A zene bűvöletében: 100 esztendeje született Kárpáti Rudolf

Visszatérően emlegette a vele készült interjúkban, hogy a lámpalázat, az önemésztést a zene segítségével vagy az aktuális világversenynek otthont adó város nevezetességeinek megismerésével vezette le, oldotta fel, s vallotta, ha a sportoló egyúttal kultúrember is, egy könyvvel vagy egy lemezzel könnyen elpárologtathatja a feszültséget. Meggyőződése volt, hogy az ügyességi sport és a muzsika édestestvérek, mindkettőnek tartószerkezete az ütem, példaként hozva a gátfutó ritmusérzékét, az ökölvívó vagy a vívó ritmusváltásait. Ebből is kitűnik, hogy a zene hullámain ellazuló Kárpáti Rudolf kéz a kézben járt a győzelemre éhes, céltudatos élsportoló Kárpáti Rudolffal, aki 1920. július 17-én, száz esztendeje született Budapesten.

A kerek évfordulót kihasználva arra gondoltam, ezúttal nem elsősorban kardvívói pályafutására koncentrálok, nem szedegetem elő egyenként vitrinjéből a sokat emlegetett hat olimpiai és hét világbajnoki aranyat meg a többi trófeát – inkább zeneimádó egyéniségét idézem meg. Már csak azért is, mert amellett, hogy évtizedeken át afféle klasszikus zenei missziós tevékenységet folytatott, életrajzi adataihoz rendre odabiggyesztik, hogy 1942-ben hegedű szakon végzett a Zeneakadémián, ugyanakkor ez a visszatérő félmondat furcsa mód mindig egymagában állt. Az egyes cikkekben Kárpáti sem fűzött hozzá semmit, Zeneakadémián szerzett élményekről sohasem beszélt, nem villantotta fel, hogy ki tanította, kikkel nyűtte a vonót. Mint három éve a tanulmányait félbehagyó, olimpiai bajnok tőröző Elek Ilona esetében (ő három tanévet zárt le a patinás intézményben, de – ahogy évtizedek óta tévesen írják – nem zongora, hanem ének szakon), ezúttal is felkerestem a Zeneakadémia Vörösmarty utcai kutatókönyvtárát, hogy átnézzem a minden adatot tartalmazó, a hallgatókat név szerint felsoroló, koncertjeikről is beszámoló évkönyveket. Láss csodát, nem bukkant fel Kárpáti neve, így kizárható, hogy tanulmányokat folytatott volna az intézményben!

Ezek után találtam rá egy 1999-es Magyar Nemzet-cikkre, amelyben Kő András idéz fel egy néhány évvel korábbi beszélgetést Kárpáti mesterével, Somos Bélával, aki kijelentette, tanítványa le sem érettségizett, és csak azért állította magáról, hogy Zeneakadémiára járt, mert jó hallása volt. A vívólegenda fia reagált az írásra, bizonygatva, hogy édesapja 1938-ban igenis letette az érettségit, és egy közelebbről meg nem nevezett egyetemi indexről is említést tett – de zeneakadémiai diplomáról nem... Éppen a századik évfordulón kellemetlen ezekre a felismerésekre jutni, de kénytelenek vagyunk a Kárpátihoz hasonlóan 1999-ben elhunyt Somosnak igazat adni, mert a budai Mátyás Király Gimnázium tanévi értesítőiben megtalálható, hogy Melbourne és Róma egyéni olimpiai aranyérmese (még Klein Rudolfként) 1933–34-ben a negyedik, 1935–36-ban az ötödik osztályt volt kénytelen megismételni, majd 1937-ben, hatodikosként harmadszor is beletört a bicskája a tanulásba – vagyis ekkorra csak öt gimnáziumi osztályt végzett el a nyolcból. Innentől kezdve rendes diákként és magántanulóként sem kötődött az intézményhez, amelyben 1937-ben első, a sportághoz is kedvet adó sikerét aratta: gyakorlatilag gyanútlanul beesve, a részvételt rábeszélésre vállalva nyerte meg az iskolai vívóbajnokságot. Zaklatott tanulmányaira ő is egyértelműen utal az 1948-as olimpiai zsebkönyvben      („Középiskolámat magánúton végeztem el, voltam kábelmunkás, pék-kihordó, tisztviselő, míg most végre a Közületi Ingatlan Központ műszaki osztályán elhelyezkedhettem”),      és itt pendíti meg először „láthatatlan” zeneakadémiai végzettségét, amiről legközelebb csak 1960-ban (!), egy Népszava-cikkben értesülhetett az olvasó – egyértelműen az említett olimpiai zsebkönyvből idézték a szöveget.

