„Nagyon fiatalon, mindösszesen hatévesen, a bátyámmal kezdtem el játszani, akivel Stockholmban egy egyesületbe jártunk – kezdte Waldner pályafutása kezdetével. – Akkoriban nagyon erős volt a svéd asztalitenisz-válogatott, nagyon jó játékosaink voltak, például Stellan Bengtsson, aki épp akkoriban nyert világbajnokságot. Éppen ezért is volt a televízióban sokszor pingpongközvetítés, ami engem megragadott. Egyébként eleinte egyszerre fociztam, teniszeztem és pingpongoztam is, aztán az utóbbi maradt meg egyedüliként.
Fiatal koromban sokan mondták rólam, hogy ez a fiú lesz az új szupersztár, ezzel korán meg kellett barátkoznom. De az egész generációm nagyon erős volt, említhetném Erik Lindhet, Jörgen Perssont. Tizenkét éves lehettem, amikor felfogtam azt, hogy sokra vihetem ebben a sportban, de az első nagy sikeremnek az 1982-es budapesti Eb-döntőmet tartom.
Kezdetben még nem vettem olyan komolyan ezt az egészet. Amikor tizenöt-tizenhat évesen befejeztem az iskolát, akkor kezdtem el sokkal keményebben edzeni. Meghatározó élmény volt számomra, amikor Kínába eljutottam, és láttam, hogy ott hogyan edzenek, milyen munkát végeznek. Ott láttam azt, hogy ahhoz, hogy tényleg fényes jövőm legyen, sokkal több edzésre van szükségem.
Ez nagyon érdekes sportág, elsősorban okosnak kell lenned, olvasnod kell a játékot és a fizikai erőre, állóképességre is szükség van. A pingpongnak az a szépsége, hogy a tenisszel ellentétben, ahol az erő dominál végig, itt szinte ütésenként változik a labda dinamikája, sokat pörgetünk, és minden ütésben ott a kockázat. Az asztalitenisz nagyrészt a taktikáról szól, és én úgy érzem, nekem ez volt az egyik legfőbb erősségem.
A játékstílus nagyon sokat változott az évek során, manapság már sokkal erősebbek a játékosok, mint az én időmben. A fonákjáték sokkal nagyobb hangsúlyt kap, és az erős ütések, az erő dominál, ily módon a teniszhez tudnám hasonlítani, a finesz sajnos kezd eltűnni a játékból. Az évek során egyre okosabbá kell válnod, mert ezzel lehet kompenzálni az erőben, gyorsaságban való visszaesést. De én mindig is arra törekedtem, hogy változtassak a játékomon, hogy valami újat hozzak be.
Az egyik erősségemnek azt tartom, hogy nagyon sok ütésfajtát, nem mindegyiket, de sokat én alkalmaztam először. Azt gondolom, a szerválásban, a blokkolásban és a fonákjátékban is sok újat tudtam mutatni. Negyvenéves koromig játszhattam a válogatottban, ez hosszú időszak volt, mindig arra törekedtem, hogy fejlesszem a játékom, hogy versenyképes maradhassak.
A mérkőzéseim nyolcvan-kilencven százalékában mindig nagyon nyugodt voltam, de tulajdonképpen ez annak köszönhető, hogy gyermekkoromban az asztaliteniszezőink vagy éppen a bálványaim, a teniszező Björn Borg és a síző Ingemar Stenmark is ilyen karakterek voltak. Ez valahogy benne van a svéd sportolókban, nálunk higgadtak a versenyzők, legalábbis a nagy részük mindenképp. De az is része ennek, hogy én sosem akartam sokat mutatni magamból az ellenfeleimnek, nem akartam, hogy tudják, éppen milyen állapotban vagyok. Mindig csak a saját játékomra koncentráltam.
Az ellenfeleimet sokat elemeztem, videóztam, próbáltam kiismerni őket. A tévés közvetítések is segítettek, mert azok olyan dolgokat is elárultak számomra, amiket amúgy nem látna az ember. A taktikai felkészülésben a bátyámnak és a csapatársaimnak is nagy szerepe volt, mert mi fontosnak éreztük a játéknak ezen részét, és nagyon sokat beszélgettünk a taktikáról. A mentális felkészültséget mindig elsődlegesnek tartottam. Ha fejben nem vagy erős, ebben a sportágban nincs esélyed nagy címeket nyerni. Sosem dolgoztam pszichológussal, nem fordítottam erre külön energiát, mert szerintem a tapasztalat számít, meg kell élni bizonyos szituációkat.
Ha az egyéni versenyeimet nézem, az 1992-es barcelonai olimpiát tartom a csúcspontnak. Egyébként ha a svéd embereknek megemlíted a nevemet, legtöbben ezt az aranyérmet említik meg, ebben az is szerepet játszik, hogy ezen az olimpián én voltam az egyetlen svéd aranyérmes. De számomra 1997 is fontos, amikor ugyan nem voltam a topon, de mindegyik szettet megnyertem a világbajnokságon. Jót tett nekem, hogy fiatalon nem nyertem meg mindent, például Appelgren ellen az 1982-es Európa-bajnokságot. Mert ez motivációt adott, és segített abban, hogy még többet dolgozzak.
Azt gondolom, Klampár Tibor volt az a játékos, aki meghaladta a korát. Nagyon sokat néztem őt fiatalként, például akkor, amikor a svéd bajnokságban indult és nyert. Ha kívülről nézzük Klampár meccseit, nem látszik semmi rendkívüli, de valójában nagyon gyorsan jöttek a labdái. Nagyon jól kezelte a labdákat. Miután azon a bizonyos svéd versenyen kiestem, csak őt akartam nézni és tanulni, mert a példaképem volt. De nem csak nálam, hanem a svéd csapatnál is nagy tiszteletnek örvendett. Klampárék voltak a klasszikus trió, semelyik másik csapathoz nem lehet hasonlítani őket, még a mi csapatunk, Appelgrennel és Perssonnal sem volt ilyen jó. Aki benne van az asztalitenisz világában, pontosan tudja, milyen nagyszerű játéktudásuk volt. Nagyon jó emlékeim vannak róluk, amikor ellenük játszhattam a különböző európai ligákban, mindig öt-hat ezres csarnokokban voltak a mérkőzéseink.
Szerintem a magyar sportnak is az egyik legnagyobb alakjai. A '89-es vébén nem játszottam életem formájában, nem is tudom, hogyan nyerhettem, talán az önbizalmam repített végig. Figyeltem, miket játszik Klampár, és tudtam, hogy korábban megverte Primoracot, ami nagyon nagy fegyverténynek számított. Emlékszem arra a negyeddöntőre, egy:egy volt az állás, és Klampár nagyon jól játszott a második és harmadik szettben, úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy annak ellenére le tudtam őt győzni, hogy véleményem szerint azon a meccsen ő volt a jobb.
A pingpong jelenti az életemet, nagyon sokat köszönhetek neki, például azt, hogy fantasztikus helyekre jutottam el, például a kedvencemnek számító Kínába. Tényleg sokat köszönhetek ennek a sportnak, utólag visszagondolva nagyon boldog vagyok, hogy annak idején a három sport közül a pingpongot választottam."
AZ ASZTALITENISZ MOZARTJA: JAN-OVE WALDNERREL INTERJÚT OLVASHAT A NEMZETI SPORT VASÁRNAPI SZÁMÁBAN!