A birkózás Ibrahimovica: kubai-olasz világverő virtuóz

Köztudott, hogy az őrültet a zsenitől egy hajszál választja el, miként az is, hogy amióta sport létezik, vannak megosztó sportolók. Olyan géniuszok, akiknek a klasszisát lehetetlen elvitatni, személyiségüket, a pályán és azon kívül mutatott énjüket ugyanakkor vagy imádják, vagy utálják – köztes vélemény nincs. Vehetjük kiragadott példaként a labdarúgás világából Zlatan Ibrahimovicot, a teniszéből Nick Kyrgiost, a kerékpározáséból Peter Sagant. És az is biztos: nélkülük szürkébb, unalmasabb lenne a sportélet.

Van a birkózásnak is egy ilyen, jó értelemben vett „őrült” figurája.

A múlt heti római Európa-bajnokságon magam is meggyőződhettem róla, hogy Frank Chamizo arrafelé tényleg igazi közönségkedvenc. Szombaton és vasárnap miatta telt meg a kontinensviadalnak otthont adó PalaPellicone aréna, pedig a tengerparton fekvő elavult létesítményre jóindulattal sem lehetne azt mondani, hogy frekventált helyen fekszik (a belvárostól tömegközlekedéssel jó másfél óra); arról nem beszélve, hogy a birkózás Olaszországban finoman szólva sem tartozik a legnépszerűbb sportágak közé. És vegyük hozzá, hogy vasárnap este rendezték a Lazio–Internazionale rangadót is, nem sokkal hősünk döntőjét követően…

De Frank Chamizót imádják választott hazájában.

Merthogy még csak nem is született olasz: Kubából kelt át az óceánon, hogy a vele mostohán bánó hazája helyett Olaszországnak nyerje az olimpiai, világ- és Európa-bajnoki érmeket. Azóta Itáliában – divatos kifejezéssel élve – „celeb státusba” került: többek között szerepelt az olasz sztárok táncikálós tévéshow-jában (a „Szombat esti láz” ottani megfelelőjében), az Instagram képmegosztós oldalon több százezer követője láthatja a bohóckodását naponta. Az Eb idején például azzal dicsekedett, hogy csilivili Mercedes luxusautójával leparkolt a járdaszegély mellett, ezerszínű ruhájában a kocsiból bömbölő zenére betáncolt egy Louis Vuitton-boltba, és találomra válogatva eltapsolt négyezer eurót (csaknem másfél millió forintot) cipőre, pulcsira, miegymásra – egy szürke kedd este… Nagyzolása, magamutogatása sokakat taszít, de kalandos élettörténete talán magyarázatot ad arra, hogy a sok nélkülözés után miért élvezi annyira a sikert, pénzt, csillogást – a KFT után szabadon.

Nem kell ecsetelni, hogy Kubában a rumgőzös, Cohiba-szivarfüstbe burkolt álmok, s az elmúlt évek politikai változásai ellenére is pokolian nehéz az élet. Sportági legendák sokasága kering arról, hogy a jobbnál jobb kubai birkózók hogyan adták el fű alatt éremmeccseiket egy-egy világversenyen, hogy a vereségért kapott pénznek aztán egyből a fenekére verjenek, mert tudták, hazatérve a hatalom azonnal „megvámolja” őket.

Chamizónak sem volt könnyű gyerekkora. A baljós nevű városban, Matanzasban (jelentése magyarul: mészárlás) látta meg a napvilágot, családja rendkívül szegény volt, a fiút a nagymamája nevelte fel, mert szüleinek külföldre kellett menekülnie a megélhetés biztosításáért, a kicsit pedig nem vihették magukkal. Egyetlen szórakozása az volt, ha szabadidejében a többi sorstársával együtt focizhatott, mígnem az állami sportapparátusból a városba érkező egyik elvtárs felfigyelt a stramm kiskölyökre, s elvitte a birkózóterembe. Ez sorsfordító volt, Frank innentől állítólag a focipályán is egyre-másra hajigálta el a vele kekeckedő nagyokat.

A kubai birkózás olyan klasszisokat termelt ki az elmúlt években, mint a háromszoros olimpiai, ötszörös világbajnok nehézsúlyú ikon, Mijaín López, és Chamizo is hasonlóan nagy tehetségnek ígérkezett. Csak éppen a mérleg másik oldaláról: ő a „kicsik” között versenyzett, pályája elején az 55 kilogrammosoknál. Még ebben a súlycsoportban szerzett bronzérmet élete első világbajnokságán 2010-ben, alig 18 évesen, a Pánamerikai Játékokat pedig megnyerte – aztán viszont jött a balhé és egy újabb sorsfordító esemény.

