Színészfejedelem lányából két sportág nagyasszonya

– Úgy szól a fáma, hogy amikor annak idején beindult a Nemzeti Sport hétvégi melléklete, a Hosszabbítás, illetve annak Hosszú kávé című rovata, Kossuth-díjas színművész édesapja, Sinkó László szinte „bejelentkezett” az interjúra. Tényleg ennyire fontos volt neki a sport?
– Ennyire, szinte szerelmes volt a sportba, azon belül az öttusába, mert a Margitszigeten, az uszodában összebarátkozott az öttusázókkal, a bázisuk a Művész SK teniszpályája mellett volt, ahová játszani járt. Gyerekként sokat hurcolt oda, ott tanultam meg úszni, van egy fotó, amelyen kisgyerekként Gyarmati Andrea nyakában ülök. Későbbi barátságok, szerelmek szövődtek itt, az első férjem is öttusázó volt. Visszatérve apámra, amikor az olimpiát más földrészen, más időzónában rendezték, ő igazi sportrajongóként gyakorlatilag aszerint élt, intézte a színpadi beosztását, ült a tévé előtt, fülhallgatón ment a rádió, mellette kiterítve a Népsport.

– Akkor nem véletlenül lett önből élsportoló.
– Gyerektornára jártam, majd a Kerék utcai iskolában sportosztályba, s viszonylag későn, tízévesen kezdtem ritmikus gimnasztikázni. Ebben ki tudtam élni azt a fajta önkifejezést, ami az egész családunkra jellemző. Bolgár származású edzőnk, Láng Györgyné Ivánka néni révén annyit jártunk a sportág fellegvárába edzőtáborozni, hogy félig-meddig már beszéltem a nyelvet. Tizenhat évesen lettem felnőttválogatott, 1984-ben a tatai hangosbemondóból tudtam meg, hogy nem megyünk a Los Angeles-i olimpiára, de akkor még nagyon fiatal voltam.

– Mi hozta meg a magyar ritmikus gimnasztikában azóta is megismételhetetlen, korszakos sikert, az 1988-as szöuli olimpiai hatodik helyezést?
– Itthon nem én számítottam a favoritnak, 1986-ban mélypontra kerültem, abba akartam hagyni, de az edzőim, Láng Györgyné Ivánka néni mellett Kovács Györgyi szerencsére rábeszélt a folytatásra, és 1987–1988-ban, az utolsó két évemben szép eredményeket értem el. Az 1987-es vb-n minden szerrel a döntőbe jutottam, ami abban a sportágban, amelyben a három-három szovjetet és bolgárt lehetetlen volt megelőzni, óriási sikernek számított. Hát még az 1988-as szöuli hatodik hely! Maximalista vagyok, güriztem keményen, ez azonban eszembe sem jutott. Nüanszok döntöttek, s mind a nyolc gyakorlatomat meg tudtam csinálni hibátlanul. Összességében göröngyös pályafutás az enyém, de megérte annyi energiát belefektetni.

– S tényleg már tizenhét évesen elkezdett edzősködni?
– Bizony, alig vártam, hogy gyerekekkel foglalkozhassak. Visszavonulásom után is nagy ambícióval folytattam a munkát, két tanítványom kvótát szerzett a barcelonai olimpiára, ám nem őket vitték ki, én pedig ebben a válsághelyzetben otthagytam a sportágat, összekülönböztem az akkori vezetőkkel, talán túl „sok” és túl fiatal voltam nekik.

– Ekkor „nyergelt át” az aerobikra?
– Másfél, két évig párhuzamosan csináltam a kettőt. Az aero­bikkal Schmittné Makray Katica, egykori olimpiai ezüstérmes tornászunk ismertetett meg, mondta, hogy itt egy új sportág, vezessük be Magyarországon! Kaptunk egy VHS-kazettát, annak alapján kezdtünk dolgozni 1991-ben, majd kimentünk Japánba, a Suzuki-kupára, amelyen utolsók lettünk. Ám öt év múlva már megnyertük az első aranyunkat, a nulláról építkezve! Új világ, más feeling, nagyon tetszett. Egy időre 2010-től visszatértem az rg-hez, szövetségi kapitányként és alelnökként, mindenki elfogadott, de a kettő együtt túl sok volt, maradt az egy. Tizennégy éve vagyok az Európai Tornaszövetség aerobik technikai bizottságának tagja, nemzetközi bíróként és az Óbudai WDSE elnökeként tevékenykedem. Emellett a Magyar Olimpiai Bizottság sportolói bizottságát vezetem, van két nevelt és két saját, összesen négy gyerekem, az egyik még kicsi, szóval akad elfoglaltságom bőven. Szerencsére olyan segítőket tudtam kiválasztani – például jobbkezemet, egykori tanítványomat, Sipos Mónikát –, akik rengeteg terhet levesznek a vállamról.

