Vívó-vb: Próbálom mellőzni a páston a hisztiket – Szatmári

– Felfogta már?
– Nem mondanám – válaszolta Szatmári András, aki pénteken aranyérmet szerzett a férfi kardvívók egyéni versenyében a lipcsei világbajnokságon. – Járkálok itt a vívócsarnokban, de inkább csak kóválygok. Nem sokat aludtam az éjjel…

– Nézegette az aranyérmét?
– Igen, többször megnéztem, meg olvasgattam a gratuláló üzeneteket, és a rólam szóló írásokat.

– Ha azt mondom, Nébald György?
– Látja, ezt is a cikkekből tudtam meg, nem néztem én meg a vébé előtt, hogy legutóbb ő nyert vb-aranyat, még 1990-ben. Nem foglalkoztam a világbajnoki múlttal, nem az volt a cél, hogy megnyerjem ezt a versenyt, de nem olyan nagy baj, hogy mégis sikerült… Azért remélem, a következő magyar világbajnoki aranyra nem kell újabb huszonhét évet várni.

– Akkor milyen céllal vágott neki a lipcsei viadalnak?
– Az elsődleges célom a legjobb nyolcba jutás volt, de az edzőmmel, Gárdos Gáborral azért titkon bíztunk az éremben. Úgy álltam egyébként ehhez a világbajnoksághoz, hogy ha sikerül odaérnem a legjobb nyolc közé, az már jó eredmény lesz, és akkor a továbbiakban immár az éremért minden bizonnyal felszabadultabban vívok. Az meg akár hozhat is egy jó helyezést.

– Nem ijedt meg egy pillanatra sem, amikor kiderült, hogy már a nyolcaddöntőben összeakadhat az idei Európa-bajnok német Max Hartunggal? Ellene nem csak Tbilisziben nem ment önnek a vívás…
– Már az Európa-bajnokság után láttam a világranglistát nézegetve, hogy akár össze is kerülhetek vele, aztán csütörtök este, amikor nyilvánosságra hozták a hatvannégyes tábla ágrajzát, ez bizonyossá vált. Annyira nem örültem neki… Kicsit videóztunk, készültünk rá előzetesen, de sokkal inkább figyeltem az első asszómra az orosz Resetnyikov ellen, mert hiába nincs ő mostanság jó formában, az elithez tartozik. Akár már az első kanyarban elszállhattam volna.

– Szerencsére nem így történt.
– Ez igaz, csakhogy aztán Hartung öt-egyre elhúzott, és majdnem én is kiszálltam a vébéről. De akkor eszembe jutott az Európa-bajnokság, az, hogy ott az egyéniben letarolt mindenkit, köztük három magyart is, és ettől erőre kaptam. Meg aztán arra gondoltam, ő vív hazai pályán, illene megvernem a német közönség előtt – az olyan jól mutatna!

– Így is lett.
– És ebben közrejátszott az, hogy végig nyugodt maradtam. Megbeszéltük előre az edzőmmel, hogy nincs hiszti, bármi is történik a páston. Néhány hónapja együtt dolgozom egy pszichológussal is, kiváló összhangban, szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy higgadtan vívtam Hartung ellen és a nap folyamán végig. Ahogyan az is, hogy nem voltak kirívóan rossz bírói ítéletek, és ha nem is értettem egyet mindegyikkel, nem csapkodtam, nem bosszankodtam.

– Mi kellett még a végső sikerhez?
– Bár az egész nap folyamán volt bennem izgalom, ezt jól tudtam kezelni, aztán a négyes döntő előtt sikerült negyven percet koncentráltan pihenni, Bodnár József masszőr is megmozgatta az izmaimat, és az edzőmmel is iskoláztam egyet.

– Hogyan engedte útjára a mestere a finálé előtt?
– Akkor különösebben nem beszélgettünk, ám a szünetben muszáj volt, hiszen Ku Bon Gil nyolc-négyre vezetett ellenem. Akkor azt mondta az edzőm, túl sok alkalma nem nyílik arra egy vívónak, hogy világbajnoki döntőben szerepeljen, ne hagyjam veszni ezt az esélyt: küzdjek a páston, harcoljak minden egyes tusért. És ez hatott. Amúgy is jól jött a szünet, mert hosszú nap végén voltunk, fáradtnak éreztem magam, és miután az edzőm elmondta, amit akart, én is leültem kicsit, és átgondoltam mindent. A mester hite, lelkesedése, biztatása átragadt rám.

– Aztán mekkorát üvöltött az asszó végén!
– Erre nem nagyon emlékszem…

– Ott van még a vonal túlvégén?
– Igen, ne haragudjon, csak éppen magamat láttam a lipcsei vívócsarnok kivetítőjén, és éppen az üvöltésemet: mondom, hogy még nem fogtam fel, mit is vittem véghez.

– Meg tudja mondani, mitől másabb ez a mostani Szatmári András, mint mondjuk a tavaly ilyenkori?
– Nem igazán, szerintem ezt egy külső szemlélő jobban meg tudja fogalmazni. Én azt érzem, hogy magabiztosabb vagyok a páston, és az, hogy Gárdos Gábor és Pézsa Tibor mellett egy olyan rendszerben dolgozunk, amelyben látom, mikor, mit, miért csinálunk, szintén hozzátett a vívásomhoz.

– Érettebbé is vált, nem?
– De, ez is igaz. Tényleg próbálom mellőzni a páston a hisztiket.

– Szeptembertől dolgozik együtt Gárdos Gáborral. Milyen edzőt ismert meg a személyében?
– Nagyon jól megértjük egymást, közel is állunk egymáshoz, szerintem ritka az olyan mester-tanítvány viszony, mint a miénk. Egyformán gondolkozunk, és nem csak a vívással kapcsolatban.

– Mit látott a mester személyen péntek este?
– Könnyeket. Mindenkitől jól esik az elismerés, de az, hogy neki meg tudtam felelni, az mindennél többet jelent nekem. Képzelje, még meg is dicsért, pedig azt aztán nemigen szokott!

– El tudja képzelni, mi vár önre itthon?
– Nem, higgye el… Nem véletlenül mondom, hogy fel sem fogtam még ezt a világbajnoki győzelmet. Olyan, mintha egy sima versenyen lennénk, csak közben folyamatosan jönnek oda hozzám az emberek. Pénteken még csak köszöntek nekem, most meg már gratulálnak is.