A kapitány visszaszúr: Kulcsár Győző válasza Kovács Ivánnak

Miután azonban nemcsak személyemet, hanem a sportágat, a fegyvernemben dolgozó kollégákat is érinti a dolog, vállalkozom arra, hogy a cikkben leírtakra reagálok, azzal a szilárd elhatározással, hogy semmiféle további polémiában nem veszek részt. Nem azért, mert az értelmes szakmai viták elől meghátrálok, hanem azért, mert – meggyőződésem szerint – az ilyen jellegű gondok megtárgyalását nem a nyilvánosság előtt, hanem szakmai fórumokon kell lefolytatni. Előre szeretném bocsátani, hogy nem a pekingi olimpia szakmai értékelése a célom. Ez ugyanis már megtörtént. A Magyar Vívószövetség elnöksége el is fogadta.

Iván barátunk „nagyszerű” írásában a nem túl sikeres pekingi szereplésünk okait kutatja. Ez igen dicséretes, mert a múlt hibáinak elemzése mindig a fejlődés kiindulópontja. Az viszont már nem biztos, hogy ez az ő feladata, de a véleményét illik meghallgatni. Írásának első részében igen pontos helyzetelemzést ad, szinte tökéletesen jellemzi csapattársait. A felcímben említett szelektív memória jelei azonban már itt is megmutatkoznak. Saját maga jellemzését két, több évvel ezelőtti eredményének megemlítése után gyakorlatilag be is fejezi. Egyéb versenyzői tulajdonságairól (technikai tudás, fizikai felkészültség, kitartás, sportág iránti alázat stb.), az elmúlt három év további „eredményeiről” – az életkorára tett említését kivéve – hallgat. Nos, az árnyaltabb kép érdekében hadd világosítsam fel a kedves olvasót, hogy kapitányságom kezdete óta (2006) Iván több mint húsz Világkupa-versenyen vett részt. Eredményei – amennyiben összehasonlítjuk csapattársaiéval – elszomorítóak. Egyetlen sovány hatodik helyezést tud felmutatni, 2006-ból. Kilenc(!) alkalommal a 64-es táblára sem jutott föl. Világranglista-helyezései: 2006-ban 57., 2007-ben 74., 2008-ban 114. Összehasonlításképpen: Imre Géza 41., 6., 7., Boczkó Gábor 1., 2., 7. helyezést ért el.

A következő részben a kitűzött célt – aranyérem megnyerése – firtatja. Igen, mint ahogy ő is mondja, annak a csapatnak, amelyik olimpiai játékokon már kétszer ezüstérmes volt, nem lehetett más célja, mint a végső győzelem. Ezt a célt azonban nem a vezetőség, nem a „menekülő” kapitány erőltette rájuk, hanem a versenyzők tűzték ki maguk elé – egyetértésben velünk, mesterekkel. Nincs is abban semmi szégyellnivaló, hogy ezt a célt ki is mondtuk. Szomorú, hogy korábbi nyilatkozataimban említett megállapításaimat – melyeket nem a gyenge eredmény közvetlen okának tartok – közhelyeknek nevezi. Az említett jelenségek – közvetett módon – igenis szerepet játszanak az eredményességben, illetve eredménytelenségben. Válogatott versenyzőink nincsenek hozzászokva az igazán éles téthelyzetekhez. A hazai mezőny gyengesége miatt – hiányzik két generáció, a jelenlegi válogatottak és az őket „üldözők” között 10-15 év a korkülönbség – évekig nem is kellett megküzdeni a válogatottságért. Ez nem utánpótláskérdés? Ez közhely? Nem! Ez a szomorú valóság.

