Nem adta fel álmát a síelés magyar magassági rekordját tartó Wetzl Péter

Mindenki kezdte valahol.

Wetzl Péter tapasztalt síoktatóként magyar rekorder, ő síelt le a legmagasabbról, több mint 7500 méterről; ráadásul úgy jutott ilyen messzire ebben a sportágban, hogy még a rendszerváltás környékén indult el az úton, amikor a vasfüggöny lebontásával éppen csak kinyílt a világ előttünk.

A Börzsöny szívében, egy erdészházban született, nagyapja ugyanis erdész volt, így a hegy és az erdő neki mindig is természetes közeg volt.

„Örök élmény, amikor először csatoltam sílécet a lábamra. Akkor égett belém, hogy valójában mekkora érték a síelés – emlékezett vissza Wetzl.

– Tizenhat éves voltam, egy szutykos novemberi napon az egyik haverommal felmentünk a Nagy-Hideg-hegyre, és élesen megmaradt bennem, hogy beletapostuk a nyomunkat az érintetlenségbe. Felettünk ragyogott a nap, alattunk úsztak a felhők, mi pedig beléptünk ebbe a tisztaságba. Síelni ugyan nem tudtunk, csak csúsztunk egyenesen, a végén pedig vagy megpróbáltunk farolni, vagy úgy álltunk meg, hogy elestünk – de a kaland életre szóló élmény maradt.”

Sőt annyira magával ragadta, hogy azután jóformán minden hetet a Börzsöny harmadik legmagasabb csúcsán, a 864 méter magas Nagy-Hideg-hegyen töltött, amelynek tetején a második világháború óta áll egy menedékház, sőt 1953-ban ott épült az ország első sífelvonója.

Wetzl Péter hamarosan a turistaház fűtője, majd főállású dolgozója lett, ami kulcsszerepet játszott a élettörténetében, ugyanis ott ismerte meg a ma már nem létező Budai Alpin Klubot, amely – nagy segítséget nyújtva – a kilencvenes éves elején beíratta egy síoktatói képzésre Ausztriában. Így szerezte meg az első síoktatói papírját.

„A síelők számára nem kizárólag a mozgás élménye jelenti a kapcsolatot ezzel a sportággal, hanem a tökéletes helyszín is.

Így voltam vele én is – folytatta Wetzl. – Ha a síelést, mondjuk, fedett csarnokban kellene űzni, biztos nem alakult volna ki ez a kapcsolat. Maga a természet közelsége volt nagyon fontos, ami legalább annyira magával ragadt, mint maga a síelés.”

Nagy hatással voltak rá a hegyek mint a természet nagy hatású jelképei. Miután a Budai Alpin Klubbal szoros kapcsolatba került, elvégezte a szükséges képzéseket, igazolt hegymászó is lett, és mint minden hegyet szerető ember, megtalálta azt az ágát, amely a legjobban tetszett neki. A nagy sziklafalak és az alpesi sziklamászás nem igazán vonzotta, annál inkább a hófedte hegycsúcsok.

„Nekem a csúcsok jelentették a kihívást, és nemcsak a feljutás – mert ha már ott vannak, és megvan hozzá a tudásom, le is kellene onnan síelni – fogalmazott. – Annak idején már sítúráztam, s amíg a kollégák a pálya minőségét figyelték, én már a pályán kívüli lehetőségeket vettem számba, hogy valahogy nyomot hagyjak az érintetlenségben.

Mindig is vonzott, sőt számomra különösen nagy értéket jelentett, hogy önerőből, külső segítség nélkül jussak fel egy csúcsra, és ugyanúgy le onnan. Ennek együttese teszi a sítúrázást, sőt annak magasabb fokozatát, a síalpinizmust annyira egyedülállóvá.”

Wetzl Péter ezt követően síoktatóként emlékezetes négy évet töltött a Magas-Tátrában, majd Olaszországba vetette a sorsa, ahol magával ragadta az olasz mentalitás, a napsütötte lejtők, így élete és munkája összefonódott az ország sícentrumaival. Bevallása szerint Ravasclettótól Sestrieréig alig akad olyan hely, ahol legalább egy szezont ne dolgozott volna végig oktatóként. És miután bejárta az ország síparadicsomait, ott ragadt az egyik leghíresebben, Cortina d'Ampezzóban, ahol az elmúlt húsz szezont töltötte.

„Nemcsak a hegyre való feljutás, de már az odaút is hosszú folyamat volt, többéves előkészítő munka után indultunk el – mesélte Wetzl. – Addigra már volt némi tapasztalatom az ötezer méter feletti hegyeken való síelésben, és kerestem a következő kihívást, a következő lépést – így került a látókörömbe ez a hegycsúcs, amelyet a helyiek a Jéghegyek Apjának neveznek. A felmászás és a lejövetel technikai része nem is volt kifejezetten nehéz, inkább a magasság a legnagyobb akadály, az akklimatizáció adja a hegy nehézségét. Egy ekkora hegy megmászásához és megsíeléséhez egy hónapra volt szükség.”

Egy alkalommal, amikor 6000 méter körül táborozott, az időjárás hirtelen megváltozott, és lezavarta az alaptáborba, ahol újra ki kellett várnia a csúcsmászáshoz alkalmas időjárást. Utólag visszaemlékezve úgy látja, éppen ez a kényszerű leereszkedés kellett ahhoz, hogy jobb akklimatizációs szintet érjen el, és a következő adandó alkalommal sikerrel jusson fel a csúcsra.

Wetzl Péter legutóbbi hasonló projektje – a lezárások előtt – az 5609 méter magas Damavand megsíelése volt Iránban, de korábban, 2010-ben már próbálkozott egy nyolcezres heggyel is a Himalájában. Ez azóta sem sikerült egy honfitársunknak sem, de ő jutott hozzá a legközelebb, és készen áll rá, hogy ha a koronavírus-járvány után rendeződik a helyzet a világban, visszatérjen a Föld legmagasabb hegyei közé, és megdöntse saját rekordját.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!