Aki lelátói élőképre álmodta meg Mátyás királyt és Puskás Ferencet

– Melyik volt előbb, a fényképezés vagy festés?
– Mindkettőt megelőzte – a rajzolás. Abból alakulhatott ki a festés, és azzal egyidejűleg jött a fotózás. Majd egy közel évtizedig tartó szünet, amikor átvette a szerepet a zenélés. Basszusgitározom egy bandában, akkoriban elég sokat turnéztunk Európában, és minden időmet lekötötte. Hogy mi sarkallt arra, hogy ismét fényképezőgépet és ecsetet ragadjak? A foci! A futballal kapcsolatos témák megfogtak és magukkal ragadtak. Hirtelenjében nem is tudnám megmondani, melyik volt az első alkotásom az „újkorból”, bár minden bizonnyal Puskás Ferencet ábrázolta. Arra büszke vagyok, hogy Öcsi bácsi unokája, Réka is rendelt már tőlem képet a nagypapájáról. Járt itt, a Kispesti Futball Házban, akkor adtam át neki, haza is vitte Spanyolországba.

– A legutóbbi műve hányadik volt a sorban?
– Fogalmam sincs. Sokat készítettem már, több százat. A vezérfonalat a futball, azon belül is a Honvéd jelenti, de festettem már képet Szilágyi Áronról, Papp Lászlóról, Muhammad Aliról és Conor McGregorról ugyanúgy, mint zenészekről, színészekről, közszereplőkről és hajléktalanokról. Utóbbiakról jótékonysági akció keretében, hogy a Kása „Steve” Istvánnal együtt rendezett kiállításunkon felhívjuk a figyelmet azokra az emberekre, akik mellett sokan hajlamosak elmenni az utcán.

– Ha most néhány kilométerrel odébb, a Corleone Pubban beszélgetnénk, az egyik legnagyobb alkotásán látnám Davide Lanzafame arcát?
– Igen. Az a festmény a klubtörténet tizennegyedik bajnoki címe után került fel a falra, Puskást, Bozsik Józsefet, Marco Rossit és Lanzafamét örökíti meg. Amikor Davide átigazolt a Fradiba, sokan kérték, fessem át, de mindig akadt más elfoglaltságom… A vége az lett, hogy valaki leragasztotta az „Infido”, vagyis áruló felirattal a portréját, ám a visszatérése után nem sokkal az is lekerült. Mindenki másképpen van vele, de én nem tudok haragudni azokra, akik sokat tettek a Honvédért, majd elfogadták egy másik klub ajánlatát. Gróf Dáviddal is jóban vagyok. Amikor tavaly nyáron elment, ugyanúgy kapott egy képet, mint a többi távozó. Ez azt követően vált hagyománnyá, hogy Marcóról festményt készítettem 2017 tavaszán. Nem az aranyérem megszerzése után adtam át neki, hanem hetekkel korábban, nehogy azt gondolja, hogy az elsőség megszerzéséhez van kötve. Utána keresett meg Németh Tamara technikai igazgató, hogy azoktól a játékosoktól, akik máshol folytatják, képpel búcsúzzunk. Szívesen tettem eleget a felkérésnek.

– Élek a gyanúperrel, akkor is boldogan mond igent, amikor a tizenkilencedik kerületi iskolákba hívják, hogy fesse falra – ha nem is az ördögöt, de a kispesti kabalafigurát, az oroszlánt.
– Mindenhova örömmel megyek, különösen ha gyerekekről van szó. A Kispesti Labdarúgásért Támogató Egyesület elnökségi tagjaként van szerencsém több jelentős projektben részt venni, ezek közül az egyik az, hogy minél több gyerkőccel megszeretessük a Honvédot. Ennek egyik módja, hogy ellátogatunk a tanintézményekbe, mesélünk nekik a klubról – vagy mesélnek helyettünk azok a klubtörténettel gazdagított színezők, amelyekkel meglepjük őket.

