Egymás után nyolc olaszt kaszabolt le a 80 éve elhunyt Mészáros Ervin

Hej, ha Krúdy Gyula szegődött volna nyomába minden egyes nap, ha ő ébresztette volna különleges zsaluberendezéssel elsötétített legénylakásában; ha ő figyelte volna meg karddal a kezében iskolázás, falazás vagy verseny közben; ha ő kísérte volna el kiadós sétáira vagy a színházi premierekre; ha ő leshette volna meg, amint egy hölgyhöz szól; ha ő lett volna társa a vacsora neki csakis szmokinggal teljes értékű szent szertartásain; ha ő ugrott volna be vele a Nemzeti Casinóba; ha ő állt volna a közelben, amikor a hajnali homályban hazacselleng az utolsó szivarral a szájában; ha ő lett volna tanúja gavallér gesztusainak vagy éppen különcre valló cselekedeteinek… Nos, akkor Szindbádé mellett Mészáros Ervin, az egykori ulánuskapitány kalandjai is félálomvilágba röptetnék az olvasót.

Az 1912-es stockholmi olimpia csapatban arany-, egyéniben bronzérmes kardozójára amolyan mesebeli, mániás életű figuraként tekintettek, alakját legendás történetek szőtték körül, jóllehet ő is ismeretlenként kezdte.

A MAC 1894. május 20-i akadémiáján bukkant fel először, a rendezvényen – bokszmeccsekkel megszakítva – 23 próbavívást láthatott a közönség. A Geszler Józseffel párban sorra kerülő Mészáros két év múlva, 19 évesen részt vett a magyar vívótörténelem első igazán nagy mérföldkövét jelentő viadalon, a millenniumi versenyen, amely az olaszok döntő fölényét hozta, és amely ráébresztette a sportág hazai gurujait, hogy olasz edzőkkel fényesíthető ki a megrozsdásodott magyar kard. Így nyertük meg ügyünknek a hazánkban aztán edzőlegendává váló Italo Santellit is, ugyanakkor máris meg kell cáfolnunk egy tévhitet: noha rendre leírják, Mészáros nem nyerte meg sem a kard-, sem a tőrviadalt. Ahogy említettük, Itália fiai uralták a mezőnyt, ugyanakkor kardban húszan, tőrben tizennyolcan (köztük az akkor 28 éves Horthy Miklós) aranyérmet és oklevelet kaptak. Mészáros mindkét fegyvernemben kiérdemelte – sokadmagával tehát! – az aranymedáliát, ami később félrevezette az őt nyertesnek tituláló cikkírókat…

Ugyanakkor mintha el lenne hallgatva, hogy ő az első magyar tőrvívóbajnok. Először 1900-ban rendeztek bajnokságot a sportágban, és a rövidke tudósításban kiemelték, hogy a tőrt bal kézzel markolta – holott a kardot jobb kezében forgatva szerzett harmadik helyet. A legerősebb magyar műfajban érdekes módon egyszer sem diadalmaskodott egyéniben a bajnokságokon (mint például később Petschauer Attila vagy Kabos Endre sem), míg tőrben további három címet szerzett, hogy aztán végleg letegye a csak „szurkáló” fegyvert. Noha volt, aki a tőr elhagyását azzal magyarázta, hogy egy 1906-os trieszti versenyen mindössze 34. lett, közelebb állhat az igazsághoz Zöld Ferenc, aki így emlékezett a New Yorki Magyar Életben: „Állítólag azért hagyta abba a tőrvívást, mert az addig csak kardozó Békessy »fogadásból« elindult a tőrbajnokságon és – végigverte a mezőnyt. Én, aki ismertem, inkább a másik – az ő (Mészáros) magyarázatát fogadom el. Sokat járt külföldön, és rájött, hogy mi tőrrel »böködünk«, az akkori magyar »közvélemény« csak a kardot tartotta vívásnak. Ilyen körülmények mellett nem remélhette, hogy tőrben világklasszissá fejlődhet.”

Egy biztos, kardban sokra vitte, olyannyira, hogy a legfélelmetesebb magyarnak tartották a külföldi pástokon Mészárost, akit katonai múltjának, ulánuskapitányi szolgálatának betudhatóan mindenki csak „kapitányként” emlegetett. (Sőt, az 1920-as években vívókapitányként hasznosította tapasztalatait, az egyes mérkőzésekre ő állította össze a magyar csapatot.)

Harcedzettségéről tett tanúbizonyságot bravúrja, amelyet egy váratlan intermezzo következtében izgalmassá váló milánói viadalon hajtott végre. Az eredetileg megjelölt este hét óra helyett már délután négykor elkezdték a tízes döntőt, ám a „kapitánynak” híre-hamva sem volt. Az érte mindent tűvé tevő Santelli mester a szállodában – de nem a saját szobájában – bukkant rá az igazak álmát alvó tanítványára, és óriási erőfeszítésbe került, mire életet lehelt bele. Rohantak a helyszínre, ám Mészáros már csak oly módon kapcsolódhatott be a fináléba, hogy kilenc vetélytársával egymás után kellett felvennie a harcot. Hihetetlennek tetszik, de sorozatban nyolc olaszt volt képes „lekaszabolni”, csak a kilencedik gyűrte le. Évekkel később, az 1912-es stockholmi olimpián megfordult az arány, a döntőbe jutó nyolc kardozó közül hét volt magyar, csokrukba csak az olasz Nedo Nadi hozott némi változatosságot. Az egyénit Fuchs Jenő nyerte meg Békessy Béla, Mészáros és Schenker Zoltán előtt, miként csapatban is érvényesült a magyaros virtus.

Érdekesség, hogy a svéd fővárosban az olimpiai bajnoki címét megvédő Fuchs 16 évvel később, csaknem 46 esztendősen lépett újra pástra versenyen: a Nemzeti Lovardában rendezett harmadik olimpiai válogatóviadal előmeccsein többek között az 51 éves Mészárossal is pengét akasztott. A párharcukhoz kötődik egy legenda, amelyet előszeretettel illesztenek bele visszaemlékező írásokba, csakhogy nem igaz a történet. Tudniillik úgy szól a fáma, hogy amikor kezdeményezés nélkül, percekig álltak mozdulatlanul egymással szemben, a „kapitány” levette a sisakját, és így szólt: „Kedves Jenő! Nem gondolja, hogy ez már nem való nekünk?” Fuchs bólintott: „Hát, hagyjuk abba!” – és mindketten visszaléptek. Holott nemhogy nem léptek vissza, hanem a legszebb asszót vívták, ugyanakkor 4:4-nél valóban hosszú ideig nem történt semmi. Aztán „Fuchs jó tempót érzett, elindult, de megcsúszott, egyensúlyát vesztette, ugyanakkor Mészáros kardja Fuchs sisakján koppant. Szabályos találat volt. Ekkor Mészáros levette fejvédőjét, és kijelentette: »Nem találtam!«” Vagyis nem fogadta el a tust. Végül Fuchs nyert 5:4-re, és mindketten a középdöntőben folytathatták – ez volt a végállomás.

Szinte átlátszatlanul borul Mészáros alakjára a legendák fátyla, már csak különös szokásait lejegyezve is kifogy a tinta a tollból: délben kelt, hajnalban feküdt; ha vele kellett találkozni, a legdurvább sértés volt a késés; ítéletekkel nem vitázott, beszéljen inkább a kard; Santelli termében külön fogasa volt, amelyet elfoglalni a legnagyobb bűnnek számított; úgy mondták, ő tegezi a legkevesebb embert Budapesten, a vele pertuban lévők nevét külön noteszben jegyezte fel; az egyik étteremben csak neki főző szakácsa, saját evőeszköze volt; mindig kijelölt valakit, akinek telefonon kellett jelentenie, hogy milyen az idő; rendszeres sétákat tett „sétacsapata” kiválasztott tagjaival; egy alkalommal „ünnepélyes keretek között” pontyot telepített a Nemzeti Színház előtti kis park medencéjébe, és éjjel-nappal fakarddal kellett őrizniük a kijelölt vívóknak...

Nyolcvan éve hunyt el ez az emberek között járó, utcákon imbolygó, furcsán derengő figura. Hej, ha Krúdy a nyomába szegődött volna…