Búcsú a csúcson - és jóval a csúcson túl

Az idén (a teljesség igénye nélkül) visszavonult Didier Cuche alpesi síző, Max Biaggi gyorsasági motoros, Jason Crump salakmotoros, Kim Clijsters és Andy Roddick teniszező, Ricky Hatton ökölvívó, Michael Greis sílövő is – valamennyien sportáguk halhatatlanjai, de alábbi megemlékezésünkben amiatt nem részletezzük karrierjüket, mert cikkünket azoknak szájuk, akik számok tekintetében a legjobbnak számítanak.

Azért emeljük ki, hogy számokban, mert abba felesleges lenne belemenni, hogy valóban minden idők legjobbjai voltak-e. Schumachert Juan Manuel Fangióval vagy Loeböt Walter Röhrllel összehasonlítani ugyanolyan parttalan vitához vezetne, mint Phelpset Mark Spitzcel összevetni. Mert ugyebár nemcsak a technikai sportok fejlődtek az évtizedek alatt – bár a víz valószínűleg most is olyan, mint 40 éve, a felkészülés és a technika átalakulása miatt törvényszerűen jobbak az eredmények, és megkockáztathatjuk: ha Spitz vagy Johnny Weismuller most lenne fiatal, önmagához képest biztosan jobb eredményre lenne képes, mint a saját korában.

Hagyjuk most ezt, s nézzük, az idén visszavonult nagyságok az eredményeik mellett milyen megítélésnek örvendhetnek.

MICHAEL SCHUMACHER
(a Formula–1 7-szeres világbajnoka)

A német legenda az idén hároméves második karrierje után végleg elköszönt a Formula–1-től. Schumi három év kihagyás után, 2010-ben tért vissza, amikor a Mercedes hívására igent mondott. Látszólag minden adva volt ahhoz, hogy megszerezze a nyolcadik vb-címét: az aktuális világbajnok csapathoz érkezett, motivációs és erőnléti gondjai nem voltak, annak ellenére sem, hogy már 41 éves volt. Ám kiderült, a Mercedes képtelen megismételni a Brawn-idény sikereit, és Schumi nehezen vette fel a tempót Nico Rosberggel. A 2011-es idényre még visszább esett a Mercedes, az idén azonban már összejött a győzelem – ám azt sem Schumi szállította, hanem ifjú honfitársa.

Schumacher egyre inkább elveszítette lelkesedését, az időmérőkön is ritkán jöttek azok a varázslatos körök, amelyeket 5-10 évvel korábban futamról futamra szállított, és a versenyeken is el-elnézett egy-egy manővert, aminek ütközés lett a vége. Tegyük hozzá: a csapat sem segített neki, üldözték a műszaki és a stratégiai hibák, voltak időszakok, amikor úgy érezhette, a Mercedes minden baja vele történik meg. Talán a legjobb példa: miközben Rosberg Kínában a győzelem felé száguldott, Schumi kerékcseréjekor rosszul rögzítették az egyik kereket, és elúszott a bombabiztos 2. hely, a visszatérés utáni legjobb eredmény.

A sikertelenség láttán sokan abba a hibába estek, hogy megkérdőjelezték hét világbajnoki címének jogosságát. Pedig a sikereken nincs mit magyarázni, a Ferrarival zsinórban aratott öt vb-cím persze a Scuderia tökéletes összhangjának köszönhető, a Bridgestone gumigyárral kialakított páratlan munkakapcsolatnak és Schumi törhetetlen lelkesedésének, ami nélkül fabatkát sem ért volna az egész.

A német uralkodása már annyira nyomasztotta a szurkolók nagy részét, hogy a szabályalkotók 2005-ben a kerékcserék betiltásával mintegy huszárvágással vetettek véget a vörösök uralmának.

Amennyire népszerűtlen volt akkor a sebezhetetlen, arrogáns Schumacher, annyira szerethetővé vált a Mercedesnél bukdácsolva. Ha másért nem, azért megérte visszatérnie, hogy ez a kép maradjon meg a személyiségéről. Persze őt nem ez hajtotta, a korai visszavonulása után akart adni magának egy esélyt arra, hogy megtudja, maradt-e még valami benne.

Nos, a kérdéseire választ kapott, s bármilyen szerencsétlennek is tűnik ez után a három év után, büszkén akaszthatta szögre a bukósisakját.

