Szijjártó Péter: Nekünk, magyaroknak a sport óriási erőforrásunk

– Miniszter úr, a héten járt Brüsszelben, Jeruzsálemben, Franciaországon belül Toulouse-ban és Párizsban, illetve csütörtökön Lisszabonban, emellett itthon ellátogatott Győrbe és Balmazújvárosba is. Ilyen egy normál heti programja?
– Átlagban három és fél munkanapot töltök külföldön, s másfelet Magyarországon. Itthon elsősorban Budapesten dolgozom, ám most, hogy sok támogatást kaptak vidéki vállalatok, sűrűn kell vidékre mennem, de ennek örülök. Ugyanakkor nem ritka az sem, hogy az egész hetet külföldön töltöm.

– Egyes kommentelők fel is vetették, talán dublőre lehet, másként szinte képtelenség bírni a tempóját.
– Győrben a bencésekhez jártam gimnáziumba, 5.45-kor volt a reggeli szentmise. Akkor megtanultam, ha az ember korán kell, sok mindenre jut ideje.

– Azért nem lehet véletlen, hogy a közösségi oldalán jó néhány, a külföldi látogatásai során, sportolás közben készült fotó és videó szerepel. Legutóbb Taskentből posztolt futóképet.
– A csodagyerekként feltűnő sakkvilágbajnok, a norvég Magnus Carlsen mondta, hogy rendszeresen fut, mert akkor tud a szellemi sportban teljesíteni, ha megfelelő az erőnléte. Így vagyok ezzel én is: ahhoz, hogy a munkámat jó hatásfokkal végezzem, fizikailag is rendben kell lennem. Törekszem rá, hogy naponta sportoljak, ami persze komoly elhatározást feltételez, mert késő este nem egyszerű választani az ágy és a konditerem vagy a futópálya között. Ebben az egy-két percben kell erősnek lenni.

– Amikor szóba kerül külföldön a magyar külügyminiszter hajnali futása, összerándul-e az ottani biztonságiak gyomra?
– Országa válogatja, mennyire veszik szigorúan a személybiztosítást. Van, hogy egy fél hadsereg mozdul meg, van, hogy csak egy-két ember. Ehhez hozzá kell szokni. Itthon azt a megállapodást kötöttem a biztosításomat ellátó egység parancsnokával, hogy kerékpárral kísérnek. Ha egy mód van rá, külföldön is ezt a megoldást kérjük.

– A politikai, gazdasági tárgyalásai mellett miért volt fontos, hogy – például – Moszkvában felkeresse az orosz futballbírók főnökét, Kassai Viktort, Madridban a Real edzőközpontjában megkoszorúzza Puskás Ferenc szobrát, vagy Lisszabonban ellátogasson a Benficához?
– Akárhol járok, Új-Zélandtól, Kambodzsán át Dominikáig, a legismertebb magyar a mai napig Puskás Ferenc. Ez is jelzi, hogy nekünk, magyaroknak a sport óriási erőforrásunk. Az a terület, ahol nem az ország mérete, a GDP nagysága vagy a hadsereg ereje mondja meg, ki mennyire erős, hanem az emberi tényezők kerülnek előtérbe: a szorgalom, a kreativitás, a tenni akarás, az elkötelezettség. Érdemes építeni rá, hogy vannak magyarok a világban, akiknek a nevéhez olyan teljesítmények kapcsolódnak, amelyek nem evidensen kötődnek egy tízmilliós közép-európai ország polgáraihoz. Ezért is ügyelek rá, hogy a sportdiplomáciát beépítsem az eszköztáramba.

– Nem véletlen tehát az sem, hogy annyi korábbi élsportoló tartozik a külügy állományához.
– Szeretek sportemberekkel dolgozni. Számos bírálatot kaptam ezért, pedig mindenkivel nyertünk, aki a minisztériumban van. Büszke vagyok rá, hogy Vincze Ottó, Taróczy Balázs, Gyurta Dániel, Kökény Roland és Gór-Nagy Miklós a munkatársam. Egykori sportolóként pontosan tudják, milyen a hazáért küzdeni, ezt tették egész pályafutásuk alatt. Keresem a lehetőséget, hogy további, pályafutásukat befejező, külföldi tapasztalattal rendelkező sportolókat vonjak be a diplomáciai munkába.

