A mi Mátránk, avagy a magyar sísport csaknem 130 éves múltra tekint vissza

A trianoni békediktátumot követően Magyarországon magaslatnak – síelés szempontjából – csupán a Mecsek, a Dunántúli- és az Északi-középhegység maradt meg. Sok mindent elárul, hogy 1015 méterrel a Kékes hazánk legmagasabb hegye, az összefüggő pályarendszerek közül a budapesti Normafa a leghosszabb, de csupán 14 kilométer, a közkedvelt eplényi Síaréna is mindössze nyolc kilométer hosszú. A kisebb működő pályák közül a szilvásváradi csupán 300 méter (!), míg a visegrádi is kevesebb mint két kilométer; de említhetnénk a Kékestetőt a 3.1 kilométerével vagy a Bükkben magasodó bánkúti pályát a 3.4 kilométerével. Csak összehasonlításképpen, a hazánkban kedvelt célpontnak számító ausztriai Gerlitzen pályarendszereinek teljes hossza 42 kilométer.

A történelmi előzmények ismeretében a Mátra így is jelentős szerepet töltött be a magyar sísport kialakulásában, felvirágoztatásában, nem mellékesen a belföldi turizmus fellendülésében.

A Magyar Sportalmanach 1926-os kiadványa részletesen beszámolt a Magyar Síszövetség munkájáról. Megemlítette többek között, hogy a szervezet 1913 óta tartotta egységben a magyar sísportot, és járult hozzá a fejlődéséhez, az országhatárokat megváltoztató döntést követő években pedig rendszeres munkaprogrammal újjászervezte a hazai síelést. Széles körben tartott előadásokat megismertetendő a sísportot és a hazai síterepeket, továbbá sítanfolyamokat szervezett Budapesten és vidéken egyaránt. A hazai síterepek és sítúrák ismertetéséhez úti kalauzok kiadását kezdte meg, amelyek elsősorban a túrasíelés alapismereteit terjesztették, de átépítette a zugligeti ugrósáncot, valamint új sáncot építtetett a Nagy-szénáson, Dobogókőn és a Galyatetőn, mindemellett pedig megszervezte az országos hójelentések leadását, nemcsak a szaksajtóban, hanem a napilapokban is.

„Ez a munka méltó a magyar sísporthoz, amely immár közel harmincnégy éves múltra tekinthet vissza – áll az 1926-os Magyar Sportalmanachban. – Meghonosította a BBTE, amikor 1892-ben Bély Mihály és Demény Károly először hozattak síket Norvégiából Magyarországba, és itt elsőknek próbálkoztak meg ezzel a sporttal, és amikor a következő évben kezdeményezésükre a BBTE elsőnek alakította meg tizenkét tagból álló egyleti sícsapatát.”

A BBTE, vagyis a Budapesti (Budai) Torna Egylet olyannyira fontos szerepet játszott a síelés meghonosításában, hogy 34 évvel később, 1926. január 17-én országos síversenyt rendeztek Bély Mihály és Demény Károly emlékére.

A korabeli terepviszonyokat tekintve a Mátrában is megindult a síturizmus, a Magyar Síszövetség először 1927-ben rendezett versenyt, majd szinte évente – közben a korabeli lapok is egyre nagyobb figyelmet szenteltek a sportág hazai népszerűsítésének.

Az Országos Síkalauz 1935-ben megjelent számában a Mátrát a legkulturáltabb hegységünknek nevezték, kiemelve, hogy több irányból megközelíthető.

„A Mátraszentimre a hegység egyik leghódúsabb része. Amióta Galya északi erdejét kiirtották, a Nagy Galya gerince kissé erősen széljárta, de ezt kivéve a déli lejtőkön, azonkívül a felsorolt gyakorlóterepeken, és a ritkás erdőkben kitűnő mély porhavat találunk, rendszerint még március elején is.”

Az alpesi síelés mellett a két világháború között népszerűnek számított a síugrás is, sőt később, az ötvenes évek végén nemzetközi versenyeket is rendeztek Mátraházán, de az országos síbajnokságot is itt rendezték meg.

„Kétszázhúsz síelő, a sportág legjobbjai népesítik be ezekben a napokban Mátraházát, az országos síbajnokság színhelyét – kezdte helyszíni beszámolóját a Szabad Ifjúság 1952. február 1-jén. – A máskor oly csendes mátrai tájat a síelők vidám zaja veri fel, színes sportruhák csillognak a havas, fehér háttérben. (…) A mezőnyben egyre több a fiatal versenyző is, a legtöbben a Vasas MÁVAG, az Előre és a Vörös Lobogó sportkörének tagjai, ezek a sportkörök fordítják a legtöbb gondot a fiatalok nevelésére. A vidéki versenyző azonban meglepően kevés. Mindössze a diósgyőriek, az ózdiak, a miskolciak, a pécsiek, a gyöngyösiek és az egriek vannak itt, de még nem tudtak a legjobbak sorába emelkedni. Pedig Miskolc és Diósgyőr közelében ott a Bükk, Pécs közelében a Mecsek, Gyöngyös felett pedig ott magaslik a Mátra. Biztos, hogy a nevelőmunka néhány éven belül gyümölcsöző lesz, és ezeknek az üzemi sportköröknek a síelői ott lesznek a legjobbak között a felnőttversenyeken is.”

Nos, a pozitív életszemlélet nem vezetett eredményre, mert idővel bebizonyosodott, hogy szerény terepadottsággal és szegényes infrastruktúrával nehéz tömegeket vonzani a sportágba. Néhány évvel később a Béke és Szabadság című lap terjedelmes beszámolóval mutatott rá a lemaradás okaira.

„Hazánkban, szakemberek becslése szerint, közel százezren síelnek – olvasható az 1955-ös kiadásban. – Ebből a hatalmas tömegből azonban csak mintegy ötezer ember tagja a sportköröknek, a minősített síelők száma pedig alig éri el az ezret. A fejlődést gátolja az is, hogy ma még túlságosan drága a felszerelés.

Szovjet mintára néhány helyen ugyan működnek síállomások, ahol bakancsot és lécet is kiadnak használatra. A felszerelés problémáját mégis csak könnyűiparunk oldhatja meg, ha a mostaninál jóval több és lényegesen olcsóbb bakancsot, lécet, botot termel.

A sísport szempontjából mostohák az éghajlati viszonyok, s ez is közrejátszik abban, hogy sísportunk nemzetközi viszonylatban nem számottevő. A sísport fejlődése érdekében nem használjuk ki azonban megfelelően a meglévő hazai lehetőségeinket. A Mátrában, a

Bükkben, a Börzsönyben és másutt is vannak szép számban használható síterepek, de a turistaházakban és menedékházakban nincs elég férőhely a síelők befogadására. A lesiklópályák mellé elengedhetetlenül szükséges felvonók dolgában is rosszul állunk. A Bp. Honvéd a Kékesen és a Diósgyőri Vasas Lillafüreden csináltatott ugyan felvonót, de ezek nem a legmegfelelőbbek. Még a legjobb a helyzet a Börzsönyben, a Hideg-hegyen. Ott van felvonó és 50-60 személy részére éjjeli szállás is. A baj csak az, hogy nehezen lehet megközelíteni. Nem állunk jól ugrósáncok dolgában sem. A jánoshegyi sánc két éve használhatatlan, s a kisebb sáncok sincsenek jó állapotban. Mátraházán most építették át 50-60 méteres ugrásokra alkalmassá a régi sáncot. Jelenleg azonban alig van öt-hat olyan képzett ugrónk, aki ezt a sáncot veszély nélkül használhatja. A legmegfelelőbbnek a galyai sánc látszik, amelyikről 30-40 méteres ugrásokat lehet végezni. (…) Egy kis gondoskodással és megfelelő szakirányítással nálunk is fel lehetne lendíteni a sísportot. A síelés talán a legegészségesebb valamennyi sport közül, technikailag a legnehezebbek közé tartozik, mégis mód volna, hogy tömegsporttá váljon Magyarországon. Megérdemelné, hogy erőteljesebben a hóna alá nyúljanak.”

 

 

Bár a cikk megjelenését követően jó néhány esztendő eltelt, a szocializmus építése közepette mintha továbbra sem fordítottak volna figyelmet a hazai sísportra. Egyebek mellett a versenyszerűen sportolók száma is jelzi, hogy a nem megfelelő infrastruktúra továbbra sem tette vonzóvá a síelést. Míg 1955-ben alig ezer minősített sízőről írtak, szűk tizenöt esztendővel később sem érte el ez a szám az ezerötszázat.

„Magyarországon csak 1400-an síznek versenyszerűen, aminek elsőrendű oka, hogy hiányoznak az igazán magas hegyek, a jó és kellemes síterepek – kezdte elemzését a Tükör című lap újságírója az 1969. decemberi 30-i számban. – Ezen belül persze nemcsak az adottságok korlátozzák a magyar sísportot, hanem az árak is. Bármennyire is meghökkentő, de ha magyar versenyző, például lesiklásban, világversenyen csak a tisztességes helytállás jelszavával indul, akkor is 6-10 ezer forint értékű felszerelésre van szüksége. A híres Jervinen futóléc ára legalább 1000 forint, ha lehet kapni…”

Csak összehasonlításképpen: a KSH adatai alapján 1969-ben a teljes munkaidőben alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete 2012 forint volt.

Közben persze a Magyar Síszövetség működött, sőt 1971-ben megalakult a sí tömegsportbizottsága, de a problémák az új évtizeddel sem oldódtak meg. A budapestieket érintő Szabadság-hegyi síterepek gazdája ugyanis a Pilisi Parkerdőgazdaság lett, amelynek a megfelelő síterepről és a világításról is gondoskodnia kellett, hogy lehetővé tegye a rendszeres sportolást. A munkálatok azonban elhúzódtak.

„A szabadidő-mozgalom kulturáltságát szeretnénk szolgálni e bizottság felállításával – jelentette ki a sokszoros magyar bajnok Kővári Károlyné, a szövetség tömegsportbizottságának főtitkára 1971 novemberében az Esti Hírlapban. – Mind jobban és mind szélesebb körben akarjuk biztosítani a tömegek síelését, annál is inkább, mert az érdeklődők száma évről évre rohamosan emelkedik. Indokolt igény tehát a síterepek rendszeres karbantartása, felvonók építése és a hegyvidékeken a hivatalos órabérekért működő oktatók biztosítása.”

A beszámoló szerint ekkor már mintegy 2000 igazolt versenyzőt tartottak számon, de a már az ötvenes években részletezett hiányosságok csupán a nyolcvanas években kezdtek visszaszorulni a Mátrában.

 

 

Az Utazási Magazin 1981. december 1-jei számában kifejtette, hogy Mátraházán található a magyar sísport két legnagyobb létesítménye, a kis- és a nagysánc, de ezeket csak versenyek lebonyolítására használják, amatőr síelők nem vehetik igénybe. Viszont kitűnő a 24 férőhelyes Vörösmarty turistaház melletti pálya és a Honvéd-üdülővel szembeni Vaddisznós lejtő, amely a Kékestetői déli lesiklópályáról ágazik le. Galyatetőn egy 1200 méter hosszú, 162 méter szintkülönbségű óriásműlesikló-pálya található. Mindezeken felül kitűnő síelési és szánkózási lehetőséget nyújtanak a Mátraszentlászló, Mátraszentimre és Mátraszentistván környéki rétek, legelők – ahol néhány évtizeddel később megépül a Sípark.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!