A „sportszülőkről” szóló történetek tárháza szinte kimeríthetetlen, így az elrettentő példákat gyakorlatilag napestig sorolhatnánk. Kezdve például azzal az anyukával, aki stopperrel méri, hogy gyermeke hány percet tölt a pályán, s amennyiben elégedetlen a csapattársakéhoz viszonyított játékidővel, az edzőhöz fordul adatokkal alátámasztott reklamációjával. De megemlékezhetünk az ellenfél játékosát leköpő, esetleg annak felmenőivel a pálya szélén ölre menő szülőkről is, vagy arról az apukáról, aki az eredménnyel elégedetlen lévén a verseny helyszínén „felejtette” a gyermekét. Nem kell azonban szükségképp ilyen szélsőséges esetekre gondolni, amikor nem megfelelő szülői magatartásformákról beszélünk. Sokszor megesik, hogy a szülők puszta jóindulatból vétenek olyan kommunikációs hibákat, amik minden jó szándék ellenére többet ártanak, mint használnak.
Számos kutatás vizsgálta már, hogy milyen a megfelelő szülői magatartás (korábbi cikkeinkben érintettük is ezt a témát, példáulittésitt), a vizsgálatok nagy része azonban edzőktől vagy külső megfigyelőktől gyűjtött adatokra fókuszált, és kevés szó esett arról, milyen szülői viselkedést preferálnának maguk a sportolók.
Ezt a kutatási rést igyekezett betölteni Knight, Neely és Holt 2011-es vizsgálata, amelyben 12–15 éves, csapatsportot űző lányokat kérdeztek arról, hogy számukra mi a megfelelő, illetve nem megfelelő szülői viselkedés. Az interjúk alapján a kutatók összeszedték, melyek a fiatal sportolók által kívánatosnak vagy nemkívánatosnak minősített szülői magatartásformák a versenyek előtt, alatt és után.
A verseny előtt
Válaszaik alapján a sportolók azt szeretik, ha szüleik a meccsek előtt segítenek nekik mind fizikailag, mind mentálisan felkészülni a megmérettetésre. Ehhez nem szükséges semmi különösebb dolog: volt, aki arról számolt be, hogy a szülei figyelmeztetik, hogy időben elkészüljön az induláshoz és elég vizet igyon, egy másik lány pedig a bokarögzítő tape felragasztásában kapott rutinszerűen szülői segítséget.
A sportolók azt is fontosnak találták, hogy a szüleik megértsék,
MENTÁLISAN MIRE VAN IGÉNYÜK A MECCSRE VALÓ FELKÉSZÜLÉS SORÁN.
A legtöbben például nem szeretnek verseny előtt a játékról beszélni, inkább annak örülnek, ha a szüleik segítenek nekik ellazulni, például úgy, hogy meccsre menet zenét hallgatnak a kocsiban. Emellett a játékosok azt is nagyra értékelik, ha a szüleik olyan pozitív üzenetekkel bocsátják útjukra őket a verseny előtt, mint „Menni fog, ügyes leszel!”.
A verseny alatt
A sportolók válaszai alapján négy kívánatos és három nemkívánatos szülői viselkedésforma különíthető el a meccsek közben:
- A játékosok többsége azt várja a szüleitől, hogy az egész csapatot bátorítsák és ne csak a saját gyermekük megmozdulásait tapsolják meg. A lányok arról számoltak be, hogy szeretik, ha a szüleiken azt látják, nemcsak személy szerint nekik, hanem a csapatuk többi tagjának is nagy lelkesedéssel drukkolnak, így „helyettesítve” az esetleg távol maradó szülőket.
- A sportolók azt is kiemelték, hogy jobban örülnek, ha szüleik inkább az erőfeszítést díjazzák az eredmény helyett, és nem helyeznek rájuk nyomást a teljesítményelvárásukkal. A lányok által preferált szülői üzenet nagyjából így summázható: „Érezd jól magad és adj bele mindent, aztán lesz, ami lesz!”
- A megkérdezett játékosok a pozitív üzenetek fontosságát is hangsúlyozták: elmondásuk szerint a buzdítás, a sikeres megmozdulások ünneplése ösztönzően, míg a meccs közben bekiabált szülői kritikák inkább negatívan hatnak rájuk. A „Szép munka, csak így tovább!”, vagy „Meg tudjátok csinálni!” a meccs alatt legszívesebben hallott mondatok közé tartoznak.
