„Ne búcsúzkodj!” – Szász-Kovács Emesével Kulcsár Győzőről beszélgettünk

– Kitől tudta meg a szomorú hírt?
– Győző bácsi felesége hívott fel. Augusztus végén megtudtam, hogy rosszabbul van a Mester, többször beszéltem vele telefonon, hallottam a hangján, hogy tényleg nincs jól... Győző bácsi volt az, aki mindig minden törvényt felülírt, azt hittem, örökké fog élni. És örökké is fog – válaszolta Szász-Kovács Emese olimpiai bajnok párbajtőröző, akinek egyetlen kérése volt az interjúval kapcsolatban: hogy mindig nagy kezdőbetűvel írjuk, hogy Mester.

– Természetes, hogy ilyenkor az ember képtelen elhinni, ami történt, ön is csöndet kért – miért nem akart beszélni eddig Kulcsár Győzőről?
– Mert a gyász személyes, mindenkinek magában és magának kell feldolgoznia. És mit is mondhattam volna...? Még most is tartok tőle, hogy nem tudom elmondani, mit is jelentett nekem, milyen volt a kapcsolatunk, mert a szavak ehhez kevesek, nem mondják el jól, milyen is volt Kulcsár Győző... A pótapám.

NE BESZÉLJ ILYEN SOKAT!

– Emlékszik az első találkozásukra? Egyáltalán, hogy lett éppen Kulcsár Győző az edzője?
– Kopetka Béla tanítványa voltam 2001-ig, de ő akkor külföldre ment dolgozni, Móna István, a Honvéd akkori szakosztály-igazgatója pedig szólt, hogy Olaszországból hazahozza Kulcsár Győzőt néhány hónap múlva, és akkor én is vele készülhetek. Pista bácsinak nagyon hálásak lehetünk ezért, Kulcsár Győzőről mindenki hallott és tudott, tisztában voltunk vele, mekkora sportoló volt, és milyen edző.

– Rögtön megtalálták a közös hangot?
– Olyannyira nem, hogy néhány hónap után megkérdeztem magamtól: jó lesz nekem ez így?! Az eleje nagyon nehéz volt: már akkor is kemény és határozott, meglehetősen távolságtartó ember volt, nemigen beszélgetett a tanítványaival, én meg ahhoz voltam szokva, hogy a mestereimmel mindent megbeszélek. Győző bácsi az iskola után kezet fogott velem, és mehettem haza. Nehezen viseltem, hogy a kapcsolatom nem bensőséges a Mesteremmel.

– Mikor és mitől vált később mégis azzá?
– Rájöttem, hogy nekem is változtatnom kell. Egy év után elkezdtem kérdezgetni: a lányáról, az unokájáról, Olaszországról, és ő válaszolgatott ugyan, de sokáig csak tőmondatokban. Aztán szerintem egy idő után megunta, hogy annyit kérdezek, és ő is kérdezgetni kezdett. Szép lassan elindult köztünk a kommunikáció, egy idő után pedig teljesen megnyílt előttem. Elmesélt mindent, rengeteget beszélgettünk, csendben sohasem voltunk. Azt persze sokszor mondta, hogy túl sokat beszélek. De ha volt hozzá kedve, ő is tudott sokat beszélni, és a társaság középpontja lenni. Hihetetlenül jól tudott mesélni!

– Melyikükkel volt nehezebb?
– Én sosem voltam könnyű eset – de Győző bácsi sem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig zökkenőmentes volt a kapcsolatunk. A Mester elég határozott, kemény ember volt, ha valami nem úgy történt, ahogy ő elképzelte, akkor sosem volt könnyű mellette lenni. De egyenes ember volt, az őszintesége sokszor fájt nekem... Átéltünk együtt nagy kudarcokat is, ám végig kitartottunk egymás mellett. Egymáshoz csiszolódtunk az évek során, feltétel nélküli bizalom volt közöttünk.

– Mert neki visszaszólni?
– Igen, azt például neki is meg kellett tanulnia, hogy nekem az nem jó, ha üvöltve közli velem egy versenyen, hogy elrontottam valamit a páston. Az idő teltével ráérzett erre, és mint a nyugalom szobra állt és ült mellettem, akkor is, amikor hülyeséget csináltam. Engem végtelenül megnyugtatott ez, hiszen így jelentett támaszt nekem. A riói olimpián is akadtak kritikus helyzetek, de egyszer sem zökkent ki ebből a szerepből.

– Mesélt néha a saját pályafutásáról is?
– Ó, rengetegszer! Azért az akkori csapatot sem kellett félteni... – Győző bácsi nagyon sok sztorit megosztott velem.