Mondhatnák azt, hogy jó, de ott vannak a Világkupa-versenyek. Sajnos azokon sincs igazi téthelyzet. Ha az egyik verseny nem sikerül, sebaj, jön a következő – arra is ugyanazok utaznak, mert nincs más –, lehet javítani. Ha mégsem sikerül, akkor sincs nagy baj, mert elfogadható eredmény nélkül is be lehet kerülni a csapatba, amint azt Kovács Iván példája – aki minden eredmény nélkül csapattag lehetett – egyértelműen bizonyítja. Ezen változtatni kell, ez a jövő egyik legfontosabb feladata. Az, hogy mára ilyen helyzet alakult ki, igenis összefügg az edzők anyagi és erkölcsi helyzetével, vívótermeink katasztrofális állapotával. Ezek nem közhelyek, hanem tények! Iván! Ha egyszer majd úgy döntesz, hogy felhúzod a mesterplasztront, és elkezdesz dolgozni, rájössz, hogy kinek van igaza. Megtapasztalod, hogy ezek a számodra „közhelyek” mennyire érzékenyen érintik azokat, akik a jelenlegi mostoha körülmények ellenére ezt a nehéz, rögös, de szép pályát választották, választják.

Elérkeztünk írásod legérdekesebb részéhez, a felkészüléshez. A hetvenes évek edzésmódszereit vizionálod. Ismerve életkorodat – 1970-ben születtél –, nem tartom valószínűnek, hogy saját tapasztalataidra támaszkodsz. Hogy akkoriban milyen volt a felkészülés, valaki elmesélhette neked, de nem biztos, hogy jól. Kérdezd meg erről Schmitt Pált, Fenyvesi Csabát. Akkoriban aktív, 30. évét már betöltő versenyző voltam, készültünk a szokásos évi világbajnokságunkra, illetve a müncheni, montreali olimpiára. A világversenyek előtt a mindenkori szövetségi kapitány programja szerint 6-8 hetet töltöttünk a tatai edzőtáborban hétfőtől szombat délig.

Akadt olyan időszakunk, amikor ezen felül havonta két hét edzőtábort és dupla válogatót abszolváltunk. Szombaton mindenki indulhatott, vasárnap a legjobb 32 újabb versenyt vívott. Ilyen felkészülés után a hetvenes évek olimpiai eredményei: 1972-ben, Münchenben Fenyvesi egyéni aranyérmes lett, jómagam egyéni bronzot nyertem, párbajtőrcsapatunk olimpiai bajnok lett. 1976-ban Montrealban én egyéniben megint bronzérmet szereztem. Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy a müncheni és a montreali csapat valamennyi tagja – ilyen terhelés mellett – egyetemi diplomát (orvos, fogorvos, közgazdász, mérnök) szerzett.

Ehhez képest a pekingi olimpiára történő felkészülésünk nyugdíjastorna volt… Az Európa-bajnokság előtt háromszor négy napot töltöttünk edzőtáborban, az egyes szakaszok között a regenerálódást szolgáló háromnapos pihenővel. Az Eb után (a szövetség anyagi segítségével) egy hét pihenő, benne öt nap horvátországi luxusnyaralás. Ezt követte újabb kétszer öt nap edzőtábor Tatán, a szakaszok között három nap pihenővel. A felkészülést július 30-án fejeztük be. Az olimpia egyéni versenyét augusztus 10-én, a csapatversenyt 15-én rendezték. Az általad fásult robotoknak titulált versenyzőknek nem volt elegendő tíz nap a regenerálódásra, a feltöltődésre? Biztos, hogy a csapattársaid is így gondolják? Egyáltalán felkértek téged arra, hogy az ő nevükben nyilatkozzál, vagy csak fogadatlan prókátor vagy? Ők is felnőtt emberek, többgyerekes családapák, akik, ha van valami gondjuk, elmondják, keresik a lehetőséget a megoldásra.

Még egy apróság. A felkészülési program a szakágban közreműködő edzők – többek között a te mestered, aki a férfiválogatott edzője – közös munkája, és az érintett szakemberek jóváhagyásával készült. Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy igazad van, s az utóbbi évek felkészülése nem volt megfelelő. Nézzük az eredményeket, talán mégsem egészen tűzrevaló ez a felkészülési módszer? 2006-ban Kovács Iván és a párbajtőrcsapat Európa-bajnok, Nagy Tímea egyéni világbajnok, Szász Emese bronzérmes. 2007-ben a párbajtőrcsapat Európa-bajnok, Kulcsár Krisztián egyéni világbajnok, a párbajtőrcsapat világbajnoki bronzérmes. 2008-ban Imre Géza, Hormay Adrien egyéni Európa-bajnok. Érthetetlen… Egy rossz programmal el lehet ezt érni?