Kárpáti ettől még tanulhatott hegedülni, zongorázni, zeneimádatát pedig a korszakos olasz tenor, Beniamino Gigli csodálatos fényű hangja váltotta ki. A külföldi versenyek előtt nemcsak a remélt sikerek hozták lázba, hanem a rá váró művészi élmények is, legyen az operaelőadás, szimfonikus zenei hangverseny vagy éppen alámerülés a helyi lemezboltokban. Első külföldi kardviadalán, 1947-ben Prágában Bedrich Smetana Az eladott menyasszonyát élvezhette végig; első olimpiája idején, 1948-ban Londonban Leopold Stokowski vezényelt, Lawrence Tibbet énekelt, Pablo Casals csellózott a Royal Albert Hallban; egy hathetes szovjet­unióbeli tartózkodás során, 1951-ben Moszkvában jutott be Fischer Annie hangversenyére (az ő szállodájukban lakott a világhírű magyar zongorista, akit dadogva kért meg, hogy ott lehessen a koncertjén); 1952-ben Milánóban olasz vívótársa, Roberto Ferrari fülét addig rágta, amíg nem szerzett neki jegyet Pietro Mas­ca­gni Parasztbecsületére, hogy élőben olvadhasson el a Scalában Gigli hangjaira. Még azt is előre elintézte, hogy második emeleti páholyában működésbe hozza „civil fegyverét”, Grundig magnetofonját, és rögzítse az előadást, amely a később többezresre bővülő, országosan is egyedi lemez- és hangszalag-kollekciója csillogó dísze maradt. Az 1954-es luxembourgi vb-n csaknem lekéste a döntőt, miután az utcán bandukolva belefeledkezett Mendelssohn hegedűversenyének egy ablakból kiáradó hangjaiba – aztán veretlenül nyert; az 1956-os melbourne-i játékok alatt az egyik ausztrál rádióadónál rövid magyar zenei ismertetőt tartott az ott fellelhető Liszt- és Kodály-lemezek segítségével, ő pedig ajándékba kapott egy ausztrál balladagyűjteményt; 1961-ben a szicíliai, az argentin és a brazil zenei folklórban merítkezett meg.

Kárpáti akkor kezdett komolyan foglalkozni az egyes művek keletkezésének körülményeivel, zeneesztétikával is, amikor már a Bp. Honvéd sportolójaként 1952-ben a Magyar Néphadsereg Honvéd Tiszti Házába került zenei instruktornak. Tudatosan képezte magát, elvégezte a József Attila Szabadegyetem zenetörténeti tagozatát, zenei és irodalmi esteket állított össze, saját operalemezeiből csemegézett, sőt nívós bérletes hangversenyeket szervezett: a tiszti házban dirigált Ferencsik János, fellépett a fiatal Kocsis Zoltán és Ránki Dezső is. A rádióban több műsorral jelentkezett, így zenés úti beszámolókkal, A sport az irodalomban és a művészetben vagy a Kedves lemezeim című adással, miközben a vidéki tiszti házakat is járta.

A honvédségi kultúrközpont művészeti vezetőjeként (1962-től már ezredesi rangban) egészen 1986-ig szolgálta a zenei kultúrát, és bár a hegedűművészi diploma legendáját (csakis a tényektől vezérelve) szertefoszlattuk, nem romboltuk le a klasszikus muzsikát nagy szívvel népszerűsítő, kardvívásban világklasszis Kárpári Rudolf szobrát – rendületlenül áll, mint a bazaltorgonák a Szent György-hegyen.