SÉBASTIEN LOEB
(kilencszeres ralivilágbajnok)

Ha Schumacherre azt mondják, akkor halmozta a Ferrarival a vb-címeket, amikor nem volt igazi konkurencia a Formula–1-ben, ez fokozottan igaz lehet Sébastien Loebre, aki 2004-ben felült a rali-vb trónjára, és eddig le sem szállt róla.

Tény, hogy uralkodása előtt a rali aranykorát láthattuk: Tommi Mäkinen, Juha Kankkunen, Carlos Sainz, Didier Auriol, Colin McRae, Richard Burns és Marcus Grönholm Mitsubishikben, Fordokban, Subarukban, Toyotákban és Peugeot-kban űzték-hajtották egymást versenyről versenyre, a futamok előtt lehetetlen volt megjósolni, ki győz, a világbajnoki cím néhány száz méterrel az idényzáró vége előtt dőlt el.

Aztán jött Loeb a Citroënnel, és néhány tanulóév után rátette a kezét a sportágra: egyeduralkodóvá vált, megdöntötte a futamgyőzelmek, dobogós helyezések rekordját, és az idei szezonig bezárólag senki mást nem engedett a vb-trónra.

A gyárak sorra eltűntek a sportágból, a nagy menők közül Grönholm és Petter Solberg bírta a legtovább, de a finn nem volt elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy legyőzze a franciát, és ő is kiszállt. Eldönthetetlen, hogy melyik okozta a másikat: a Loeb elleni tehetetlenség miatt „halt ki" a rali-vb mezőnye, vagy azért maradhatott egyeduralkodó a francia, mert a nagy autógyárak máshol keresték a sikereket.

Az idén Loeb is bejelentette: kiszáll. Túraautós-karrier reményében lemondott az aktív szerepvállalásról a rali-vb-ben, de majd még visszajár riogatni a riválisokat, a 2013-as idénynyitót Monte-Carlóban ki sem hagyhatja. A riválisok is örülnek neki, hogy az egyébként roppant szimpatikus versenyző vissza-visszanéz, ennél csak az tetszik jobban nekik, hogy ellenfélként háromszor kell csak látniuk.

STEPHEN HENDRY
(hétszeres sznúkervilágbajnok)

Tíz nappal Michael Schumacher után látta meg a napvilágot Stephen Hendry Skóciában, és ugyanúgy sportága legsikeresebb alakja lett, mint a német, ugyanúgy hét vb-címmel. Ő is zsinórban nyert ötöt, de jóval korábban: a Golden Boy első, 1990-ben megszerzett vb-elsősége után 1992 és 1996 között volt verhetetlen a világbajnokságon, és az utolsó vb-címét egy évvel Schumi nagy sorozata előtt, 1999-ben szerezte.

Utána volt még világelső, de a mezőny megerősödése, Ronnie O'Sullivan és Mark J. Williams feltörése miatt a világbajnoki győzelem már nem jött össze. Így is a modern éra legtöbbszörös világbajnoka lett, gyors, irgalmatlanul pontos játéka pedig a sznúkert még a Screensporton megismerő magyar közönséget is lenyűgözte.

Mindig kegyetlenül lecsapott a lehetőségekre, karrierje későbbi időszakában az is lett a veszte, hogy akkor is megpróbálkozott a golyó elrakásával, amikor más a biztonsági játékra törekedett volna. A pontosság viszont egyre gyakrabban hiányzott, az elhibázott lökés után az ellenfél sokkal jobb helyzetből indulhatott.

Hendry ördögi körbe került, a hibák miatt odalett az önbizalma – a megfelelő lelkiállapot azonban a sznúker egyik alapja, és Hendry belátta, ha nem hisz a mai fiatalok legyőzésében, nincs értelme folytatni.

36, ranglistaversenyen aratott győzelme nyolccal, 775 százas brékje 97-tel több, mint az örökranglista második helyezettjének termése, azaz nem csak hét vb-címével lesz még éveken át csúcstartó a már a BBC szakkommentátoraként dolgozó skót.

MICHAEL PHELPS
(18-szoros olimpiai bajnok, 26-szoros világbajnok úszó)

A gyerekkorában figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral diagnosztizált Phelps 2000-ben Sydneyben 15 évesen egyetlen számban indulva az ötödik lett, a következő három nyári ötkarikás játékokon viszont kijött emberfeletti énje: Athénban hat, Pekingben nyolc, Londonban négy aranyérmet nyert, 18-cal kétszer annyit szerzett, mint a második legeredményesebb olimpikon. Ezen felül van további négy érme. A 22 is rekord, természetesen.