- A sportolók egy további fontos elvárása a szüleik felé, hogy kontrollálják az érzelmeiket. Többen is beszámoltak arról, hogy mind a heves ünneplést, mind a látványos bosszankodást kínosnak érzik a szüleik részéről, akiktől ezekben a felfokozott pillanatokban is érett viselkedést várnának.
A nemkívánatos viselkedések kategóriájába az alábbiak kerültek:
- A sportolók kifejezetten nehezményezik, ha a szüleik meccs alatti viselkedésükkel magukra, vagy gyermekükre irányítják a figyelmet. Ez akkor is így van, ha a büszkeség vezet az „Ez az én lányom!” jellegű felkiáltásokhoz. A játékosok olyankor tekintik megfelelőnek a szülői viselkedést, ha az nem zavarba ejtő, figyelemelterelő vagy idegesítő számukra és a csapatuk számára.
- A megkérdezett sportolók azt sem veszik jó néven, ha valamelyik szülőjük edzői szerepet vesz fel a meccs során, és instrukciókat bekiabálva igyekszik segíteni a csapatot. Ilyen esetekben ugyanis gyakran előfordul, hogy az edzőtől, illetve önjelölt „kollégáitól” egymásnak ellentmondó instrukciók érkeznek, ami rendkívül zavarók lehet a játékosok számára, mivel nem tudják eldönteni, kinek feleljenek meg inkább.
- Ezen kívül a sportolók egyik rémálma, ha szüleik vitába keverednek a játékvezetőkkel. Ezzel ugyanis amellett, hogy gyermekükben szégyenérzetet keltenek, a csapatuk megítélését is kedvezőtlenül befolyásolják.
A verseny után
A mérkőzés befejeztével a játékosoknak elsősorban pozitív visszajelzésekre van igényük a szüleiktől, sőt akár a csapattársaik szüleitől is. Fontosnak tartják azonban, hogy a visszajelzés semmiképp ne legyen túlzó vagy őszintétlen: elmondásuk szerint a pozitív, megerősítő üzenetek mellé csomagolva szívesen fogadják a jogos kritikát is, bár elsősorban akkor, ha már valamelyest lecsillapodtak a kedélyek a meccs lefújását követően. Első csalódottságukban ugyanis sokan inkább nem beszélnének a történtekről, míg később nyitottabbá válnak erre. Fontos, hogy a szülők felismerjék és tiszteletben tartsák ezeket az igényeket.
Összességében elmondható tehát, hogy a sportolóknak egészen világos elképzeléseik vannak arról, milyen lenne a megfelelő szülői viselkedés a meccseik előtt, közben és után. Érdemes megjegyezni azt is: nem pusztán a szülői megnyilvánulások milyensége, hanem
AZOK IDŐZÍTÉSE IS ALAPVETŐ FONTOSSÁGÚ
abban, hogy a játékosok kívánatosnak vagy nemkívánatosnak ítélik-e azokat. A kutatás vezetői azt remélik, a gyereksportolók preferenciáit megismerve lehetőség nyílik arra, hogy szüleik az ő igényeiket szem előtt tartva módosítsák viselkedésüket, olyan csapatlégkört teremtve, ami motiválja és minél jobb teljesítményre ösztönzi a sportolókat.
Egy olyan mondat mindenesetre biztosan van, ami szinte minden helyzetben és életkorban beválik: „Szeretem nézni, ahogy játszol!”
Felhasznált irodalom:
Knight, C. J., Neely, K. C., & Holt, N. L. (2011). Parental behaviors in team sports: How do female athletes want parents to behave?.Journal of Applied Sport Psychology,23(1), 76-92.
Muller, R. T. (2017).When Discipline Worsens Performance in Competitive Sports.Psychology Today.https://www.psychologytoday.com/blog/talking-about-trauma/201705/when-discipline-worsens-performance-in-competitive-sportsLetöltve: 2017. szeptember 17.
Weissbourd, R. (2009). The Morally Mature Sports Parent.Psychology Today. https://www.psychologytoday.com/blog/the-parents-we-mean-be/200907/the-morally-mature-sports-parentLetöltve: 2017. szeptember 17.