Juhász Gyula lábnyomában – interjú Thékes Istvánnal, a 75 éves szegedi sportemberrel

– Várkonyi Sanyival mi van? Lejár még az újságíró-válogatottba?

– Le bizony! Túl a nyolcvanon keményebb, mint valaha.
– Azt tudod, hogy hetvenháromban eladott a Dorognak? Nézd meg, itt a korabeli újságcikk, a Népsportban megírta, hogy valószínűleg elvisznek Szegedről. Pedig amikor tárgyaltam Dorogon, csak véletlenül hagytam ott a kabátomat, benne az igazolásommal. Édesanyámat mindenesetre felzaklatta a hír.

– Miért?
– „Elmész Dorogra, amikor te vagy bejelentve az újszegedi házra?!” – háborgott, mert bizony fájlalta volna, ha a Juhász Gyula 1929-es Baumgarten-díjából épült nagyszülői ház odavész. Tudta, miről beszél. Édesapám, Thékes László valamikor magyar királyi rendőri fogalmazó volt, ezért a mi otthonunkat 1951-ben elvették, sőt kis híján kitelepítettek minket a Hajdúságba, összepakolt bőröndökkel készültünk Ebesre. Aztán az utolsó pillanatban a tanácselnök a nagynéném nyomására közbelépett, mondván, Juhász Gyula családját azért mégsem kellene.

– Érzékelted-e gyerekkorodban, hogy nagyapád testvérének költői életműve, népszerűsége miatt másként kezelnek?
– Legfeljebb annyiban, hogy amikor felvette a helyi zsidó iskola Juhász Gyula nevét, nekünk is oda kellett járnunk. Az évzárókon rendre elmondatták velem valamelyik Juhász-verset, a november hetedikei ünnepélyen pedig egyszer engem állítottak ki szavalni oroszul.

– Nagyapád, Juhász Endre alakját híresen bohém emberként őrzi a városi emlékezet.
– Tizenhét évesen, 1915-ben már az olasz fronton harcolt, és nem úszta meg a második világháborút sem, noha ő viselte a nagy tekintéllyel járó helyi titkári tisztséget. Nem kivételezett, magát is besorozta és kiküldte a frontra. Majdnem elvitték Szibériába, csak tífusza miatt tették le a vonatról Temesvárnál. Nagyhangú társasági ember volt Bandi bácsi, Szegeden a kocsmákban mindig az asztalfőn ült, a család nem győzött járni utána. Aztán amikor valamelyik csapszékben előkerült, könnyedén intett: „Türelem... Megiszom a búcsúfröccsöm, és maradok.” Ötvenhatban szerepet vállalt a forradalmi tanácsban, ennek következményeként 1957. január 16-án megkapta indoklás nélküli felmondólevelét az Újszegedi Kender- és Lenszövő Vállalattól. Szegény anyámnak sem volt könnyű, október huszonhatodikán igencsak megijedt. Falfehér arccal állt az ablaknál, és leste, mikor érek már haza.

– Azt ne mondd, hogy tizenegy évesen részt vettél a harcokban!
– Iskolából igyekeztem haza, ám az egyetemisták Baróti Dezső dékán vezette tömege akkor már farkasszemet nézett az ávósokkal, a Széchenyi tér teljesen le volt zárva. Kértem az ÁVH-sokat, engedjenek át, hiszen ott lakom, a tér sarkán. Végül a háztömböt megkerülve értem az utcánkba, ötven méterre lehettem már a házunktól, amikor eldördült a sortűz. Beugrottam az első kapualjba. Egy Schwarz Lajos nevű fiatal munkásgyereket a házunk előtt lőttek le, még láttam a forradalmárok Ady Endre térre igyekvő platós kocsiját, mielőtt az újra elcsendesedett utcán nagy sokára hazafuthattam aggódó édesanyámhoz.

– Igaz, hogy zongoristát akartak belőled faragni?
– Nem volt sok esélyük! Keresztapám, Király-König Péter zeneszerző hatására rendszeresen odaültettek a zongora elé, de én a billentyűk helyett csak a szemközti Csala-udvaron futballozó szakmunkás diákokat figyeltem.

