet ráztunk, erre futás közben belelépett egy gödörbe, alig tudott elvánszorogni a célig, megbukott a tervünk. Ő nem jutott ki az olimpiára, én meg furcsán éreztem magam, hogy akkor sem tudok elveszíteni egy versenyt, ha akarom. Tokióban egyébként a legnagyobb lányomnak, Mónikának nyertem meg az aranyat, aki az év márciusában született. A hagyatékomból ő fogja megkapni, az az övé.

– Ellátogat jövőre Tokióba?     
– Lenne rá lehetőségem, mert meghívtak, de meggyőződésem, hogy nem lesz olimpia. Nem lehet megrendezni egy világversenyt, amelyre negyven-ötven ország sportolói nem tudnak rendesen felkészülni. Még ha lesz is vakcina, mondjuk decemberre, a felkészülésbeli lemaradást nem lehet pótolni.

– Az öttusán kívül milyen sportágat követ?     
– A futballt mindig is nagyon szerettem, gyerekkoromban Csillaghegyen NB II-es együttes volt, amelynek apám volt az elnöke. A kölyökcsapatban játszottam, voltam Buda-válogatott is, de vasárnap délben kezdődtek a meccsek, és édesanyám nem szerette, ha a családi ebéd helyett focizom valahol, ezért nem engedett el. Később segítettem Dunai Antalnak az 1996-os olimpiai válogatott keret kiválogatásában, tagja voltam a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökségének, sőt később elnökjelölt is, csak nem kaptam elég szavazatot. Ez érdekes sztori: nyolcvanhárman megígérték, hogy rám voksolnak, de végül tizenhét szavazatot kaptam, Kovács Attila legyőzött. Később mind a nyolcvanhárman azt állították: ők benne voltak a tizenhétben… Azóta is követem a magyar futballt, és látom, mennyire nem történik semmi. Szerintem azért nincs eredmény, mert rendszerszinten nincs valódi ellenőrzés és számonkérés.

– Melyik csapatnak szurkol?     
– Itthon a Vasasnak, külföldön a Barcelonának, amelynek elnöke a nyolcvanas években meghívott bennünket a csapattal egy mérkőzésre, és másnap az akadémián, a La Masiában is körülnézhettünk. Megmutatták, hogyan működik a rendszer, láttam, milyen a hatékony erőnléti edzés, amilyenre itthon még ma sem nagyon van példa, pedig a futball fizikai sportág, ütközni kell, és gyorsan, sokat futni, a technikát ezen a sebességen kell végrehajtani.

– Mit csinál, ha nem sportol?     
– Nagy a család, huszonnégy éve özvegyültem meg, az első házasságomból született három gyerekem, Mónika, Viola és Ferenc, a második feleségemmel pedig van egy tizennyolc éves lányunk, Fanni. Büszke vagyok a kilenc unokámra és a hét dédunokámra. Minden karácsonykor összegyűlünk, csaknem harmincan. Még dolgozom ügyvédként, és sokat foglalkozom az egészségemmel. Az a mottóm, hogy a fájdalom a barátom. Egész életemben így volt. Profi sportolóként ki kellett tolnunk a fájdalomküszöböt, és tűrni, mert eredményt csak úgy lehetett elérni. Hat csavar van a gerincemben, protézis a térdemben, levették az egyik tüdőlebenyemet. Minden reggel átfutom az újságot, és ha nem vagyok benne a halálozási rovatban, elkezdődhet a nap… Ha felébredek és fáj valamim, akkor tudom, hogy élek. Most is heti kilenc edzésem van, teniszezem, úszom, kerékpározom és gyógytornázom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus elsejei lapszámában jelent meg.)