Amikor a Beton LENdületbe jön

SOPRON: ELŐSZÖR A NÉGY KÖZÖTT

Az elmúlt tíz évben megszokhattuk, hogy a női kosárlabda Euroligában két csapatunkért, a Pécsért és a Sopronért szoríthatunk. Előbbiek révén a 2000-es évek elején és közepén összesen háromszor a Final Fourban, azaz a négyes döntőben is érdekeltek voltunk, 2005 óta viszont hiába vártunk erre.

Csoportjából a Sopron másodikként, a Pécs pedig negyedikként jutott tovább, így a baranyaiak már a nyolcaddöntőben sem élvezhették a pályaelőnyt, ráadásul a Venezia várt rájuk, amely a Sopront oda-vissza megverte. Ezt tekintve bravúrosnak mondható, hogy a Pécs két mérkőzésen túllépett az olasz csapaton, a Sopron pedig bár Krakkóban pocsék támadójátékot produkálva 52–39-re kikapott, a két hazai meccsét megnyerte, így mindkét magyar együttes bejutott a legjobb nyolc közé.

A negyeddöntőben a Pécstől elmaradt az újabb bravúr, a Salamanca 2–0-val búcsúztatta Fűzy Ákos csapatát, a Sopron viszont rendkívül kedves ajándékkal lepte meg a magyarországi sportkedvelőket. Az első találkozón ugyanis hatalmas tettet végrehajtva győzött a francia Bourges otthonában, így egy lépésre került a Final Fourtól. Profi csapat nem megy fel feltartott kézzel a pályára, ám valószínűleg a soproni lányok is csak titkon reménykedtek benne, hogy sikerül ez a bravúr, amit érzékeltet Székely Norbert nyilatkozata is. „Elképesztő tettet hajtott végre a csapat, végig hittünk magunkban, ez a legszebb álmaim között szerepelt” – mondta a franciaországi siker után az MKB-Euroleasing vezetőedzője.

Ezek után már csúnya és még inkább bosszantó lett volna, ha hazai pályán nem sikerül kivívni a továbbjutást, ám a második meccset is a mieink nyerték, így történetük során először bekerültek Európa legjobb négy csapata közé!

A négyes döntőt Salamancában rendezték, és a Sopron a spanyolokkal játszotta az elődöntőt. A hazai pálya előnye egyértelműen az ibériaiak mellett szólt, de ekkor már mi is mertünk nagyot álmodni. Miért ne folytatódhatna tovább a mese? Nos, például azért, mert a hazai pálya tényleg hazai pálya volt az amúgy is rendkívül erős Salamancának, a fiatal soproni csapat pedig ezzel nem tudott megbirkózni. A 85–78-as vereség után a bronzmérkőzésen a még erősebb Jekatyerinburg várt a mieinkre, amely egybehangzó vélemények szerint előrehozott döntőt játszott és vesztett el a Szpartak Moszkvával szemben. A papírforma érvényesült, az orosz csapat is erősnek bizonyult, így maradt a negyedik hely, ami azonban így is óriási eredmény. Mégpedig azért, mert – bántó szándék nélkül – a Sopron kereténél nem csak három erősebb volt található a mezőnyben, azonban a Székely-csapat bizonyította a rég ismert igazságot: lelkesedéssel, küzdeni tudással és jó csapategységgel (szinte) bármi elérhető.

A soproniak négyes döntős szereplésének értékét jól mutatja, hogy az idén két fordulóval a vége előtt még az sem biztos, hogy lesz magyar továbbjutó a csoportkörből.

ILYEN NINCS, ÉS MÉGIS VAN!

Tizenegy év alatt már a hatodik európai kupadöntőjét játszotta az idén a Győr női kézilabdacsapata, de az i-re a pont ezúttal sem került fel. Létezik ilyen? Sajnos igen.

Persze badarság lenne negatív felhanggal beszélni a Rába-parti lányok elmúlt szezonbeli teljesítményéről, hiszen a már természetesnek számító magyar bajnoki és Magyar Kupa-aranyérem mellett először játszhatott döntőt a csapat a legrangosabb európai kupasorozatban, a Bajnokok Ligájában.

Győrben az utóbbi években kimondva-kimondatlanul a BL-győzelem a cél, és a csoportkörből, valamint a középdöntőből ezúttal is magabiztosan jutott tovább a zöld-fehér csapat. Az elődöntőben a Tóth Tímeával és Kirsner Erikával felálló, Németh András által irányított Hypo következett, és az idegenben elszenvedett csupán egygólos vereség bizakodásra adott okot.

