Felfedezték Amerikát – Hámori, Keresztes, Magay

Az 1956-os olimpiára elodázhatatlanná vált a magyar férfi kardcsapat generációváltása. Ismerve a szakág tradícióját, erejét és utánpótlás-nevelésének kiapadhatatlan forrását, egy percig sem kellett aggódni, ki kerül az egyaránt világklasszis Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf és Kovács Pál mellé. A Helsinki és Melbourne közötti négy év ki is termelte a tökéletes helyetteseket: a 23 éves Hámori Jenő, a nála egy évvel idősebb Magay Dániel és a 28 éves Keresztes Attila is világbajnokként készülhetett a játékokra. Haza viszont egyikőjük sem jött.

Emigrálásuk, sorsuk és addigi életpályájuk alapján, tulajdonképpen papírforma volt. Mindhárman polgári családból származtak, Hámori Jenő apja vámtisztviselő, Magay Dánielé katonatiszt, Keresztes Attiláé főjegyző volt, és egyaránt rendi gimnáziumban érettségiztek: Hámori a győri bencéseknél, Magay a szegedi piaristáknál, Keresztes Egerben, a cisztercieknél. Egyik sem az a pedigré, amivel az ember nyugodtan alhatott a kommunista hatalomátvételt követő években. További „nehezítésképpen” Hámori cserkész is volt, 1947-ben Párizsban járt a cserkész-vívóválogatott tagjaként, míg Magay kisnemesi származása és a családi vagyon miatt ismerhette meg közvetlen közelről a kitelepítettek életét – elvették mindenüket, egy fűtetlen cipőműhelybe kellett költözniük, esténként pockokkal voltak kénytelenek megosztani a fekhelyüket. Hogy mégis lett belőlük „valaki” a kommunista rendszerben, azt csak a vívásnak köszönhették. Tehetségükkel hamar kitűntek, a BVSC-s (akkor Lokomotív) Keresztes gyors kardvívó volt, e mellett támadó szellemű és kellőképpen erőszakos, Magay (szintén BVSC) és Hámori (BEAC, akkor Budapesti Haladás) inkább taktikus; próbálták fejben előre lejátszani az asszók lehetséges kimenetelét – mint a sakkozók.

Magaynak Kovács ruganyos stílusa volt az eszmény, Hámori Gerevich esztétikus vívását tartotta a legtöbbre, Keresztes kezdőként Berczelly Tibort csodálta. A vívás mellett – megint csak közös pont – mindhárman továbbtanultak, egyaránt természettudományi vonalon. Keresztes gépészmérnökként végzett a Műszaki Egyetemen, Hámori vegyészdiplomát szerzett az ELTE-n, 1956-ban munkába is állt a Műanyagipari Kutatóintézetben. Magay 1955-ben került a budapesti orvosi karra mint gyógyszerészhallgató, noha vegyész szeretett volna lenni, de osztályidegenként annak is örülhetett, hogy harmadik nekifutásra egyáltalán fölvették.

Amikor 1956-ban a nyomasztóan hosszú és bizonytalanságokkal teli utazás végén Budapestről eljutottak Melbourne-be, még egyikük sem gondolt a haza nem térésre. Ausztráliába érve aztán megszaporodtak a hazulról jövő hírek, és világossá vált: Magyarország ugyanaz a hely marad, mint október 23. előtt volt.

És a három huszonéves kardozó nem kívánt tovább a szabadság nélküli, szűk levegőjű rendszerben élni, nemzetközi összevetésben is versenyképes tudása alapján viszont joggal számíthatott sikeres külföldi karrierre, ráadásul az idősebb csapattársakkal ellentétben sem feleség, sem gyerek nem várta őket otthon.

Fiatalok voltak, ambiciózusak, rugalmasak, kíváncsiak, beszéltek idegen nyelveket – belevágtak hát a Sports Illustrated által szervezett túrába. Titkon azt remélték, az amerikai másfél hónap éppen elég idő ahhoz, hogy otthon mégis kialakuljon valami olyan élet, amelybe érdemes visszatérni. Az Egyesült Államokat San Franciscóból körbejáró túra végére persze nyilvánvalóvá vált, nincs miért visszajönniük – nekik legalábbis nincs.

