A nem létező dzsudóversenyektől a világmozgalomig

 

– A szivar hozzátartozik a személyiségéhez?
– Harminc éve tart formában – felelte Vizer László Máriusz a Nemzeti Sportnak . – Biztos pont.

– És mi a legbiztosabb pont az életében? Mi az, amire azt mondja, „igen, ez én vagyok”?
– Egyelőre a sport. Ameddig csinálom, addig számomra ez a legfontosabb.

– Egész napos elfoglaltságot ad?
– Huszonnégy órásat. Az Európai Cselgáncsszövetség elnöke voltam 2000 és 2007 között, utána a Nemzetközi Cselgáncsszövetségé, és mindig volt min dolgozni, mindig volt min gondolkodni, hogy hogyan lépjünk előre, miként tudnánk újítani, megújulni. Mert ez a fontos a dzsúdó számára. Már amikor európai elnök lettem, szerveztem az európai Grand Prix-versenyeket, de ez nem esett egybe a nemzetközi szövetség stratégiájával. Akkor csak kétévente volt egy világbajnokság meg az olimpia – ennyi volt a teljes dzsúdónaptár. És ragaszkodtak a régi szokásokhoz, nem változtattak semmin, azon is húsz évig töprengtek, hogy engedélyezzék-e, hogy a két versenyző közül az egyik fehér helyett kék dzsudogit viseljen. Most meg évente van vb, Eb, nyolc-tizenegy Grand Prix-verseny, Grand Slamek... Szóval most már szem előtt vagyunk.

– Ez volt a fejlődés kulcsa?
– Igen, amikor 2007-ben átvettem a nemzetközi szövetséget, alig volt pénz a kasszában, de összeállítottunk egy üzleti tervet. El kellett adni egy olyan terméket, amelyhez nem volt referencia, amely nem is létezett – a versenyeinket. De úgy éreztem, ezt a piramist fentről kell elkezdeni építeni, nemzetközi versenyeket, láthatóságot szervezni, és majd ebből indulhat el a fejlődés. Most pedig ott tartunk, hogy a világ dzsúdómozgalmában negyvenmillió tagunk van, és elég nagy üzleti, politikai hálózat épült ki a sportág körül.

– Mit szokott mondani a leendő szponzoroknak, miért érdemes a cselgáncsba fektetniük?
– A benne megjelenő morális értékek, nevelési értékek, a sportértékek miatt.

– Önt is ezek vonzották a tatamira?
– Romániának elég fejlett dzsúdóélete volt a hetvenes-nyolcvanas években, én pedig tizennégy éves koromtól katonai gimnáziumba jártam, ott kerültem kapcsolatba a sportággal. Amikor nagy nehezen megszabadultam a hadseregtől, akkor a cselgáncson keresztül találtam meg az utamat az életben. Közben tizenöt évesen elkezdtem verseket és novellákat írni, és eljött az idő, amikor választanom kellett volna a dzsúdó és az írás között. De nagyjából ekkor megjelent egy novellám, amelyik nem volt kompatibilis a Ceausescu-rendszerrel, és azzal eldőlt a kérdés, hiszen nem írhattam többet.

– Azóta ír még?
– Nem, de foglalkoztat. Tervezek írni egy könyvet az életemről, a tapasztalataimról, a sportról, a benne töltött évtizedekről – hátha tud majd tanulni belőle a következő generáció. Talán meg tudom mutatni az én utamat a Bihar megyei Tenkéről idáig.

– Nem volt egyenes út, ha jól tippelek.
– Nem éppen. 1988-ban disszidáltam Ausztriába Magyarországon keresztül, és mondták is az itteni dzsúdósok, hogy maradjak, de ha már elindult az ember, akkor nyugatra vágyott – akkor nem gondoltam volna, hogy végül tényleg itt fogok letelepedni.

– Miért hagyta el Romániát?
– Megnyertem egy versenyt, amelyet nem lett volna szabad: ki volt adva, hogy veszítenem kell. Dicsőség helyett megaláztatást kaptam, úgyhogy csomagoltam és 24 óra múlva már elhagytam az országot.