A visszavágó számos mozzanatáról lemaradt e sorok írója, mivel a vendéglátó-ipari egység (amelyben a meccset nézte) televízióját órákkal előre „lefoglalta” két jó kedélyű vendég, méghozzá abból a célból, hogy megnézzék Overdose Kincsem parki futását. Minden magyar ember büszkeségének vágtáját jó másfél órás műsorral vezette a fel az illetékes tévécsatorna, ezalatt pedig a már említett vendégek egyike szinte percenként kapcsolt a csodaparipát mutató adóra a kézimeccset sugárzóról. A lényeget, azaz hogy a Győr otthon lelépte a Hypót, azonban így is láttuk, így örömünket már csak tetézte, hogy Overdose sem talált legyőzőre.

Minden szép és jó  volt, egészen a Ferencváros–Győr bajnokiig. Ezen a mérkőzésen ugyanis a Hypo elleni két találkozón összesen húsz gólt dobó Görbicz Anita térdszalagszakadást szenvedett. Ilyen nincs – gondolhatták a magyar kézilabda-rajongók. A történelem megismételte önmagát, ugyanis a klasszis irányító 2008 tavaszán is súlyos sérülést szenvedett, akkor a bokaszalagja szakadt el. Mekkora esélyük van a Görbicz nélkül felálló győrieknek a döntőben a bombaerős Viborg ellen? Vajmi kevés. Sokan vélték így, bevallom, jómagam is, annak ellenére, hogy emlékeztem rá, tavaly ugyancsak Görbicz nélkül győzött az ETO a BL-elődöntő első mérkőzésén az orosz Zvezda Zvenyigorod otthonában.

A csodát megismételte Konkoly Csaba csapata, amely 26–24-re nyert Dániában. Ilyen nincs, és mégis van – kiálthattunk fel ezúttal örömünkben. Egy baj volt csupán, mégpedig az, hogy hátravolt még a visszavágó, amely már az említett Zvezda elleni párharcban sem nekünk kedvező eredménnyel végződött. Az a fránya történelem pedig megismételte önmagát. A Viborg 26–23-ra győzött Győrben, így 60–59-es összesítéssel elhódította a kupát. Ilyen nincs, de mégis volt…

Az ETO női kézilabdacsapata egyébként egészen elképesztő – szinte bizonyosan – világcsúcsot mondhat a magáénak: eddig 13 idényben szerepelt az európai kupaporondon, és egy kivételével valamennyi alkalommal a későbbi győztes parancsolt neki megálljt, hatszor a döntőben. Az az egy kivétel a 2000–2001-es szezon volt, amikor a BL-ben a csoportja negyedik helyén végzett a Krim Ljubljana, a Mar Valencia és a Szpartak Kijev mögött, így kiesett. Igaz, abban az idényben a Ljubljana nyerte meg a BL-t, vagyis elmondható, hogy akkor is találkozott a későbbi kupagyőztessel a Győr.

Összességében persze csak elismeréssel lehet beszélni a Rába-partiak 2009-es meneteléséről, már csak azért is, mert az FTC 2002-es remeklése óta először jutott magyar csapat a Bajnokok Ligája fináléjába.

KÁSÁS ZOLTÁN SZEGEDEN SEM MARADT TRÓFEA NÉLKÜL

Férfi vízilabdában mindig reménykedhetünk benne, hogy valamelyik csapatunk kiugró eredményt ér el, ám az előző idényben úgy tűnt, nem lesz miért örülnünk. Az Euroligában a Vasas jutott a legtovább, ám ez is csak negyeddöntős szereplést jelentett, ott ugyanis az olasz kirakatcsapatot, a Pro Reccót kapták meg a piros-kékek, amely túl nagy falatnak bizonyult.

Április végén így már csak egy csapatunk volt versenyben, mégpedig a bajnokságban botladozó Szeged-Beton, amely a második számú európai sorozatban, a LEN-kupában próbált meg minél tovább jutni. Nos, tovább nem is juthattak volna.

Pedig a végső győzelemig vezető út korántsem bizonyult simának, az első rögöt a Cattaro jelentette, amely az első mérkőzésen Montenegróban 5–4-re nyert, és egygólos előnyét még a visszavágó felénél is sikeresen tartotta. Az utolsó két negyedet azonban 6–3-ra a Szeged nyerte, így a Cattaro búcsúzott.