– Visszatérve a futásra: egy korábbi igazolt futsaljátékosnak nem hiányzik a labda?
– De, rettenetesen! Ám mostanra a foci megmaradt családi hobbinak. Hála Istennek mind a két fiam futballőrült, viszont annak örülök, hogy elsősorban a magyar labdarúgást figyelik, azzal együtt, hogy nálunk is elmaradhatatlan kellék a Manchester United-, a Real Madrid- vagy a Juventus-szerelés. De szívmelengető hallani, hogy amikor focizunk, az egyikük Könyves Norbert, a másikuk Nagy Geri akar lenni. Sőt, a kisebbik hatévesen Kusnyír Erik-rajongó lett, és addig nem hagyott békén, amíg nem vettem neki Debrecenben az ő méretében Kusnyír-mezt. Ha itthon vagyok, hétvégente együtt megyünk Honvéd-meccsre.

– Madridban Szijjártó feliratú Real-dresszt kapott Florentino Pérez klubelnöktől. Mekkora a mezgyűjteménye?
– Száz fölött jár. A külpolitika manapság már nem a régi bürokratikus, arisztokratikus műfaj, felértékelődött a személyes kapcsolatok szerepe. Ha tudom, hogy egy kollégám kerékpárrajongó, nem kristálypoharat viszek ajándékba, mert ugyan szép, ám személytelen, hanem bukósisakot magyar zászlóval vagy a magyar kerékpáros-válogatott mezét. Cserébe általában én is 30-as – ez volt futsalban a számom –, Szijjártó feliratú klub- és válogatott dresszt szoktam kapni, illetve dedikált labdát. Hiába híreszteljük magunkról, hogy nekünk, politikusoknak páncélmellényünk van, minden ilyen gesztus jólesik, s igyekszünk viszonozni. Én elsősorban Puskáshoz kötődő ajándékokat viszek külföldre, s ezt mindenhol értékelik. Sokat küzdöttem azért, hogy a külügyi protokollraktárt a megfelelő ajándékokkal töltsük fel.

– Igaz, hogy a futsal mellett a játékvezetéssel is megpróbálkozott?
– Jó kaland volt, nagyjából két évig tarthatott. Középiskolás koromban tettem le a vizsgát, a körzeti A-osztályban kezdtem partjelzőként, majd játékvezetőként. 1995–96-ban ösztöndíjjal Ohióban tanultam, s még ott is lengettem. Odaát akkor kezdték felfedezni a „soccert”, szoros összefüggésben azzal, hogy 1994-ben az Egyesült Államok rendezte a futball-vb-t.

– Ha már a múltban kalandozunk: 2008-ban egy nyilatkozatában arról beszélt, „szeretnék a későbbiekben kosárlabdaedző lenni”.
– Ennek az az előzménye, hogy 2005-ben úgy sikerült megmenteni a csődben lévő Soproni Postás női kosárlabdacsapatát, hogy áttelepítettük Győrbe. Amíg az időm engedte, társadalmi elnökként segítettem a klubot. Mivel érdekelt a dolog, beiratkoztam az edzőképzőre, s néhány meccs erejéig le is ülhettem a juniorok kispadjára. Jó élmény volt, de dönteni kellett, s mivel akkor már a pártelnök kabinetfőnöke, illetve a Fidesz kommunikációs igazgatója voltam, búcsút kellett intenem az edzősködésnek.

– Ezzel együtt – legalábbis a közösségi oldala alapján – naprakész a sport világában is.
– Nálam minden reggel a Nemzeti Sporttal kezdődik, és ez most nem a reklám helye, hanem tényleg így van. Általános iskolásként került először a kezembe, amikor két forint harminc fillér volt az ára. Suliba menet Győrben a sarki újságárusnál, Magdi néninél vásároltam meg reggelente. Manapság megkapom a digitális változatot, aminek nagyon örülök, mert így repülés közben is bele tudok olvasni a cikkekbe.

