Torna: A férfiaknál baj van, ez így nem mehet tovább! – Magyar Zoltán

– Megdobbant a szíve, amikor kiderült, hogy Montreal ad otthont idén a világbajnokságnak?
– Hihetetlenül haragudtam! – válaszolta Magyar Zoltán, aki 1976-ban éppen Montrealban szerezte meg lólengésben első olimpiai bajnoki címét, jelenleg pedig a városban tartózkodik, hiszen ott zajlik a világbajnokság.

– Mert nem mi nyertünk?
– Igen, azért. Ezt a világbajnokságot mi szerettük volna rendezni! A nemzetközi szövetség végig biztatott minket, mi pedig remek pályázatot nyújtottunk be – aztán a végrehajtó bizottság a kanadaiakat támogatta, és nem Magyarországot... Elvileg ez nem történhetett volna így, hiszen a szabályok értelmében csak a parlament az a fórum, amely szavazással dönthet a világbajnokság rendezési jogának odaítéléséről. Szóval borzasztóan elkeseredett és dühös voltam, de mivel pontozásos sportág a miénk, nem láttam értelmét a további hadakozásnak.

– Miután ezt a ránk nézve kedvezőtlen döntést megemésztette, csak eszébe jutott az ezerkilencszázhetvenhatos olimpia!
– Hogyne jutott volna az eszembe! A régi szép emlékek miatt egy idő után már örültem, hogy ismét Montrealba utazhatok, negyvenegy éve rendezték itt az olimpiát, azóta nem jártam a városban.

– Mire emlékszik a negyvenegy évvel ezelőtti játékokról?
– Képek és szituációk ugranak be leginkább, rég volt már az az olimpia... Emlékszem a lakásunk formájára, nagyjából előttem van a versenyhelyszín is. Érdekes helyzetbe csöppentem, hiszen azzal a szállodával szemben, amelyikben most lakunk, ott áll az olimpiai szálláshely. De a terem, amelyikben én nyertem, ma már többek között egy bevásárlóközpontnak ad otthont, a mostani vébéindulók egy másik csarnokban versenyeznek.

– Ahogy jár-kel a városban és a világbajnokság helyszínén, megrohanják az emlékek?
– Ha nem így lenne, akkor is eszembe juttatnák az itteniek, a nemzetközi szövetség vezetői és képviselői, a tornászok, az edzők. Sokan akkori fényképeket hoztak magukkal, még többen figyelmeztettek arra, hogy az olimpiai emlékművet nemrég felújították: már bronzba vagyunk öntve, merthogy az összes aranyérmes ott van a domborművön.

– Megtalálta saját magát?
– Persze, elmentem, megnéztem az emlékművet, le is fényképeztem, mit mondjak, ez is nagyon furcsa érzés volt...

– Azt mondta, a versenyhelyszínre többé-kevésbé emlékszik. Mire még?
– A versenyre. Szinte minden pillanata belém égett, és az érzés, amely akkortájt bennem volt. Bocsánat, ha egyszerűen fogalmazok, de tiszta ideg voltam a verseny előtt, hiszen a magyar esélyesek sorra elvéreztek, így hatalmas volt rajtam a teher. Úton-útfélen megkaptam, hogy ezek után remélik, én nyerek. Erre mit válaszolhattam volna...?! Köszönöm, hogy segítetek – mindenkinek ezt feleltem. Hihetetlenül nehéz volt kezelnem a nyomást. Az segített, hogy rendkívül jól felkészülten vártam a rajtot. Minden világverseny előtt annyit gyakoroltam, olyan sokat készültem, hogy nem egy, hanem másfél gyakorlatot is meg tudtam volna csinálni a lovon.

– Azért minden bizonnyal boldogabb volt negyvenegy évvel ezelőtt, hiszen most, a világbajnokságon nem tündököltek a magyar tornászok...
– Igen, hetvenhatban boldogabb voltam, mint most, de csak négy-öt nappal a verseny után éreztem igazán örömöt – addigra ment ki belőlem a feszültség. Ami ezt a világbajnokságot illeti, válasszuk ketté a női és férfi tornát! A lányoknál rend van, látszik a fejlődés, igaz, Kovács Zsófi a jó ideje húzódó és Dévai Boglárka montreali sérülése miatt nem tudunk döntős szereplést felmutatni.

Viszont ők tavasszal bizonyítottak az Európa-bajnokságon, emellett jönnek fel a fiatalok, igazán jó esélyünk van arra, hogy a tokiói olimpián ott legyen a női csapatunk. A férfiaknál viszont baj van... Berki Krisztián kisebb beavatkozáson esett át, ezért nem indulhatott a világbajnokságon, de az itt lévő hat indulónk hiába kapott meg minden támogatást és segítséget a felkészülés során, nem bizonyított, távol vannak a legjobbaktól és a fináléktól. Nem szeretnék elhamarkodottan nyilatkozni ebben a témában – otthon mindent megbeszélek az edzőkkel és a vezetőkkel –, de ez így nem mehet tovább!