A negyeddöntő aztán még nagyobb izgalmakat tartogatott. Újabb délszláv gárda, a Vojvodina volt ezúttal az ellenfél, amely az első mérkőzésen 10–6-os hátrányból egyenlített ki az utolsó negyedben hazai pályán, így a továbbjutás kérdése teljesen nyílt maradt. Egészen a visszavágó utolsó pillanatáig, a szerbek ugyanis Szegeden is a végsőkig küzdöttek, de hiába, mert 9–8-ra kikaptak.

Az elődöntőben a Kazany várt Varga Tamásékra, amely a nyolc között éppen a Domino-Honvédon lépett túl (a Domino női csapata a BEK-ben a negyedik helyet szerezte meg), az oroszoknak azonban a következő magyar csapatba már beletört a bicskájuk. A Beton a jól bevált utat választotta: idegenben 10–10-es döntetlent játszott, hazai medencében pedig legyűrte ellenfelét, ezúttal 8–5-re, így a Csongrád megyei gárda 1996 után ismét LEN-kupa-döntőre készülhetett.

Tizenhárom évvel ezelőtt olyan nevek pólóztak Szegeden, mint Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Steinmetz Barnabás, Kiss Csaba vagy a kapuban Dmitrij Scsegyerkin, mégsem sikerült elhódítani a trófeát. Igaz, a döntőben nem akármilyen csapat, a Pescara volt az ellenfél, bizonyos Manuel Estiartéval a soraiban. A minden idők egyik legzseniálisabb vízilabdázójának tartott spanyol klasszis karrierje legsikeresebb évét produkálta akkor, a LEN-kupa-győzelem után ugyanis Atlantában olimpiai bajnok lett. Ez utóbbi azóta csak magyar játékosnak sikerült…

Az idei fináléban az ellenfélnél nem játszott Estiarte-szintű fenomén, így joggal remélhettük, hogy ezúttal révbe érnek a szegedi fiúk. A görög Panioniosz persze mindennek ígérkezett, csak könnyű prédának nem. Az első mérkőzésre szokás szerint idegenben került sor, és ha nincs Varga Tamás, könnyen lehet, hogy már itt elúsztak volna a Beton aranyálmai. Ám a kétszeres olimpiai bajnok óriás ott volt az athéni medencében, és négy góljával tartotta a lelket a szegediekben, akik megúszták 8–6-os vereséggel.

Következett a sorozat utolsó mérkőzése, az újszegedi sportuszoda sátra alatt ezer néző zsúfolódott össze, hogy együtt ünnepelhessen a meccs végén a fiúkkal. Úgy nézett ki, ennek nem is lesz semmi akadálya, három negyedet követően ugyanis 9–5 volt ide, azaz összesítésben két góllal mi álltunk jobban. A negyedik játékrészt azonban a görögök 2–0-ra hozták, így jöhetett a hosszabbítás.

Valószínűleg nem sok ember volt az országban, aki örült neki, hogy túlóra következik, a hazánkban élő görög kisebbség és a fogadási oldalakon döntetlent tippelők jelenthették ezt a szűk csoportot, no meg én. Jómagam ugyanis munka közben, jobb híján fél füllel, rádión keresztül követtem az eseményeket, és mivel nem értettem tisztán a riporter hangját, azt hittem, hogy a rendes játékrész utolsó másodperceiben a hosszabbítás kivívásáért támadhat a Szeged. Így amikor az amúgy az egyik legjobb hazainak számító Weszelowszky László ejtése a háló tetején landolt, csalódottan roskadtam magamba. Pillanatokkal később viszont már tisztán értettem, hogy „így hosszabbítással folytatódik a csata”, ekkor „világosultam meg”…

A jókedvem azonban nem tartott sokáig, a Panioniosz ugyanis két gyors góllal megnyerte a ráadás első felét, így a mieinknek három percük maradt, hogy visszakormányozzák az elúszni látszó hajót. Szerencsére volt, aki a kezébe vegye a kormánykereket, mégpedig Varga Péter. Előbb kiharcolt egy büntetőt – amit névrokona, Varga Tamás értékesített –, majd centerből saját maga talált be, így 12–10-re nyert a Szeged, azaz ötméteresek döntöttek a kupa sorsáról! Akár egy görög drámában. Az idegek harcát aztán a magyar csapat bírta jobban, 5–3-ra megnyerte, így a Tisza-parti pólósok „bebetonozták” magukat a város történelemkönyvébe. Első vidéki magyar férfi csapatként nyertek európai trófeát, Kásás Zoltán pedig ismét bizonyította, hogy ért „valamit” a vízilabdához, hiszen a Becsejjel és az Olympiakosszal megnyert Euroliga után ezúttal egy újabb csapattal ért fel a csúcsra, még ha nem is a legnagyobb presztízsű sorozatban.