Ha Phelps nemzet lenne, az 58. helyen állna az olimpiai örökrangsorban, eggyel az 1.3 milliárd lakosú India mögött.

Sikereit, főleg a pekingi nyolcast, nem is olyan csendes kétkedés fogadta, de az egyetlen érv az volt, hogy „túl szépek az eredményei, hogy igazak legyenek." Doppingot sohasem találtak a szervezetében (Pekingben mind a kilenc tesztje negatív lett), a drogokkal akkor hozták szóba, amikor 2009-ben vízipipa használata közben lefényképezték. Az ártalmatlannak tűnő kihágás három hónapos eltiltást ért.

A londoni olimpia előtt bejelentette, hogy ez lesz élete utolsó versenye, és bár sokan kételkednek abban, hogy valóban befejezi, egyelőre tartja magát ígéretéhez. „Minek folytassam újabb négy évig? Mindent elértem, amit elérhettem, semmi értelme visszatérni" – mondta a minap, amikor megválasztották az év sportolójának az Egyesült Államokban.

A kulcs a négy év. Az úszók csak négyévente mutathatják meg magukat, az olimpia az egyetlen olyan esemény az úszósportban, amelyre valóban figyel a társadalom. Nálunk is így van, hát még Amerikában, ahol az emberek valóban napi szinten el vannak látva igazán színvonalas, akár személyesen elérhető sporteseményekkel.

A 27 éves Phelps számára kényszernek tűnik, hogy négyéves ciklusokban felpörögjön, visszaszerezze a motivációját. Van már mit tennie e nélkül is: el-ellátogat a Baltimore Ravens NFL-meccseire, versenylovat vásárol, a világot behálózó úszóiskolaláncot működtet, és golfozik. Sokan szurkolnak annak, hogy sikeres legyen új életében – köztük minden bizonnyal Cseh László is.

MAGDALENA NEUNER
(12-szeres világbajnok sílövő)

Nehéz elhinni, de egyetlen olimpiai ciklus elég volt neki ahhoz, hogy az 1958-ig visszanyúló sílövő-világbajnokságok legeredményesebbjévé váljon. Még nehezebb, hogy mindössze 25 évesen úgy döntött, befejezi pályafutását.

A biatlontársadalom férfi képviselőit először gyönyörű szemeivel megigéző bajor kislány 2006-ban, a torinói olimpia után indult első felnőttversenyén, s azonnal kitűnt a mezőnyből gyors sífutásával. A 2007-es vb-n három aranyérmet szerzett, s azonnal Németország legjobb női sportolójának választották. További kilenc vb-arany és Vancouverben két olimpiai bajnoki cím követte (mennyi lehetett volna, ha törékeny teste nem betegszik meg olyan gyakran...), 2011-ben és 2012-ben is Németország legjobb sporttolójának választották.

Pedig a hirtelen jött felhajtást óriási teherként élte meg, és már 2009-ben is felvetődött benne a visszavonulás gondolata, de szerencsére még három évig kihúzta.

Síelésben a mezőny legjobbja volt, és ezzel még az álló lövészetének súlyos hiányosságait is ellensúlyozni tudta. Személyiségéről pedig mindent elmond, hogy Vancouverben a váltóversenyből csak azért lépett vissza, hogy a visszavonuló Martina Beck indulhasson utolsó olimpiáján.

Bár a fent leírt öt sportoló egyaránt roppant sikeres volt, többjük is közellenséggé vált amiatt, hogy egyhangúvá tette sportágát. Pedig mindannyian csak azt tették, amit tenniük kellett, méghozzá sokkal jobban, mint riválisaik. Az emberekben megvan az a furcsa tulajdonság, hogy szeretik látni, amint a gyengébbik legyőzi az erőset, felborítva a papírformát, megcáfolva annak legyőzhetetlenségét, de utólag visszagondolva arra lehetünk igazán büszkék, hogy láthattuk őket sporttörténelmet írni.

Az elismerést egyiküktől sem tagadhatjuk meg, hiszen a számok önmagukért beszélnek.

Schumacher és Hendry felett, kijelenthetjük, eljárt az idő, Loeb, Phelps és Neuner viszont a csúcson hagyta abba. Még az sem kizárható, hogy valamelyikük meggondolja magát, mint Schumi három évvel ezelőtt.