– Mikor álltál be játszani?
– Hatévesen már rúgtuk a labdát, fejeltünk a vízben, uszodafogócskáztunk és ettük a zsíros kenyeret a SZUE-uszodában. Elsőáldozásom után, ötvenötben vitt le édesapám a Szegedi Haladás toborzójára, hatszáz gyerek nyüzsgött a földes-füves pályán. Magas szárú barna tornacipőmben úgy éreztem, én vagyok a Kocsis Sanyi. Az edző megdicsért, de elküldött, azt mondta, tízévesen még nem foglalkozik velem. Így kerültem később a Szegedi Honvédhoz, majd a SZEAC-hoz.

– Első meccsed?
– Először a nyári mezítlábas bajnokságban játszottam, stoplist Szentesen húztam, gólt Kisteleken lőttem. Behívtak az ifiválogatottba, itt a levél 1963-ból, rajta Baróti Lajos aláírása. Sajnos többször is előfordult, hogy pályafutásom fontos pillanatában megsérültem, emiatt maradt hiányérzetem. Hiába udvaroltam kitartóan a labdarúgás nevű hölgynek, amikor elérkezett a beteljesülés ideje és végre ott állt előttem meztelenül, filmszakadás következett.

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv figyelt fel a tehetségükre.
– Mielőtt az akkori miskolci szakmai igazgató kérésére elvittek a Diósgyőrhöz – addigra már túl voltam az SZVSE-ben és a Szolnoki MTE-nél töltött időszakomon –, ottani barátomtól levelet kaptam. Ha érdekel, olvasd el az idevágó mondatot: „Amit egészen biztosan tudok, Sebes ragaszkodik Hozzád! Ezt az első tárgyalásoknál azonnal közölte velem Gyuszi bácsi.” Otthon nem örültek a diósgyőri kalandnak, szerették volna, ha végre befejezem Szegeden az egyetemet. Margit néni, nagynéném csak azért is így címezte nekem Miskolcra a leveleit: „Thékes István joghallgató részére”. Levelező tagozaton folytattam a tanulmányaimat, péntekenként keresztülvonatoztam az országon, így sikerült megszereznem a diplomát.

– Láttam a fényképek, újságcikkek között egy karikatúrát is rólad.
– Gács rajza, a Jász-Kun Kakas vicclapban jelent meg. „Melyiket szeressem?” – áll a szöveg a portré alatt, fölötte egy labda és egy női arc ugrik elő. Néha kimaradoztam az edzésekről. Máig őrzöm diósgyőri edzőm DVTK-fejléces levelét: „Thékes István úrnak! Az edzés utáni távozása miatt nem volt módomban, hogy személyesen meghívjam a vasárnapi salgótarjáni bajnoki mérkőzésre. Amennyiben nincs akadálya, úgy legyen szíves vasárnap délelőtt 10 órára a stadionban megjelenni. Elnézést kérek a zavarásért, remélem, elfogadja a meghívásom és soraim jó egészségben találják. Üdvözlettel: Tóth József”.

– Megvan az első Népsport-cikked is?
– Eltettem. Bánfalvi Sándor SZEOL-játékosról írtam riportot 1973 decemberében De nehéz az iskolatáska címmel Várkonyi Sanyi felkérésére, amikor lázasan készült egyetemi államvizsgájára.

– Melyik volt a legnagyobb hatású írásod?
– Elbocsátott légió címmel közöltem jegyzetet a hetvenes években arról, hogy a szegedi labdarúgás milyen pazarlóan elengedte egyik legjobb nemzedékét. Nagy port kavart a cikk.

– Kollégák mesélik, a SZÚR-okon az újságíró-válogatott néha bajban lett volna nélküled.
– Kedves tőlük. Volt egy emlékezetes meccs a Népstadionban, amelynek a végén a színészek döntetlennél büntetőt rontottak, az utolsó percekben pedig mi kaptunk tizenegyest, a Keleti pályaudvar felőli kapura. Hoffer Józsi bácsi volt az edzőnk, felpattant a kispadról, és bekiáltott a pályára: „Pista, te rúgd!”

– Na és, belőtted?
– Megnyertük a meccset…

A Népsport mellékletben megjelent, 2017-ben készült interjúval köszöntjük 75. születésnapján az 1945. január 11-én született jeles sportembert.