Súlyemelés: eldobott seprűnyél – interjú Magát Krisztinával

– Milyen volt felülni a buszra friss Eb-bronzérmesként virágvasárnap délelőtt?
– Kicsit fáradtan szálltam fel, de minden értelemben letéve a terhet – válaszolta Magát Krisztina (Testvériség SE), aki szombaton hat szép gyakorlattal összetettben és a két fogásnemben is harmadik helyen végzett Splitben. – Felszabadultnak éreztem magam, amire legutóbb talán négy éve volt példa.

– Levezetésként nem szerette volna még élvezni az adriai tavaszt?
– Nem, mert hétfőn már utazom is tovább Dániába. Az egyik helyi klubhoz rendszeresen meghívják edzést tartani a páromat, aki egyiptomi, és havonta egyszer tudunk találkozni. Ez is egy alkalom, s amellett, hogy együtt lehetünk, lazán edzhetek is.

– Remélem, válogatott társai méltón megünnepelték, és fizették is a számlát szombat este.
– Jókat poénkodtak... A csapat újoncának neveztek, miután négy év után szerepeltem újra világversenyen, de jó fejek voltak. Nagy Péterrel és Bazsó Biankával rendszeresen együtt edzettem Tatán, Péter rengeteget segített, biztatott, hogy igenis erős vagyok, a hibákra is figyelmeztetett, ha kellett. Gyurkovics Ferenc szövetségi kapitány taktikusan versenyeztetett, Vaspöri Gábor jelenléte is sokat számított, de úgy, ahogy van, igen jó volt a csapatszellem.

– Említette a hosszú kihagyást. 2015 őszén letelt a kétéves eltiltása, mégsem tért vissza. Miért?
– Sok minden összejött. Magánélet, sérülések... Úgy voltam vele, inkább elengedem az egészet. Persze szerettem volna még olyat átélni, mint most itt, Splitben, de nem akartam görcsölni. Úgy gondoltam, ha érzem már magamban az erőt, újra megpróbálom.

– Leállt az edzésekkel?
– Nem, mert szeretek súlyt emelni. Más kérdés, hogy tavaly márciusban is sérült voltam, s úgy általában sokat bajlódom a térdeimmel, különösen a jobbal. Fájdogálnak, de kibírom. S hogy csinálhassam, a párom gyógytornászok véleményét is kikérve állítja össze az edzéstervemet, speciális gyakorlatokat végzek gumikötéllel, gépekkel. Amikor a legrosszabb volt a helyzet, seprűnyéllel, üres rúddal, aztán negyven kilóval guggoltam.

– Szombat óta ugyanakkor kitágult a világ ön előtt, és hosszú távra is tervezhet, nem?
– Meglátjuk, a decemberi világbajnokságra elutaztat-e minket a szövetség. Amerikában rendezik, és ott már jóval magasabb a színvonal.

– Na de egy Eb-dobogóst csak beneveznek, ha nem, enyhén szólva furcsán venné ki magát. Meg aztán lesz egy olimpia 2020-ban...
– Valóban, az is motivál, hiszen az olimpia kimaradt az életemből. Érzem, van bennem annyi, hogy kijussak, de nem élem bele magam. Tény, a most alakuló női válogatottban jó lehetőségek rejlenek, szerintem sokra vagyunk hivatva. Persze nekem ott van a munkahelyem, az óvoda, amely igyekszik rugalmas lenni. Az Eb előtt is elengedett edzőtáborba, ugyanakkor gondot okozhat, hogy szeptembertől kiscsoportosaim lesznek.

– Nem furcsállták korábban, hogy súlyemelő az óvó néni, ráadásul ólomsúlyú...?
– Ott korábban is tudták rólam, mert én is ebbe a tizenhatodik kerületi óvodába jártam. Az akkori óvó nénim például most kolléganőm. Ha nekem mennem kellett, támogattak, és talán büszkék is rám.

– Nem az óvodásai miatt kérdezem, csak hirtelen eszembe jutott: miért előzik meg a gyakorlatait hangos csatakiáltások?
– Jó kérdés... Amikor gyerek voltam, megfogadtam, sohasem fogok kiabálni. Aztán már súlyemelőként egyszer csak úgy jött. Lehet egyszerűen csak mormolni, hogy könnyű a súly, megcsinálod – én meg így vezetem le a feszültséget. Nem mindenki szereti hallani, így edzéseken igyekszem tekintettel lenni a többiekre...