Őszintén csodálom azokat, akik kerékpárral jutnak fel Dobogókőre. A Pilisszentkereszttől a hegy tetejére vezető aszfaltos út mindössze hét kilométer hosszú, de folyamatosan emelkedik, és ember legyen a talpán, aki szusszanásnyi szünet nélkül teljesíti. Autóval természetesen nincs ilyen probléma, a gázpedál taposása nem különösebben megerőltető, gyorsan fenn vagyok a parkolónál.

Az autóból kiszállva gyors séta vezet Sri Chinmoy bengáliai születésű amerikai spirituális tanító, guru szobrához, ahonnan már csak néhány perc a Zsindelyes vendégház, amelyet körtúrám kiinduló- és végpontjának választottam. Az épületet Makovecz Imre tervei alapján 1980-ban építették meg, részben azzal a céllal, hogy a síelőknek melegedési lehetőséget biztosítson. Aki több napra tervez a környéken, akár a közelben található Jurta szállás szolgáltatásait is igénybe veheti, igazán különleges élményben lehet része.

Én azonban nem enni és aludni érkeztem, hanem az ország egyik leglátványosabb turistaútvonalának teljesítésére.

A Zsindelyes vendégház a környék központi helye, télen-nyáron sokan megfordulnak erre, a rövidebb kikapcsolódásra vágyó kirándulók számára például igazi élmény lehet a 2.9 kilométer hosszú, zarándokok által is sűrűn látogatott Thirring-körút. Tapasztaltabb túrázók azonban nyugodtan merjenek nagyobbat tervezni, szánjanak rá egy napot, és vágjanak neki annak a valamivel több mint tizenöt kilométeres körtúrának, amely a környék fő nevezetességeit köti össze.

Nekem is arrafelé vezet az utam. A Zsindelyes vendégháztól a piros háromszöget követve indulok, elhaladok egy hóágyú mellett, amely ideális időjárási körülmények között a sípálya megfelelő mennyiségű és minőségű hóval történő betakarásáról gondoskodna. Jelenleg azonban nincs ilyen dolga, békésen gyönyörködik a kilátásban. A táv harmada áll előttem Prédikálószékig, és ez a bő másfél óra tökéletesen elég arra, hogy összhangba kerüljek a természettel. A kilátóig vezető dimbes-dombos út emiatt egy pillanat alatt elillan, úgy érek oda, hogy nem érzek különösebb fizikai fáradtságot. Ennek ellenére leülök az egyik asztalhoz, pótolom az elégetett kalóriákat, majd hátamra veszem a hátizsákot és kicsit jobban körülnézek.

A kilátó impozáns látvány, és ugyan a tériszonyom miatt nemigen szoktam a legfelső szintre sehol felmenni, ezúttal teszek egy próbát. Az építmény belső szerkezete ugyanis lehetővé teszi, hogy ne kelljen közvetlenül a korlát mellett haladni, fokozatosan közelíthetek a terasz széléhez.

Megéri bátornak lenni, a Dunakanyarra talán még a dobogókőinél is szebb látvány nyílik, amelyben hosszú percekre el lehet merülni.

A kilátótól továbbhaladva a Vadálló-kövek felé veszem az irányt, ami nehezen járható és gyakorlott túrázóknak javasolt terep, ahogy erre felirat is figyelmeztet. Hamarosan kiderül, miért az óvatosság. A szűk ösvény kies, omladékos helyen vezet, ahol lépéseim nem téveszthetnek célt, mert az a veszély is fennáll, hogy elesve több métert csúsznék. A növekvő adrenalinszintért a látvány kárpótol, ahogy megyek előre, megpróbálom felismerni azokat a kissé természetellenes formában megmaradt köveket, amelyeket az alábbi neveken ismertek: Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Széles-torony és Nagytuskó. Amíg az út egyenesen halad, nincsen különösebb problémám, lépéseimet akkor kell igazán megfontolnom, amikor lejteni kezd.

Az apró kavicsos talajon könnyű elveszteni az egyensúlyt, minden lépésnél igyekszem valamilyen kapaszkodót találni.

„Hajrá-hajrá, mindjárt vége” – biztat küzdelmemet látva egy szemből jövő túrázó, akitől azt is megtudom, hogy lefelé még mindig sokkal könnyebb menni ezen a részen, mint felfelé. Hogy ő mégis miért a „rosszabbik” irányból közelíti meg a Vadálló-köveket? Tömören azért, mert Dömösön parkolt le, és így jóval rövidebb. Szokott menni a Rám-szakadék felé is, de az órákkal tovább tart, és amúgy is, mit ér az élet egy kis izgalom nélkül.

Utóbbit a túra folytatásában nekem sem kell nélkülöznöm, a Vadálló-köveket elhagyva ugyanis elérek a Szentfa-kápolnához, ahonnan már csak fél óra kellemes séta a Rám-szakadék bejárata. Ez az a hely, ami miatt vízálló cipőt hoztam magammal és betettem hátizsákomba a kamáslit, hogy szükség esetén felvegyem és védjem a nadrágomat. A szakadékban ugyanis patak csörgedezik, amelyet néhol át lehet lépni, máshol ez nehézséget jelent. Mindez hozzátartozik a hely különlegességéhez, itt egy pillanatra sem lehet unatkozni.

A hozzávetőleg két kilométeres táv minden métere leköt, hol láncokba kell kapaszkodnom, hogy biztosan megőrizzem az egyensúlyomat, hol vízesés mellé erősített fém létrán kell felfele mászni.

Fényképezni kötelező, helyettem is megteszik páran, ami néha torlódást eredményez. Nagyobb ünnepnapokon, amikor az átlagnál is többen járják a természetet, lehet, érdemesebb elkerülni ezt a helyet azoknak, akik könnyen kijönnek a sodrukból. A szakadékban könnyen el lehet tölteni másfél órát is, a búcsút az is nehezíti, hogy innen már csak a túra végső szakasza van hátra – visszatérés Dobogókőre. A következő pihenőhelyhez érvre elfogyasztok a hátizsákomból egy kis elemózsiát, az út ugyanis innentől végig emelkedik. Emlékoszlop, zarándokhely váltja egymást, miközben bal oldalt egyre gyakrabban feltűnik a Dunakanyar panorámája, amit a dobogókői csúcsról csodálhatunk meg teljes pompájában. Érdemes rászánni az időt és hagyni leülepedni az élményeket, amelyek nemcsak hazafelé az autóban, de az elkövetkező napokban is még sokáig elkísérnek.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!