Súlyos veseproblémák után gyógyul a Spartathlon magyar hőse, Erős Tibor

Kezdjük a legfontosabbal: hogy van?
Köszönöm szépen, most már sokkal jobban, de még közel sem százszázalékos állapotban – nyilatkozta a Csupasportnak Erős Tibor, aki minden idők legjobb magyar eredményét érte el a Spartathlonon. – Azonban bízom benne, hogy belátható időn belül újra futócipőt húzhatok, s a patakparton róhatom a köröket.

Azt lehetett olvasni, hogy a Spartathlon után veseproblémái lettek. Mi történt pontosan?
A Spartathlon alatt valami elindított egy olyan folyamatot a szervezetemben, aminek következtében elkezdtem lebontani a saját izomzatom. Ennek a pontos kiváltó okát nem tudjuk, és feltehetően soha nem is fogjuk megtudni. Emellé társult a dehidratáció is, és ezek a versenyt követő egy-két napban létrehoztak egy olyan állapotot, hogy semmilyen folyadék nem maradt meg bennem.

Innen egyenes út vezetett a kórházba, ahol kiderült, hogy a veséim nem funkcionálnak megfelelően.

Részt vettem mindenféle vizsgálaton, kaptam kezeléseket, aminek hála a vesefunkcióm rohamos javulásnak indult, és a laborértékeim is egyre jobbak lettek. Továbbra is járnom kell kontrollra, de úgy érzem, hogy napról napra jobban vagyok.

Minden idők legjobb magyar eredményét érte el a legendás Spartathlonon, miután 23:23:40 alatt ért be a célba. Mit jelent önnek az a siker?
Ezt nem könnyű megfogalmazni, hiszen titkon ez volt a tervem. Azonban ezt a verseny előtt nem vertem nagy dobra, mert egyrészt igen nagy falatnak tűnt, másrészt nem szerettem volna elbízni magam, és ilyen nagy célt kitűzni a nyilvánosság előtt. Egy biztos: nagyon el akartam ezt érni! Igen, ez volt a tervem, az álmom, a vágyam, ugyanakkor nem tagadom, borzasztóan féltem a versenytől. Hogy miért? Mert olyan élmény várt rám, amiről elképzelésem sem volt. Abban azonban biztos voltam, hogy a felkészülésbe mindent beletettem és azt a versenyen maximálisan fel tudom használni. Persze elméletben tudtam, mi vár rám: az emberpróbáló görög klíma, a nagy szintkülönbség, az ismeretlen táv, valamint a legnagyobb mumus: a hegy! Visszatekintve és felidézve az egész versenyt, még most is beleborzongok, nagyon jó érzés, hogy megcsináltam! Sőt, elképesztő, hogy sikerült, méghozzá ilyen eredménnyel! Nagyon boldog vagyok, hogy az én nevemhez kapcsolódik az új magyar csúcs, ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy érdemes küzdeni a céljainkért.

Azt kapta a Spartathlontól, amit várt?
Három éve éppen a Spartathlon miatt kezdtem el az ultrafutást. Ez a verseny egy mítosz volt, ami szinte elérhetetlen egy hétköznapi futónak, mint amilyen én is voltam. De nekem valamiért befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy én márpedig teljesíteni akarom, és ez indított el az ultrafutás útján, amivel az is a célom volt, hogy egyenes ágon juthassak be a Spartathlon mezőnyébe.

Bár számtalanszor megnéztem Simonyi Balázs Ultra című filmjét, és az alapján volt egy elképzelésem az útvonalról és a körülményekről, a valóság azonban messze felülmúlta minden várakozásomat: sokkal nehezebb és keményebb a verseny.

A hőség, a szinte folyamatosan emelkedő pálya, majd a hegy és a magány az éjszakában... Fizikailag és mentálisan is rendkívül megterhelő.