– Sokat írunk mostanában a koronavírus-járvány következményeiről. A külgazdaságért is felelős miniszterként miként látja: a pandémia milyen károkat okoz a sportgazdaságnak?
– Teljesen új világgazdasági korszak kezdődik, amelyben valamennyi vállalat keresi a helyét. Ki előrébb tart, ki hátrébb, de mindenkinek jelentős erőforrásokat kell mozgósítania annak érdekében, hogy jó pozíciót szerezhessen. A cégek visszavághatják a nem szorosan a gazdasági tevékenységükhöz kötődő kiadásokat, emiatt klubok, versenyzők kerülhetnek nehéz helyzetbe. Ám a sportipar megúszhatja a csődöt, mert az embereknek óriási igénye van a sportolásra és a szurkolásra is. Egy sportfotós mondta nekem még a digitális korszak előtt, amikor ellőtt kétszáz képet, de a lapba csak egy került be, hogy nem dolgozott fölöslegesen, mert a nyersanyag a legolcsóbb, az elszalasztott pillanat pedig a legdrágább. Ebből kiindulva arra számítok, hogy a lejtmenet után a sportiparnak lesz egy felfutása, ugyanis az emberek az elvesztett élményeket pótolni akarják majd.

– Itthon néhány eseményt azért meg lehetett rendezni. Befejeződött a labdarúgó-bajnokság, lejátszottak a Magyar Kupa döntőjét, amely után ön adta át az érmeket – a Honvéd sikerét követően, gondolom, boldogan.
– Nagyra becsülöm a teljesítményt, s a Mezőkövesd fináléba kerülése remek eredmény. Amikor átvette az ezüstérmet, azt mondtam Kuttor Attilának: remélem, ebben az idényben még egy érem a nyakába kerül. Nem így lett, de bízom benne, hogy állnak majd dobogón a kövesdiek. A Puskás Arénában a Honvéd tartalék kapusa, Horváth András pedig azt mondta nekem: „Az élet visszaadta.” Ezzel arra utalt, hogy tavaly a Vidi nyert, így ezüstérmeket voltam kénytelen átadni a kispestieknek, ami nem volt igazi öröm.

– Honnan a Honvéd iránti vonzalma?
– Gyerekkoromban kapus szerettem volna lenni, Disztl Péter volt a példaképem. Nem tudom a konkrét okát, így alakult. Ő akkoriban igazolt a Videotonból a Honvédba, s ha már Kispesten védett, nekem is a Honvéd lett a kedvenc csapatom, s ez így van a mai napig.

– Több közös képet posztolt Dzsudzsák Balázzsal, ami sejteti, jó kapcsolatot ápol a válogatott jelenleg klub nélküli csapatkapitányával. Gyakran kérik-e, hogy beszélje rá, igazoljon Kispestre?
– Ilyesmi eszembe sem jutna. A külpolitikában is azt az elvet vallom, hogy adjuk meg egymásnak a tiszteletet, mindenki döntsön belátása és érdekei szerint. Sokat beszélgetek telefonon és személyesen is Balázzsal, tőle tudom, hogy számos ajánlatot kapott. Becsülöm őt, mert Nyírlugosról indulva nemzetközi szinten jegyzett futballista lett, akinek Hollandiában manapság is emlegetik a legemlékezetesebb találatait, például az Ajaxnak rúgott gólját. Azt mondtam neki, ne foglalkozzon a karrierjét vagy a mindennapjait érintő beszólásokkal. Van némi közös a szakmánkban: mi politikusok is szembesülünk efféle kritikákkal. Ám fölösleges velük foglalkozni, dolgozni kell. Balázs letett annyit az asztalra, hogy jár neki a nagyrabecsülés, függetlenül attól, miként alakul a jövője. Persze jó lenne, ha szerencsésen választana, mert egy jó Dzsudzsákra szüksége lenne az Eb-szereplésért küzdő válogatottnak is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 25-i lapszámában jelent meg.)