Eddig a felkészülésnek kizárólag azzal a részével foglalkoztunk, amelyik közvetlenül valamelyik világverseny előtti időszakról szólt. Év közben általában kétszer négy-öt napos edzőtábort tartottunk. A felkészülés jelentős része az egyesületekben, illetve a keretedzéseken zajlott, napi másfél-két órányi edzésidővel. Ha elfogadom azt a kritikát, hogy a rossz szereplés egyik oka az olimpiát, világbajnokságot megelőző „rettenetes terhelés” volt, akkor adódik a kérdés: Kovács Iván évközi szereplése miért lett ennyire siralmas? Ezekre a versenyekre gyakorlatilag a saját elképzeléseid szerint, de remélem, hogy edződdel egyeztetve készültél. Azt biztosan nem lehet kijelenteni, hogy a kapitány akkor is lenyúzta rólad bőrt…

A fizikai felkészülésről. Programunk tervezésekor beszéltünk róla, és valamennyien egyet is értettünk abban, hogy szükség van rá, fontos, hasznos, csináljuk. Amikor kísérletet tettem egy ilyen jellegű, az egész évadon átívelő program megvalósítására, kiderült, hogy akad olyan versenyzőnk, akit ilyen munkára nem lehet befogni. Mert nem futhat, vágtázhat, repülőgyakorlatokat sem végezhet, mert bevizesedik a térde. Ugrálnia, lépcsőznie, szökdelnie sem szabad, mert bekattan a dereka, és így tovább. Iván, Iván…! Az a fránya szelektív memória… Amikor szemrehányást teszel a közös fizikai felkészülés elmaradásáért, elfelejted megemlíteni, hogy miattad nem valósult meg ez a program. A tények pontos ismerete kedvéért elmondom, hogy társaid – tudván, hogy ez a munka az ő érdeküket szolgálja – önmaguktól elvégezték. Imre Géza és Kulcsár Krisztián rendszeresen futott, úszott, még a pihenőidőszakban is, Boczkó Gábor egészen speciális munkát végzett (erősítés, jégkorong). A válogatott keret edzője, Udvarhelyi Gábor többször is felajánlotta ilyen irányú segítségét. Te azonban nem óhajtottál élni ezzel a lehetőséggel. Tanulság: az a versenyző, aki nem tud, nem akar százszázalékosan részt venni a jóváhagyott programban, ne legyen válogatott! A jövőben így is lesz!

Hiányolod a videós elemzéseket. Írásodból nem derül ki, hogy csak te, vagy a csapat is hiányolta. Az ellenfelek megismerésére, saját hibáink korrigálására a videó valóban alkalmas. Majd húsz éve járjátok a világot. Saját bevallásotok szerint az összes ellenféllel annyiszor vívtatok, hogy kívülről-belülről ismeritek őket. Újat a videó sem nagyon tud mutatni.

Dübörög a szelektív memória! Arra sem akarsz emlékezni, hogy aki igényelte, annak már jóval korábban lehetősége volt pszichológus segítségét kérni. Nekem az a határozott véleményem, hogy ez csak önkéntes alapon működhet. Minden baj forrása az elégtelen mentális felkészülés? Egyéni szellemi felkészítés? Mi ez? A csapat szellemi felkészítése? Mi ez? Ezek a mondatok rosszindulatról, nagyfokú dilettantizmusról tanúskodnak. Iván! Ezek valóban a te gondolataid? Barcelonában ezüstérmes volt a csapat, Athénban ezüstérmes volt a csapat. Volt egyéni szellemi felkészítés? A csapatnak volt szellemi felkészítés? Ha igen – amit nem hiszek –, kötelességetek lett volna ezt újra követelni! Ha nem volt, akkor két lehetőség van. Ez annyira új tudomány, hogy mi még nem tudunk róla – vagy agyrém.

Műved további részében Boczkó Gábor munkáját analizálod. Véleményem szerint semmi közöd hozzá, maximum annyi, hogy az edzésmunkáját példának állítod. Némi edzői tapasztalatodra hivatkozva, ami tudomásom szerint nem több néhány tucat iskolaadásnál, komoly szakmai értékelést adsz csapattársaidról. Ez olyan, mint az a beteg, akinek kivették a vakbelét, és utána azt képzeli, hogy ő is sebész, és tud operálni.

