Borzasztóan tud fájni, de csinálom, amíg élek – Szekeres Ferenc 75 éves

Kiváló hosszútávfutó volt, a maratoni távon 1972 és 1982 között hétszeres magyar bajnok úgy, hogy 20 évesen kezdett komolyabban edzeni. Legjobb idejével (2:12:35 óra) még mindig második a hazai ranglistán. Szekeres Ferenc március 21-én tölti be 75. életévét.

Most nem az amszterdami versenyeken elért kiváló eredményekről lesz szó – 1980-ban és 1982-ben ő győzött –, nem az 1980-as moszkvai olimpia 12., az 1974-es római Európa-bajnokság 6. helyéről, hanem arról, hogy Szekeres Ferenc túl a hetvenen is fut – persze nem annyira intenzíven, mint fiatalon, de fájó térdei ellenére sem hagyja abba.

„Nincsen már porc egyikben sem, borzasztóan tud fájni, de csinálom, amíg élek – mondta a csupasport.hu megkeresésére a korábbi kiváló atléta, aki múlt szombaton a Futapest rendezvényén – régebben a Budapest Sportiroda szervezésében legalább hússzor indult a szeptemberi félmaratoni versenyeken is –, a budakalászi 4.6 kilométeres, száz méter szintkülönbségű krosszfutáson állt rajthoz, 30:28 perccel korosztályában második lett. Ezt megelőzően pedig Vácrátóton futott, s általában 30-40 résztvevőt még mindig maga mögé utasít. Vácrátóton negyedik lett a 70+ kategóriában, nem bántja a hiúságát, hogy olyanokkal versenyez, akik sohasem atletizáltak. Bár önkritikusan fogalmaz: „Lecsoszogom ezeket a távokat, tisztában vagyok vele, szemre nagyon csúnya már a mozgásom – ami egyébként sohasem volt kifejezetten esztétikus –, de csinálni kell.”

Egy sportemberből nem hunyhat ki a versenyszellem, Szekeres elmondta, Budakalászon megelőzte egy vetélytársát, aki Vácrátóton előtte végzett. Meg is ivott két üveg sört.

Elmondása szerint cirka 6 és fél perces kilométerátlagot megy, „nem akarom magamat égetni, már ha valaki egyáltalán emlékszik rá, hogy tudtam futni”.

Manapság nagy hangsúlyt helyeznek a frissítésre, Szekeres versenyzőként nem tartozott a „tudományosan” készülők közé.

„Arról voltam híres, hogy frissítő nélkül le tudtam futni a maratonit. Aztán később rájöttem, azért ez nem éppen célravezető, pedig még büszke is voltam magamra, hogy külső segítség nélkül teszem meg a távot. Az én időmben még gyerekcipőben járt a folyadékpótlással kapcsolatos tudomány. Izotóniás italok? Azt se tudtuk, mi fán terem! Aztán a hetvenes években a válogatott kerettagok kaptak a Sportkórházból frissítőt, amely sót és pluszvitaminokat tartalmazott, ám az íze miatt szinte ihatatlan volt.”

Szekeres hozzátette, edzés után nem volt téma közöttük a regenerálódás. A maratoni futó a kávét viszont kedvelte, „általában harminc kilométernél ittam is, közben persze össze-vissza lötykölődött, úgy néztem ki, mintha lehánytam volna magam”.

A táplálkozást sem rendelték alá a futásnak: „Mindent megettem, nem voltam hízásra hajlamos, arra azért vigyáztam, verseny előtt ne egyek túl sokat. Rántott húst nem ettem, de például sült csirkét igen.”

Arra a felvetésre, akkori ideje a tudomány mai állása szerint mire lenne elegendő, Szekeres így válaszolt: „Szinte biztos vagyok benne, hogy bekerültem volna két óra tíz percen belülre.

Csakhogy manapság már annyian futnak kettő óra hat, kettő óra hét perc körül, hogy én az időmmel a 33. helynél sokkal hátrébb lennék, mint anno. Kenyában most van ötven olyan atléta, aki jobb lenne nálam.”

Szekeres szerint nem elsősorban a táplálkozás terén fejlődött a legtöbbet a tudomány, hanem a regeneráció minél hatékonyabb elősegítésében.

„Ez azért fontos, mert ha mi futottunk, mondjuk, tízszer négyszáz métert hatvan másodpercre, borzasztóan elfáradtunk, másnap regeneráló tréning következett. Hetente kétszer tudtunk fizikailag »megszakadni«, a szervezet nem bírt többet. Ez mára megváltozott.”

Szekeres Ferenc ugyan idősebb lett néhány évvel, ám a futás iránti vonzalma nem változott, „lecsoszog” egy-egy versenyt.

(Borítókép: Digi Sport)

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!