– Nem mellesleg: akinek a keze nyomát viselik az albumok, nem más, mint Kimmel Zsolt.
– A legnagyobb örömmel készítettem. Mint ahogyan a legnagyobb örömmel látjuk a gyerekeket a Házban. Tartottak már itt osztályfőnöki és – a kertet kihasználva – testnevelésórát is. Ha rácsodálkoznak az itt kiállított ereklyékre, ha látják, milyen legendái voltak a Honvédnak, könnyebben beléjük ívódhat a klub szeretete. Akkor is, ha a családjukban esetleg nincs Kispest-drukker.

– Önnek volt kitől örökölnie a Honvéd szeretetét?
– Az én kötődésem onnan ered, hogy Kispesten nőttem fel. Huszonnyolc évvel ezelőtt, 1992-ben voltam először a Bozsik-stadionban, Esterházy Márton búcsúmeccsén. A nővéremékkel mentem ki, még az is előttem van, hogy a Pa-dö-dő lépett fel. A nagy öregek sztorijaiból utólag megtudtam, úgy volt, az az idő tájt Kispesten próbáló Republic ad koncertet, ám amikor kiderült, hogy az egyik mellékhelyiség teteje jelenti a színpadot, a zenekar jelezte, köszöni, mégsem él a lehetőséggel. Az egyébként a terveim között szerepel, hogy a régi idők tanúival filmet forgatok, tekintve, hogy az anekdotagyűjteményük kiapadhatatlan, szórakoztató alkotás kerekedne ki belőle. Tapasztalatból beszélek: egy-egy bográcsozás alkalmával már kirukkoltak néhány zseniális történettel.

– Szemben, az idősek otthonában mit szólnak, ha ideát fennhangon nevetnek?
– Megesik, hogy átjönnek hozzánk, és együtt érezzük jól magunkat. A Ház relikviáinak többségét szurkolók és futballisták ajándékozták nekünk, de akad olyan emléktárgy is, amelyet valamelyik kedves idős úr ajánlott fel. Mondhatom, ők is örülnek annak, amit felépítettünk hat esztendő alatt. Nagy büszkeségünk ez az épület. Amikor birtokba vettük, kriminális állapotok uralkodtak. Hatalmas melóval, sokak közreműködésével rendbe raktuk – szerintem jó munkát végeztünk.

– A 2017. május huszonhetedikén „műsorra tűzött” filmmel is, nemde?
– Felemelő volt, hogy részt vehettem annak a motivációs videónak az elkészítésében, amit a Videoton elleni bajnoki döntő előtt vetítettek le az öltözőben a játékosoknak. Nagy László volt az ötletgazda, segített abban is, hogy elérjük a futballistáknak üzenő családtagokat, természetesen előbbiek tudta nélkül. Három hétig dolgoztam vele, a konvertálás miatt rendre hajnali háromkor keltem, de minden pillanatáért megérte, többek között azért, mert bent lehettem az öltözőben, amikor a kezdés előtt leperegtek a filmkockák. Marco Rossi volt az egyetlen beavatott, mielőtt jóváhagyta volna, megnézte, és gyanúsan szipogott közben... A bajnoki címmel párosuló győzelem után a csapatból többen nyilatkozták, hogy a motivációs film mennyire megérintette és feldobta őket. Amikor az akkori tulajdonos, George F. Hemingway szembesült ezzel, közölte, azonnal tegyük közzé a videót. Addig szó sem volt róla, de a kérésének engedve kiadtuk. Negyvenötezernél is többen nézték meg. Nagy népszerűsége van a klubindulónak is, amit a klub is használ már, arra is büszke vagyok, hogy én jegyezhetem. Kevés szurkolónak adatik meg, hogy szeretett csapata az ő soraira lép pályára, innen is hatalmas pacsi a Prosectura tagjainak, akik részt vettek a stúdiómunkában.