A most 83 éves Hámori Jenő addigra lényegében eldöntötte, hogy Philadelphiában telepedik le. A New Orleansban élő elismert biokémikust az egykori Santelli-tanítvány vívómester, Csiszár Lajos karolta fel, akinek a Pennsylvaniai Egyetemen volt egy kis vívóklubja és sok embert ismert az államban. Hámori álláshoz jutott a Rohm and Haas vegyipari cégnél, 1957-ben a menyasszonya is kijutott hozzá, a vállalat neki is munkát adott. Csiszár vívóklubjába járt le munka mellett, és ugyan jelentős eredményeket ért el vegyészként, belátta, hogy tovább kell képeznie magát az előbbre jutáshoz. És ha már úgyis bejáratos volt az egyetemre, hát ott kezdte meg a PhD-tanulmányait – biokémia szakon.

1964-ben doktorált, onnantól a tudományos pálya felé vette az irányt. Tanított a Cornell és a Delaware Egyetemen, majd a New Orleans-i Tulane Egyetem orvosi karán lett professzor. 2003-tól az ELTE vendégprofesszoraként tart előadásokat biokémiából. Miközben tudományos karrierjét építette, a vívástól sem szakadt el, bár kétségtelen, hogy az Egyesült Államokban nem a sport volt számára a prioritás.

A philadelphiai edzések szinten tartották, nyert két amerikai bajnokságot, és amikor 1962-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, a válogatottba is bekerült. Ott volt az 1964-es tokiói olimpián, de már közel sem volt képes azt a szintet elérni, amivel mondjuk a magyar válogatottban helye lett volna – a biokémia és az élsport nem fért meg egymás mellett ugyanazon a magas szinten.

Rajta kívül Keresztes Attila és Örley Szabolcs is tagja volt a csapatnak, amely várakozáson alul teljesítve végzett a hetedik helyen. Hámori Jenő kettős állampolgár, minden évben Budapesten tölti a nyarat, sportolói relikviái jelentős részét – köztük melbourne-i kardját – szülővárosa sportmúzeumának adományozta, és végtelenül boldoggá tette, hogy egykori klubja, a BEAC tavaly régi adósságát törlesztve felvéste a nevét a büszkeségfalára.

A 85 éves Magay Dániel sorsa hasonlóan sikeresen alakult az emigrációban, mint Hámorié. Természetesen ő is részt vett a magyar versenyzőknek rendezett túrán, ami leginkább egy sportágválasztó és egy show-műsor ötvözeteként írható le. A vívók a tornászokkal együtt szerepeltek, bemutatták az érdeklődőknek a fegyvereket, vívtak néhány látványos asszót, de volt afféle rögtönzött színi előadás, prózai betéttel és kardvívó tömegjelenettel megbolondítva.

Amikor a körutazás véget ért, ő is tudta, mihez kezd az életével. Három egyetem – közte a Princeton – is ösztöndíjat ajánlott neki, ő viszont egy új ismerőse tanácsára inkább a kaliforniai Berkeleyt választotta, itt szerzett vegyészmérnöki diplomát, és itt is telepedett le – a ma már kultikussá vált Szilícium-völgyben, Los Altosban lett a Raychem nevű vállalat megbecsült munkatársa, később termékfejlesztési igazgatója. A vívástól ő sem szakadt el, noha tudja, sportkarrierjéből nem hozta ki a benne rejlő lehetőségeket.

„Az olimpia csak valaminek a nyitánya volt, ha nincs 1956, egészen jó vívó lehettem volna” – mondja kissé önironikusan. Három egyéni bajnoki címet azért az Egyesült Államokban is nyert, a tokiói olimpiára viszont annak ellenére sem került ki, hogy 1964-ben megnyerte a válogatót – a helyi szövetség úgy tartotta, nem indult elég versenyen szezon közben ahhoz, hogy kerettag legyen. Ez nem, az viszont egészen a közelmúltig fájdalom volt az életében, hogy a rendszerváltást követően nem kapta vissza az állampolgárságát. 2017-re viszont helyreállt a világ rendje, Magay Dániel már nemcsak a lelke, a hivatalos irat szerint is magyar.