– A páston, iskolázás közben visszaköszönt valami a sportoló Kulcsár Győzőből?
– A keze nagyon gyors volt – a pályafutása alatt is és edzőként is. Tudtam, akkor véd ki, amikor csak akar. Ha néha-néha mégis sikerült kicseleznem, szinte mindig felkiáltottam: „Ez az, Mester, megcsináltam!” Ő meg bosszankodott.

MÓDJÁVAL DICSÉRD TANÍTVÁNYODAT!

– El lehet mondani, mesélni, milyen ember volt?
– Dehogy lehet... Képtelenség. Nagyon örülök, hogy ismerhettem őt. Azt pedig, hogy mit jelent nekem, hogy ilyen közel kerülhettem hozzá, tényleg nem tudom szavakkal leírni. Ahogy lejött a terembe, ahogy beállt a pástra és várta, hogy iskolázzunk... Olyan sok minden van, amiről mesélni lehetne, de nem megy... Győző bácsi egy úr volt! A betegségét is úrként viselte.

– Mikor mondta el önnek, hogy beteg?
– 2017 februárjában, akkor diagnosztizálták a betegségét. Tudja, mit mondott, miután beavatott? Azt, hogy „emiatt nehogy másként merj rám nézni!” Végigcsinálta a szezont, úrként, ahogy mondtam, aztán megműtötték. És a műtét jól is sikerült, az előző idényben is dolgozott, sőt, még a nyáron is, a kínai világbajnokság előtt Balatonfüred és Tata között ingázott, Füreden is volt tanítványa Peterdi András személyében, én pedig Tatán voltam edzőtáborban. És Győző bácsi maga vezetett. Erős ember a Mesterem.

– Hol jelen, hol múlt időben beszél róla – el tudja engedni őt? Egyáltalán: el kell engedni?
– Azt mondják, csak az hal meg, akit elfelejtenek, akiről beszélnek, az sosem. Győző bácsi egyébként is halhatatlan, de el sem tudom képzelni, mi lesz ezután. Milyen lesz vajon azzal szembesülni, hogy nem jön be soha többé a vívóterembe? Minden nagy eredményemet vele értem el, közösen értünk el mindent...

– Biztosan büszke is volt önre.
Szerintem az volt – ajánlom is neki! A dicséretekkel egyébként csínján bánt, hiába mondtam neki, hogy dicsérjen többször. Ő bizonyos tulajdonságokon, elveken nem akart változtatni sohasem, márpedig azt vallotta, csak módjával dicsérd a tanítványodat, mert akkor értékelni fogja a szép szavakat. Kétségkívül igaza volt, a módszer működött.

– Ugye, az meg sem fordul a fejében, hogy visszavonuljon?
– Nem hiszem, hogy Győző bácsi azt akarná, hogy abbahagyjam... Szerintem viccesen mondaná is, hogy „Majd jól seggbe rúglak, ha ilyeneken gondolkozol!” De át kell még gondolnom sok mindent. Jövőre Budapesten lesz a világbajnokság, két év múlva itt az olimpia, nem hiszem, hogy félbe kellene hagynom.

– Ha most lenne lehetősége öt mondatot mondani neki, mi lenne az?
– Nem tudom... Az biztos, hogy megölelném, ám őt ismerve nem tudnék érzelgős mondatokkal elköszönni, mert megakasztana, és azt mondaná: „Ne búcsúzkodj, ne mondj nekem semmit, ne sajnálj!” De azt hiszem, tudta, mennyire szeretem őt, és mennyire hálás vagyok neki, hogy a sportban és az életben is ilyen hosszú és szép közös utunk lett.

NE SÍRJATOK, FRÖCCSÖZZETEK!

– Mit őriz meg leginkább Kulcsár Győzőből?
– A mosolygós Mestert viszem magammal, azt az embert, aki nagyon szerette az életet, és nagyon szerette a vívást. Rengeteg mindent megőrzök a közösen eltöltött évekből: a közös utazásokat, a nagy beszélgetéseket – istenem, olyan sok gyönyörű közös emlékünk van! Nagyon szerettem Győző bácsit, ő nem volt érzelgős típus, viszont én gyakran mondogattam neki: „Mester, tudom, hogy szeret!” Nagyon nehéz most... Bármilyen furcsa, ő ad erőt nekem, mert Győző bácsi is azt szeretné, ha csak a jóra és a vidám történetekre emlékeznénk, ki is akadna, ha siránkoznánk. A temetésén biztosan nagyon sokan lesznek, sokan fogunk sírni, pedig azt hiszem, ő föntről azt üzeni nekünk: „Minek sírtok?! Ahelyett, hogy fröccsöznétek...”