Irományod vége felé emberiség, család, csoportosulás kollektív tudatáról zagyválsz. Egyszerű, korosodó ember lévén bevallom tudatlanságomat, az egészet nem értem, arra viszont büszke vagyok, hogy az egómmal valamit elértem. A továbbiakban sértett emberek nevében, mellőzött edzők, versenyzők érdekében emelsz szót. Ez az empátia, emberszeretet igazán dicsérendő. Ha őszinte.

Iván! Dolgozatodnak számomra egyetlen nagy tanulsága van: a csapatba kizárólag az elért eredmények alapján lehessen bekerülni! Amennyiben így teszünk, te nem jutottál volna szerephez Pekingben. Ne aggódj feleslegesen! A kapitány nem hagyja el (nem is akarta elhagyni) a süllyedő hajót, és ha az arra illetékesektől bizalmat kap, megpróbálja a léket kapott hajót révbe kormányozni.

Írásod vége felé elhangzik egy költői kérdés. Keményen fogalmaztam? Nem, Iván, nem keményen fogalmaztál, hanem betűk mögé bújva, gyáván! A személyes vitát nem vállaltad, az objektivitást gyakran mellőzve, a tényeket sok esetben elferdítve, mások nevében is – amire semmi felhatalmazásod nem volt – hőbörögtél. Nem félsz a következményektől, mert minden bizonnyal befejezed pályafutásodat. Mi ez, ha nem gyávaság? Kritikát mondtál mindenről, mindenkiről. Kirohanásod burkolt szemrehányás mestereddel szemben is, aki csaknem harminc éve az egyetlen edződ. Sőt! Egy „kicsit” több is volt annál… Amit a sportban elértél, neki köszönheted. Hát szépen megköszönted. Magadról, az eredményeidről, a munkához való hozzáállásodról, a sportág, az ellenfelek iránti alázatról, a csapattársaidnak nyújtott segítségről, amikről az igazi bajnok felismerhető – egyetlen szót sem írtál. Talán nem véletlenül.

Talán emlékszel még, hogy a felkészülés során többször is – Budapesten, Tatán, Horvátországban – közösen leültünk beszélgetni. Lehetőséged volt személyesen elmondani észrevételeidet, jó tanácsaidat, nem nekem, hanem nekünk, akik végigjártuk az utat. Ha ennyire kristálytiszta véleményed volt, az lett volna a korrekt, ha ezeket elmondod, hogy közösen megvitathassuk, és javíthassunk a felkészülésünkön. Nem így tettél – lelked rajta. Említed hosszú és eredményes pályafutásodat. Majd ha egyszer egy őszinte pillanatodban leülsz a tükör elé, és szembenézel magaddal, tedd fel a kérdést: nem volt benne több?

Talán még emlékszel, hogy beszélgetéseink során sokszor elmondtam: nagyon fontos, hogy minél jobb eredményt érjünk el, de legalább olyan fontos, hogy vereség esetén emelt fővel állhassunk mindenki elé azzal, hogy mi mindent megtettünk, a munkát tisztességesen elvégeztük. A felkészülésben részt vevő edzők, többek között a te mestered is, talán a „menekülő” szövetségi kapitány is, legfőképpen három csapattársad mostani kirohanásod ellenére emelt fővel járhat, nyugodtan aludhat. Nincs szégyellnivalónk.

Azt sem szabadna elfelejtened, hogy nemcsak adtál a vívásnak nagyon-nagyon sokat, de legalább annyit kaptál is. Készíts mérleget.

A tisztelt olvasóktól elnézést kérek, ha alkotásom nem a magyar irodalom, a sportújságírás gyöngye. Tekintsék ezt az írást úgy, hogy egy ősz pengeforgató első, s remélem, egyben utolsó ilyen tollforgatói tevékenysége.


Kulcsár Győző

A szerző mesteredző, a párbajtőr-válogatott szövetségi kapitánya. Véleménye nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját.