Tereprali: első Dakarjára készül a magyar kamionos trió

– Emlékszik, mikor fogalmazódott meg önben a gondolat, hogy szeretne rajthoz állni a Dakaron?
– A kétezres évek közepén, amikor a Dakart még Afrikában rendezték: akkor jártam először Szalay Balázs szervizkocsijával a legendás versenyen, akkor kaptam ízelítőt először abból, hogy mi az a Dakar – válaszolta a Qualisport pilótája, Kovács Miklós. – Kétezer-nyolcban, amikor terrorfenyegetés miatt törölték a Dakart, már saját kamionnal álltunk ott a gépátvételen, és attól kezdve folyamatosan ott lebegett a szemem előtt a cél.

– És miért csak most jött el a pillanat?
– Igazság szerint azért, mert nem álltam készen. Tudtam, hogy nagyon nehéz verseny a Dakar, és igazság szerint Afrika nagyon vonzott, úgyhogy elmentem inkább az Africa Race-re, meg a Selyemút ralira, meg Marokkóba. De a végcél mindig is a Dakar volt.

– Van önben versenydrukk?
– Persze! Tisztában vagyok vele, hogy nagy kihívás előtt állunk, hogy mind a hármunknak maximálisan koncentrálni kell ahhoz, hogy célba érjünk ezen a versenyen. A homok Szaúd-Arábiában is hasonló Afrikában, a hatalmas dűnék meg olyanok lehetnek, mint a Góbi-sivatagban... Elég sok dűnét megmásztunk már, úgyhogy remélem, ezekkel is megbirkózunk, de azért az egészséges izgalom megvan bennünk.

– Mi lehet a jó taktika?
– Alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, meg kell tisztelni a sivatagot, és igen, néha óvatosnak kell lenni ahhoz, hogy gyorsak legyünk.

– Ha arra kérném, fogalmazza meg a Dakar varázsát, mi lenne az?
– Nekem nagyon tetszik a kihívás, imádom a dűnéket, a homokot, a kősivatagot, és az érzést, ahogy a táborban esténként összegyűlünk. Még azt is szeretem, hogy minden reggel ugyanaz a reggeli a kantinban. És hát nagyon jól ki lehet kapcsolódni?

– Egy majd' tízezer kilométeres sivatagi versenyen?
– Igen. Fizikailag persze elfáradunk, de nem úgy, mint itthon, amikor egész nap csörög a telefon, és csak arra kell figyelni. A sivatagban teljesen szabad vagy.

– Miért döntött úgy annak idején, hogy kamionnal vág neki a „nagy homokozónak”?
– Kamionos cégünk van, ezek a járművek a magánéletben is közelebb állnak hozzám, mint az utcai autók. Meg aztán az alkatomhoz se illene egy kisautó – mosolyog. – Amúgy a kamionok esetében is nagyon tisztában kell lenni vele, hogy mit tud a technika, hogy mit engedhet meg magának az ember ahhoz, hogy ne essen át a dűne tetején, ne ugorjon túlságosan nagyot, nehogy eldőljön...

– Milyen eredménnyel lenne elégedett?
– Ha be tudnánk kerülni az első tízbe, az nagyon nagy eredmény lenne a csapat számára.

– És ha „csak” célba érne?
– Az sem lenne csalódás, sőt! Ha végig tudunk menni, és az utolsó nap átgurulunk a céldobogón, akkor is elégedettek leszünk. Ez mégiscsak a Dakar. De ha már kérdezte az eredményt, elmondtam az álmomat.

– A csapaton évek óta nem változtat.
– Azért, mert szerintem ez a siker titka. Ezekkel a srácokkal úgy élünk együtt, mint egy házasságban, mindent úgy építettünk fel együtt, hogy a lehető leginkább megkönnyítse a dolgunkat a versenyen, hogy a szervizcsapatnak is a lehető legtöbb ideje legyen a pihenésre. Mindenkinek van saját kabinja, ágya, nem kell sátrat építeni, bontani...

– Mit kell tudni a kamionról?
– A Hyena a negyedik kamion, amit építettünk, benne van az összes tapasztalatunk: nagyon jó és erős járgány, csak dicsérni tudom. A mérnökök kihoztak belőle mindent, amit kell, ezerötszáz lóerős a motorja, ötezer Newton-méter a nyomatéka. Alkatrészekkel megrakva kilenc és fél tonna, erre azért van szükség, mert minden tartalék-alkatrésznek rendelkezésre kell állnia, ha történik velünk valami a sivatagban.

– Ez a verseny egy kicsit más lesz, mint a többi, hiszen ott lesz önnel a fia is az egyik kísérőautóban. Ez tudatos?
– Valahogy át kell adni a tudást, valahol mindent el kell kezdeni. Dorián gokartozott, de szeretné folytatni a technikai sportot, és mivel lassan magasabb, mint én, már neki is akkora kamion kell, mint az enyém...