– Hirtelen döntésnek tűnik. Mindig ilyen?
– Fiatalon gyorsabban döntöttem, de most is vállalom a felelősséget az elhatározásaimért. Próbálok mindent meggyőződéssel csinálni, hogy azt érezzem, együtt tudok élni a döntésemmel. Nem azért teszek bármit, hogy mindenkinek megfeleljek: csak azoknak, akik a cselgáncs világában megtiszteltek a bizalmukkal, na meg saját magamnak.

– Amikor tíz éve a soproni futballcsapat elnöke lett, elég gyakran változtak az elhatározásai.
– Az csak egy kaland volt számomra a futball világában. Igyekeztem segíteni, amennyit tudtam, de amikor közben elindultam a Nemzetközi Cselgáncs-szövetség elnöki tisztségéért, már végképp nem maradt időm foglalkozni a Sopronnal. Azt mindenesetre megtanultam az esetből, hogy soha többé ne vágjak bele olyan projektbe, amelynél nem tudok főszerepet játszani, amelyet nem tudok saját magam menedzselni. Telefonon nem lehet irányítani egy futballklubot, csak úgy, ha az ember a napi munkából ki tudja venni a részét.

– De mégis az maradt meg mindenkiben, hogy Vizer László Máriusz minden második nap kirúgott egy edzőt.
– Mert tökéletességet vártam el. Minél jobbat akartam a csapatomnak, és ha már tisztességesen megfizettem az edzőket, játékosokat, voltak cserébe elvárásaim is. Nem szeretem a kompromisszumokat, csak ha előre visznek. És ha kölcsönös tiszteleten alapulnak.

– Végül is a dzsúdónak az az egyik alapja.
– Pontosan. Én egy másik világból keveredtem a futballba. Persze tisztelem a focit, és ott is vannak értékes emberek, példaképek, de a cselgáncsban az alapvető értékek talán fontosabbak. A tatamin mindenki egyenlő, itt a pénz sokkal kevesebbet számít, nem véletlen, hogy a világon már kétszáz országban dzsúdóznak, az olimpián a 386 helyet 136 különböző ország versenyzői töltötték be, Rióban 26 nemzet szerzett érmet, a Grand Prix-versenyeken pedig ötven-hatvan ország dzsúdósai is dobogóra állhatnak. Nagyon fontos a sportág univerzalitása, és rengeteget teszünk is érte: 26 ország képes maga finanszírozni a saját cselgáncséletét, a többieknek igyekszünk mindenben segíteni, és visszaforgatni oda a sporttal szerzett bevételeket. A nagy országok pedig szolidárisak a kicsikkel.

– Nyár végén Budapesten rendezik a világbajnokságot – különleges alkalom lesz az ön számára?
– Itthon szervezni egy világbajnokságot nem kis dolog, az pedig, hogy első alkalommal adhat otthont Magyarország a vb-nek, szintén nagy öröm a számomra. Ráadásul ez lesz az első világverseny, amelyen több mint egymillió dollárt osztunk szét pénzdíjként.

– Azért, mert ez egy jól reklámozható összeg?
– És hogy a sportolók élvezzék azt az anyagi megbecsülést, amely kijár nekik, a fiatalok pedig lássák, hogy ezzel a sportággal is megalapozhatják az életüket, hiszen a szülő sokszor ezt is mérlegeli, amikor eldönti, hová vigye sportolni a gyermekét. Persze, a miénk tiszta, hagyományokkal teli sportág, felvetődhet, hogy nem anyagiasodik-e el, de látni kell, hogy a dzsúdósok nem kizárólag fejlett országokból jönnek, sőt. Márpedig egy huszonéves fiatalnak, aki napi két-három edzéssel készül arra, hogy a legjobb legyen, nincs lehetősége dolgozni, sőt a tanulásra is kevés ideje jut. Ezt próbáljuk kompenzálni.

– Egyébként az előbb azt mondta, „itthon”?
– Igen, már Budapest az otthonom. Először 1997-ben nyitottam itt irodát, aztán ingáztam Bécs és Budapest között, végül eldöntöttem, hogy ide költözöm. Pedig Svájcban kellene lennem, oda van bejelentve a cselgáncsszövetség, de így, hogy itt élek, az elnöki iroda itt van. Itt érzem magam a legjobban, természetes, hogy itt élek.