– Más feelinget említett a két sportága kapcsán. Miben nyilvánul ez meg?
– Az aerobikban oldottabb, lazább hangulatban zajlanak a versenyek, kevesebb a „jégmama” meg a „jégpapa”, kívülről mindenki rácsodálkozik, hogy az ellenfelek, rivális csapatok szurkolnak egymásnak, jóban vannak. Valahogy ártatlanabb ez a sportág, pedig lassan harmincéves lesz nálunk.

– Ám nem olimpiai sportág, pontosabban szakág a tornán belül. Nem lehetne a trambulin mintájára „beprotezsálni” az ötkarikás műsorba?
– Amikor a zeniten voltunk, nem sikerült, azóta mintha inkább távolodnánk tőle. Egy időben mindent megtettünk, hogy közeledjünk, visszafogtuk például a show-elemeket, de nem akadt olyan lobbista, akinek segítségével bekerültünk volna a programba, az Európai Játékokon viszont ott vagyunk. A torna­sport részeként egyelőre nincs szó az olimpiai szereplésről, de nem dőlünk a kardunkba, egyszerű, nagyszerű, egészséges sportágról van szó.

– Májusban Bakiban az ön két sportága, a ritmikus gimnasztika és az aerobik közös Európa-bajnokságot rendezett. Mennyire jellemző ez a lebonyolítás?
– Nem igazán, de az azerieknél mindkettő nagyon népszerű, van hozzá megfelelő létesítményük és van rá pénzük, hogy a különböző talajborításokat lerakják, hiszen a szertornához, az rg-hez és az aerobikhoz is más-más kell. Egyébként az utóbbi időszakban kiderült, hogy a multisporteseményeknek van jövőjük, így ennek a lebonyolításnak is.

– Nemzetközi pontozóbíróként, sportvezetőként, edzőként ott volt az azeri fővárosban, ahol a mieink nagyszerűen szerepeltek. Hogyan értékeli az összesen hat érmet, a két aranyat és a négy bronzot?
– Magyar szempontból minden idők legeredményesebb Európa-bajnokságán vagyunk túl. Csodálatosan szerepeltek a versenyzőink, junior- és felnőtt-korosztályban egyaránt, a nemzetek között stabilan az első háromban vagyunk a kontinensen, ami óriási tett. Sikereink titka a magas szintű szakmai munka és az az összefogás, ami az érintett klubokat jellemzi. A feltételek megteremtésére a Magyar Tornaszövetség, valamint szakági elnökünk, Csutora László személye a garancia.

– Említette, hogy a MOB sportolói bizottságának az elnöke. Azért ez kevésbé megfogható feladat, mint a pontozóbírói vagy a klubvezetői. Mit csinálnak, mi a céljuk?
– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság céljának megfelelően az, hogy a sportolók szava jelentős súllyal, szavazati joggal megjelenjen a nemzeti olimpiai bizottságok, illetve a nemzetközi és nemzeti sportszövetségek döntési mechanizmusában. A MOB elnöke, Kulcsár Krisztián is ezzel az útravalóval látott el, amikor elkezdtem a megtisztelő munkát. A NOB erről a témáról rendezett nemrégiben Lausanne-ban konferenciát, amely igen nagy hatással volt rám. A világ legjobb sportolóival találkozhattunk a munkacsoportokban, Thomas Bach elnök úrral is ugyanolyan egyszerűen lehetett beszélni, mint bárkivel. Közvetlen volt és szívélyes, elmondta, milyen fontos a NOB-nak a sportolók szava, illetve az esélyegyenlőség. Gondoljunk csak bele, ezen a területen is mennyire más módszereket kell alkalmazni például egy skandináv országban, ahol a nemek egyenlősége már természetes, mint mondjuk valahol Afrikában, ahol a sportolók is alig tudnak írni, olvasni. Interaktív foglalkozásokon vettünk részt, gyakorlati tanácsokat kaptunk, nagyon tetszett. Úgy érzem, úttörő szerepet töltünk be, itthon az a célunk, hogy a tokiói olimpiáig kiépítsük kapcsolatunkat ezen a téren a hazai sportági szakszövetségekkel.

– Ha már említette az esélyegyenlőséget, a ritmikus gimnasztika gyakorlatilag az egyetlen olimpiai sportág, amelyet csak az egyik nem tagjai, a nők űzhetnek, az aerobik koedukált, de szemmel láthatóan kevesebb férfi csinálja. Hogyan vonzaná a sportághoz a fiúkat?
– Az rg szerintem a legszebb női sportág, az aerobik viszont uniszex jellegű, amelyhez nemtől független torna-, gimnasztikai alapok szükségesek. Úgy érzem, még erősen az van fejekben, hogy Jane Fonda és a többi hölgy ugrabugrál rózsaszín mezben és lábszárvédővel, ezt a sztereotípiát kellene szétoszlatni. A versenyaerobik való fiúknak, lányoknak egyaránt, és kiváló alapokat ad bármely más további sportág űzéséhez is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június elsejei lapszámában jelent meg.)