Janics, Muszukajev, Radulovics és a többiek – vérükben nem, szívükben magyarok

A teljesség igénye nélkül ide sorolható a Szabadkán született kézilabdázó, Radulovics Bojana, aki 70-szeres jugoszláv válogatottként 2000-ben (amikor a Dunaferrben játszott) váltott országot, és viselte 69-szer a magyar címeres mezt, magyar színekben lett olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnoki bronzérmes, kétszer a világ legjobb játékosa, vb- és Eb-gólkirálynő.

Szintén kézilabdás példa a Veszprém két korábbi kubai játékosa, Carlos Pérez és Ivo Díaz, előbbi 2002-ben, utóbbi 2004-ben lett magyar válogatott, miután 171, illetve 58 alkalommal játszottak szülőhazájuk válogatottjában, ehhez tettek hozzá még 44-et, illetve 43-at minálunk. A kézilabdából edzőt is tudunk mondani, a magyar női válogatott szövetségi kapitánya Golovin Vlagyimir, aki a Szovjetunióban született, a ma Ukrajnához tartozó Odesszában, 1992-ben szerződött Szolnokra, azóta csak Magyarországon játszott, illetve dolgozott edzőként.

A férfi kosárlabda-válogatottat pedig 2013 és 2023 között a dubrovniki születésű Sztojan Ivkovics irányította, ő is 1992-ben Szolnokon kezdte a magyarországi karrierjét.

A labdarúgásban még több példa akad a román (Vasile) Miriuta Lászlótól kezdve a brazil Leandro de Almeidán és Vinícius Paulón át a francia Nego Loicig.

És hogy ne csak labdajátékokról essem szó, említhető a női kajakos Janics Natasa, aki 2000-ben még jugoszláv színekben lett olimpiai negyedik, de 2004-ben Athénban már magyarként nyert aranyat 500 m-en egyesben, szintén 500 m-en Kovács Katalinnal párosban, együtt 2008-ban Pekingben meg is védték a címüket.

A legfrissebb példa pedig az oroszországi születésű Muszukajev Iszmail, aki 2019-ben szerepelt először magyar színekben, idén pedig világbajnok lett szabadfogású birkózásban, a 65 kg-osok között.