– A legnagyobb nézettséget alighanem 2019. november tizenötödikén regisztrálták…
– Hogy a Puskás Aréna átadásakor bemutatott koreográfiához eljussunk, vissza kell kanyarodnunk a szeptember kilencedikén rendezett, Szlovákia elleni Európa-bajnoki selejtezőre. Talán sokan emlékeznek a Mátyás királyt ábrázoló látványra. A válogatott mögött álló szurkolói csoport, a Carpathian Brigade vezetői kértek fel, hogy készítsek tervet, és miután elnyerte a tetszésüket, meg is valósult. A korábbiakhoz képest nagy ugrást jelentett, világszerte kivívtuk a fanatikusok elismerését. Ennek eredménye volt a folytatás: már-már törvényszerű volt, hogy a Puskás Ferenc nevét viselő arénában Öcsi bácsi portréja elevenedjen meg. Mertünk merészet álmodni: az egyik alapvonal mögötti lelátórészt akartuk beborítani. Ez majd' húszezer elemet, vagyis húszezer embert jelentett. Mivel az aréna háromszintes, a piros, fehér és zöld csíkozás adta magát. A skicc is hamar elkészült, annak alapján egyesével kellett ráhúzni a székekre a megfelelő színű fóliákat. Amit a Brigade-tagok műveltek, elképesztő volt, a mérkőzést megelőző napon kora reggeltől késő estig mintegy százan ügyködtek azon, hogy másnap minden tökéletes legyen. Iszonyatosan nagy munka, ugyanakkor jó buli volt. No meg történelmi tett. Ezúton is köszönöm a CB-nek, hogy a részese lehettem.

– Mi következik most?
– Mindig jön valami. Úton idefelé, a párom meglátott egy kislányt rövid sállal a nyakában, nyomban megszületett az ötlet: gyerekeknek való focisálat kellene készíteni! E téren is van tapasztalatom, a Puskás Aréna megnyitása alkalmából ugyanúgy terveztem sálat, mint a Honvéd és a Haladás barátsága apropóján. Előbbiből több mint ötszáz kelt el, a látvány költségének nagy részét fedezte is.

– Hamarosan Kispesten is átadnak egy új stadiont…
– Ó, arra már van terv. A részletekben nem merülnék el, de annyi bizonyos, hogy a szurkolótársaimmal szeretnénk maradandót, a Honvédhoz méltót alkotni.

– Sohasem gondolt arra, hogy az állását feladva hivatásos fotósnak vagy festőnek álljon?
– De, csak attól félek, hogy nem tudnék megélni belőle. Volt idő, amikor az egyik Kazinczy utcai galériában árulták a képeimet, milliomos nem lettem belőle. Lehet, rossz az üzleti érzékem.

– Ha nem titok, mekkora volt a legnagyobb összeg, amit egy művéért kapott?
– Pontos összeget nem említenék, de annyit elmondhatok, hogy egy orvos vette meg a három darabból álló sorozat egyik képét. A vége az lett, hogy a másik kettőt ajándékba odaadtam neki. Egyszer összeszámoltam, hány országba jutottak el a képeim, és meglepődve, de örömmel konstatáltam, hogy Európán belül szinte mindenhová, sőt még Kanadába és az Egyesült Államokba is. Egy angliai magyar úriember például kifejezetten az '56-os és a 6:3-as alkotásokra vevő, borszaküzletét azok díszítik.

– Ha a meccseken készült fényképeit nézem, szembeötlő, hogy a pálya helyett a tribünre fókuszál. Miért?
– Mert imádom a lelátón uralkodó érzést. Úgy kezdődött, hogy az egyik mérkőzésre kivittem magammal a kis gépemet, gondoltam, csinálok egy-két fotót. Eleinte nem mindenki nézte jó szemmel, de ma már kifejezetten kérik, hogy fényképezzem le őket. Úgy vannak vele, mint én: hatvanévesen jó lesz visszaemlékezni, milyenek is voltunk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. március 14-i lapszámában jelent meg.)