Mi volt a legnehezebb?
A hegy és a „siratófal”. A hegyet szó szerint meg kellett mászni, ami nagyjából százhatvan kilométer emelkedőn való futás után nem volt egy felemelő élmény, ráadásul a sötétség és a sziklás, kavicsos terepviszonyok csak nehezítettek rajta. De nem volt sokkal jobb a hegyről lefelé menet sem, sőt, a testem szívesen engedett volna a gravitációnak, hogy fussak lefelé, de a talpam alatt a kőmorzsalék és a meredek, kanyargós ösvények nem tették ezt lehetővé. Sőt, kifejezetten nehéz volt „fékezve”, csúszkálva haladni lefelé, beállt combizmokkal, beszűkült látással. A cél előtt körülbelül harminc-harmincöt kilométerrel van az úgynevezett siratófal: ez egy olyan alattomosan emelkedő szakasz, ahol a futók az utolsó erejüket használják, és már csak az lebeg a szemük előtt, hogy célba érjenek Spártában. Na, itt még van egy alattomosan emelkedő szakasz, ami egy szinte függőleges sziklafal mellett halad a koromsötét görög éjszakában, ahol tök egyedül voltam. Csak én, az út, a lépteim és a légzésem iszonyú monoton zaja, a fölém boruló csillagos ég és a fejlámpám fényköre, amit néha már tudattalanul próbáltam utolérni, bízva abban, hogy ha belépek a fénykörbe, akkor végre megpihenhetek... Ez a szakasz nagyon megviselt, itt már fejben számoltam a másodperceket, hogy koncentrált tudjak maradni és ne akörül járjanak a gondolataim, hogy mennyivel jobb lenne most azonnal leülni. Mégis erőt adott az a tudat, hogy a Spartathlon összes indulójának ugyanolyanok a körülmények, mindenkinek ugyanolyan nehéz, így az győz, aki a legtöbbet bele tudja tenni, aki a leginkább akarja a győzelmet.

Mekkora erőt adott, hogy kislánya a helyszínen szurkolt?
Mindennél többet jelentett. Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora erőt tudok meríteni abból, hogy ott van a családom, nyugodtan kijelenthetem, nekik köszönhetem, hogy végig tudtam csinálni. Még akkor is, ha a legnehezebb szakaszon Lizával nem tudtam beszélni, hiszen ő a kocsiban aludt. De a tudat, hogy ott van, minden lépésnél adott még egy löketet, hogy tovább tegyem egyik lábam a másik után.

Mit érzett, amikor megérintette a Leonidasz-szobor lábát?
Egy szóban meg tudom fogalmazni: végre! Ha bővebben szeretném kifejezni, amikor megérintettem a szobrot, szó szerint azt éreztem, hogy három év munkája érik be. Egy érzelmi tornádó söpört végig rajtam néhány másodperc alatt, boldog voltam, sírtam és nevettem egyszerre. Felszabadult bennem az elmúlt hónapok összes feszültsége, éreztem, tudtam, hogy ezért dolgoztam fejben és testben. És igen, az összes porcikámmal éreztem, hogy minden belefektetett másodperc megérte ezt az érzést, pedig már a lábamon is alig tudtam állni a fájdalomtól.

Milyen állapotban érezte magát ekkor?
Nagyon fáradt voltam és borzasztóan fájt a derekam, szinte csak C betű formába görbülve tudtam mozogni, ami a befutó videómban látszik is. Mentálisan viszont teljesen fel voltam dobódva, valószínűleg az adrenalin és az eufória egyszerre dolgozott bennem.

Közel négyszáz sportoló közül az előkelő negyedik helyen végzett. Közel volt a dobogó – van önben emiatt némi hiányérzet?
Egyáltalán nincs. Sőt, a mezőnyt nézve nagyon elégedett vagyok a helyezésemmel.

Ez volt az első Spartathlonom, úgy gondolom, nincs okom szomorkodni a negyedik hely miatt, hiszen olyan erős, nálam fiatalabb és tapasztalt ultrafutók mögött értem be, akik a világ legjobbjai közé tartoznak.

Ha valamivel szerencsésebb vagyok, dobogós helyezést értem volna el, de ismétlem, így is maradéktalanul elégedett vagyok az eredményemmel.

Nagyszerű éven van túl, remek eredményeket ért el. A szezon végéhez közeledve, hogyan értékelné az esztendőt?
Ez az év minden várakozásomat felülmúlta. Remek versenyeim, fantasztikus lehetőségeim voltak a támogatóimnak is köszönhetően, úgyhogy maximálisan elégedett lehetek.

Most nyilván a felépülés a legfontosabb, de vannak már tervei?
Igen, vannak, bár most egyelőre félretettem őket. Igyekszem kipihenni magam és teljesen rendbe jönni. A tervek addig várnak a fiókban, de hiszem, hogy lesz még erős futásom!

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!