Chamizónak ugyanis, sikerek ide vagy oda, felnőttként már kimondottan sokat kellett fogyasztania ahhoz, hogy beférjen az 55 kg-os kategóriába, és a sok önsanyargatást egy idő után már a teste és teljesítménye bánta. S miután 2011-es kudarcait követően ezt merészelte szóvá tenni, a kubai vezetők kétéves eltiltást helyeztek kilátásba – az öntörvényű Chamizónak ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Akkori olasz barátnője – immár volt felesége – segítségével Olaszországba emigrált, ahol új életet kellett kezdenie: szó szerint a nulláról épített fel mindent. Amikor a római reptéren rá váró olasz küldöttség tagjai megkérdezték, hol vannak a cuccai, Chamizo értetlenkedve tárta szét a karját, majd magára mutatott, és csak annyit mondott: „Ez minden…”

Minden erejével azon volt, hogy minél előbb meghálálja a bizalmat az őt befogadóknak. S ez „viszonylag” jól is sikerült. A 2015-ös Las Vegas-i világbajnokságon indulhatott először olasz színekben, ott már én is megcsodálhattam, ahogy a neki sokkal jobban fekvő 65 kg-ban roppant látványos birkózással, a közönségnek is show-t kerekítve veri tönkre a mezőnyt, és nyer világbajnoki címet – 1980, azaz 35 év óta az első aranyat az olasz birkózásnak világversenyen (a moszkvai olimpián a 48 kg-os Claudio Pollio diadalmaskodott szabadfogásban). Ezt követően fogalmazta meg ars poeticáját: „A kemény munka előbb-utóbb kifizetődik. Mindig a legjobbat akarom, aztán ha ez nem jön össze, türelmesnek kell lenned, és még keményebben dolgoznod!”

Chamizo neve azóta fogalommá vált a sportágban, és nemcsak Olaszországban. Rengeteget készül a szabadfogású birkózás paradicsomában, az oroszországi Dagesztánban („Fantasztikus hely, ott minden birkózó az én szintemen van” – mondta szerényen), aminek meg is lett az eredménye: Rióban olimpiai bronzéremig jutott, Rómában fantasztikus küzdelemben, a döntőben az orosz Magomedraszul Gazimagomedovot szenzációs meccsen, az utolsó pillanatban legyőzve már negyedik Európa-bajnoki aranyérmét szerezte meg. Úgy, hogy Rio után feljebb lépett, az utóbbi években már 74 kg-ban birkózik – vagyis 55-től 74 kilóig jóformán minden kategóriában szerzett érmet világversenyen.

Népszerűsége pedig exponenciálisan növekszik világszerte. Egyrészt azért, mert nemcsak a szőnyegen, azon kívül is showman, az összes létező platformon igyekszik a figyelem középpontjába kerülni – ha sarkosan akarunk fogalmazni: átvezette a XXI. századba a sok szempontból az előző évezredben ragadt sportágat. Másrészt ehhez hozzájárul, hogy erre a „hype”-ra a hangulatkeltéshez jól értő amerikaiak is rátesznek egy lapáttal. Chamizo legnagyobb riválisa ugyanis a hasonló népszerűségnek és elismertségnek örvendő amerikai klasszis, Jordan Burroughs, aki olimpiai bajnok és négyszeres világbajnok a 74 kilósok között. Szerveztek már nekik hatalmas felhajtás közepette nyilvános meccset egy New York-i bevásárlóközpont tetején, akkor a kamerák kereszttüzében Burroughs nyert, hogy aztán egy törökországi nemzetközi versenyen Chamizo visszavágjon, és átvegye riválisától a világranglista-vezető pozíciót 74 kilóban, majd a 2018-as budapesti világbajnokságon újra Burroughs nyerjen – meglepetésre nem a döntőben, hanem „csak” a bronzmeccsen.

A birkózóvilág azt reméli, kettejük párharca augusztusban, Tokióban folytatódik, praktikusan a döntőben, ami kétségkívül nagyon jót tenne a sportágnak…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 22-i lapszámában jelent meg.)