Edzésnek Vérkör – már hatvanhatszor!

Mindig szeretett sportolni?

Amilyen hosszú távokat teljesít, gyorsabban érhetne célba, ha futna. Sosem gondolt még rá, hogy megpróbálja?

Van igazság benne, hogy gyorsabb lennék, de nem tudtam rávenni magam, sosem vonzott a futás. Kocogni időnként szoktam, de folyamatosan futni nem tudnék. Egyrészt a tömzsi testalkatom sem ideális hozzá, másrészt a sebesség sosem érdekelt különösebben. Nem tudom rávenni magam, hiába lenne gyorsabb úgy a teljesítés.

Mi volt az az élmény, amelynek hatására végleg elkötelezte magát a túrázás mellett?

A Kinizsi Százas teljesítése. A kétezertízes évek elején még rövidebb túrákra mentem, a száz kilométeres táv legyaloglása lehetetlennek tűnt, de a vágy már nagyon dolgozott bennem. Az egyik ötven kilométeres túrám végén aztán találkoztam valakivel, akinek meséltem az álmomról. Rám nézett és azt mondta, most gyalogoltál ötvenet, és nem tűnsz halálosan kimerültnek, huszonötöt ránézésre még bírnál. Ha megvagy, a másik huszonötöt már kisajtolod magadból.

Kisajtolta?

Igen, kétezertizenháromban végigmentem a Kinizsin, és utána nem volt megállás. Megjött a kedvem a nagyobb távokhoz, és azok rendszeres teljesítéséhez. Mivel Szákszenden lakom, ami csak húsz kilométerre található Oroszlánytól, a Vérkör kiinduló pontjától, ez a hetvenhét kilométeres túra lett a gyakorlópályám, ezen szoktam edzeni. Jelenleg egy halastónál dolgozom, reggel megetetem a halakat, és ha minden jól megy, estére vissza is érek. Eleinte volt egy másik túrázó, akivel versenyeztünk, kinek lesz több teljesítése, de mivel a környéken lakom, és ha a fejembe veszek valamit, azt megvalósítom, nem lehetett kérdés, hogy megelőzöm. Eddig hatvanhatszor mentem végig a Vérkörön, és ugyan különösebb célom nincsen, ahogy egyre közeledek hozzá, a százas határt szívesen elérném.

Mit szól hozzá, hogy sokan csak „Vérkörman” néven emlegetik?

Nem zavar. Tavasszal akasztották rám és kezdtek el így emlegetni, én pedig csak mosolygok rajta.

Túrázás közben felismerik néha?

Van kedvenc túrája?

Inkább kedvencek. A Vérkör mellett nagyon kedvelem a Dél-Zala Dombjai Ultra Trailt, a háromszáz kilométeres távot már kétszer teljesítettem, a hatszáz kilométeres egyelőre kifogott rajtam. De nem adom fel, folytatom tovább az edzéseket, és legkésőbb jövő tavasszal szeretném teljesíteni. A Balathlon is kellemes, szeptemberig kilenc alkalommal teljesítettem a kétszáztizenegy kilométert, egyszer a DZD háromszáz kilométeres távja után. Aludtam egyet és mentem.

 

 

A hosszabb túráknál elkerülhetetlen, hogy belecsússzon az éjszakába. Jelent ez bármilyen problémát, könnyen ébren tud maradni?

Nagy ügyet nem csinálok belőle. Ha fáradt vagyok, megállok, és ledőlök pihenni, de mindig csak keveset. Előfordult, hogy három napot mentem így végig, és nem lett tőle semmi bajom.

Leginkább mentálisan kell erősnek lenni, hogy hosszú távokat ilyen gyakran egymás után teljesítsen?

Azt hiszem, igen. Ha arányokat kellene mondanom, a felkészülés hatvan százalékát teszi ki, a fizikai a maradék negyven. Kell egy stabil alap, amire építeni lehet, de amikor az ember úton van, minden a fejében dől el. A fájdalmat ki lehet bírni, a kellemetlenségeken felül lehet emelkedni. Rendszeresen megfigyeltem magamon, hogy bármekkora távot is gyalogolok, amint beérek a célba, minden bajom elmúlik.

Hogyan tervezi meg a frissítést, van segítsége?

Többnyire egyedül túrázom, nem kísér senki. A hátizsákomban viszem magammal, amit kell, energiazseléket, némi enni- és innivalót. Az utamba kerülő boltokba rendszeresen betérek vásárolni, néha a kocsmákban megállok egy nagyobb pihenőre.

Ha idő előtt feladnám a túrát, általában kisétálok a legközelebbi buszmegállóhoz, és hazautazom.

Senkit sem tud megkeresni, ha baj van?

 

 

Sokfelé vannak ismerőseim, de általában nincs szükség rá, hogy hozzájuk forduljak. Persze vannak kivételek. Németországban két alkalommal is részt vettem a hatszázhatvanegy kilométeres Goldsteig-túrán, az első próbálkozást százhatvan kilométernél sérülés miatt fel kellett adnom. A másodiknál, kétezertizenkilencben viszont nagyon jó formában éreztem magam, szintidőn belül is haladtam, amikor négyszáznyolcvan kilométer körül, Passau előtt eltévedtem.

Öt kilométer lett volna hátra az ellenőrzőpontig, de hiába volt rá három órám, a GPS-készülékemben lemerült az elem, az út a terepen pedig nem volt kitáblázva. Hazatelefonáltam Székesfehérvárra az egyik ismerősömnek, aki hajnali egykor próbálta a pozícióm alapján belőni, hol lehetek, és merre kell mennem, de a városba így is későn érkeztem.

A szervezők elém jöttek a központba, azt hitték, valami bajom van. Hiába mondtam, hogy jól érzem magam, és mennék tovább, a szintidőből kicsúsztam, így a szabályok szerint nem engedhettek tovább. A négyszázharmincnyolc kilométert teljesítőknek járó érmet kaptam meg, ami még most is zavar. Éreztem, hogy végig tudtam volna menni, mégsem lehetett.

Szívesen visszamenne?

Egyszer lehet, megpróbálom, de most másra készülök. Szintén Németországból indul az Ausztriát és Csehországot is érintő Megarace 1001 kilométeres túrája. Korábban már beneveztem rá, de a járványhelyzet miatt nem lehetett indulni, az ideit pedig azért hagyom ki, mert a hagyományos útvonaltól eltérően körtúraként rendezik meg. Jövőre mindenképp szeretnék indulni, addig, mondhatni, arra készülök.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!