Ünnepi (sz)ámítás – Deák Zsigmond jegyzete

Deák Sigmond (születési éve 1810), Deák Sigmond (1849), Deák Zsigmond (1888), Deák Zsigmond (1929), Deák Zsigmond (1969), Deák Zsigmond (2001). A még meglévő keresztlevelek és anyakönyvi kivonatok alapján hat generációra, több mint kétszáz évre vezethető vissza dokumentumokkal bizonyíthatóan, miképp öröklődött a nevünk apai ágon. A korábbi Deák Zsigmondok sajnos a múlt ködébe vesznek, talán egy alaposabb családfakutatással még régebbre tolhatnánk a hagyományt, mert a fáma szerint korábban is generációról generációra szállt a név a lófőszékely famíliában.

Csak azért említem e személyes információt, mert ez a titka karácsonyi kegyes csalásomnak. Megkaptam ugyanis kollégám, Pálfalvi Gábor Kamera című, Kammerer Zoltán pályafutásáról szóló kitűnő könyvét, a főszereplő és a szerző aláírásával: „Deák Zsigának barátsággal!” Na most, 18 éves nagyfiam egyrészt versenyszerűen kajakozik, másrészt, ugye, egy nevet viselünk, s annál jobb ajándékot nem találhattam volna, mint kedvenc sportága háromszoros olimpiai és világbajnok legendájának életrajzi kötetét, „neki” dedikálva. Az őszinteség jegyében be fogom vallani a fa alatt a turpisságot, s biztos vagyok benne, Zsiga ennek ellenére felhőtlenül boldog lesz, mint ahogy abban is: Z generáció ide vagy oda (amelynek tagjai állítólag már alig olvasnak), örömmel végigpörgeti a kötetet. Motiváció, elhivatottság, hit, munka – benne van minden, amire egy fiatalembernek szüksége lehet a nagybetűs életben a tanulhatatlan szerencsén kívül.

Nálunk eleve keletje van a sportos ajándékoknak, a nagyobbik lányom is kajakozik, a kisebb meg az aerobikot űzi, nagy örömömre mindegyikük magától és noszogatás nélkül. S bármekkora „laklik”, egyelőre az adventi készülődést színesítő naptárnyitogatáshoz is ragaszkodnak. A kis rekeszekben sűrű vendég a sport- vagy energiaszelet, no meg valamilyen sportos kérdés, mert ha nincs jó válasz, meglepetés sincs! Ez a családi performansz régóta része a december 1. és 24. közötti életünknek, idei újdonságként a két nagyobb gyerek a leányfalui templomi közösségben önkéntes munkára is vállalkozott: teremberendezés, a kisebbek betanítása a betlehemi játékra, ilyesmi. A maguk épülésére csinálták, de jólesett a hitoktató hölgy meleg hangú köszönete is. A miséken az atya szintén tud olyasmit mondani, ami nem csak megfontolandó, hanem szép, igaz, örök érvényű, világlátástól függetlenül. Például hogy az adventi várakozás misztériumában emelkedjünk felül vélt vagy valós sérelmeinken, engedjük el felgyülemlő keserveinket, konfliktusainkat, hogy tényleg tiszta szívvel várjuk a Megváltó eljövetelét, az ünnepet. S az ember már csak olyan, hogy ezt főképp a saját mikrokörnyezetére vonatkoztatja, a szűkebb családon kívül jómagam egyből azon elmélkedtem, milyen lélekemelő lenne mindezt a magyar sportban is megvalósítani.

Látok ugyanis veszélyeket, s nem vagyok egyedül – S. Tóth János kollégám nagyszerűen fogalmazta meg néhány napja a Tűz van, babám! című publicisztikájában: „Nemzetegyesítő szerepét a sport a modern kori magyar történelemben, az újkori olimpiai játékok elindulásától lényegében végig betöltötte. (...) Ám nemcsak szórakoztató szerepe volt, a közjót is szolgálta, erősítve az oktatás és az egészség ügyét. (...) A sporthagyományok tisztelete, sportnemzet státusunk ez idáig nem kérdőjeleződött meg. Úgy tetszett, mifelénk is léteznek sziklaszilárd értékek, nemzeti ügyek, amelyek összekapcsolják az embereket, s amelyek megítélésében közmegegyezés van. (...) E körbe tartozott az utóbbi időkig a sport is. (...) E »közös béklyótól« időközben megszabadultunk.” Ha valamit kívánhatnék 2020-ra s persze a továbbiakra, az lenne, hogy a sport kapja vissza nemzetegyesítő, országépítő imázsát, erejét a politikai szekértáborok közös minimumaként. S lehet, hogy megrögzött optimista vagyok, de a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokság ügyében már érzékelni véltem ennek a szándéknak a csíráit.

Ha ez valóban megtörténne, szinte mindannyian emelkedett hangulatban várhatnánk az olimpiát és labdarúgó Európa-bajnokságot hozó, sport- és szurkolói szempontból mindenképpen ünnepi új évet. 2016-ot követően már talán el tudjuk képzelni, mi történne az országban, ha együtt láthatnánk a legutóbbi világbajnokot, az Eb-címvédőt és a saját nemzeti válogatottunkat a csodás, új Puskás Arénában. Az olimpia pedig olimpia, Tokió leendő magyar hősei már köztünk járnak, az előjelek az idei eredmények alapján kedvezők, s ez nem csalás, nem ámítás, inkább számítás. Az ámítást amúgy is meghagynám arra a néhány pillanatra, amíg a fiam kibontja a könyvét. Utána úgyis győz az igazság, hitem szerint a sportban és az életben egyaránt.