Magyar Parnasszus

Sportgálák hetei kezdődnek hamarosan, szavazások jönnek, díjakat kapnak az év legjobb sportolói. E felhőtlen örömöt jelentő ünneplés apropóján néhány éve már kissé mániákusan mindig leírom ugyanazt: az elismerésözön során egyetlen gesztus, szűkszavú említés erejéig értékeljék azokat is, akik hobbisportolóként Magyarország dicsőségére alkottak nagyot.

Persze, tudom, igencsak széles a szabadidős tevékenység mezsgyéje, jól és (ha már voksolás) hitelesen választani szinte lehetetlenség, ráadásul évről évre bebizonyosodik, mennyire tehetséges nemzet a miénk, ezért aztán némiképp önző módon leszűkítem a kört azokra, akik – nincs erre jobb megfogalmazás – példaképstátuszban élik csendes hétköznapjaikat közöttünk. Sőt, hogy még ennél is önzőbb legyek, elsősorban a magam által agyonrajongott hosszú távú futás világában találom meg azokat, akiknek a nevét érdemes lenne kimondani avagy felvésni az újkori sportvilágban nagyot alkotók közé – természetesen azoké mellett, akik a tél során megkap(hat)nak megannyi sportújságírói vagy szurkolói szavazatot, s akik így a hivatásuk, vagyis a profi versenyzői dicsőségeik kapcsán kerülhetnek rivaldába néhány ünnepélyes pillanat, óra erejéig.

No nem húzom el sokáig a sztorit, hanem itt és most újra megteszem, amit ilyenkor tehetek, leírom, hogy 2019 szeptemberében az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres futáson, a legendás Spartathlonon (ismét) magyar győzelmet, sőt az idén már győzelmeket ünnepelhetett sok ezer, sőt megkockáztatom, milliónyi honfitárs. A hölgyek között Maráz Zsuzsanna 2018 után ebben az esztendőben is első lett, a férfiaknál Bódis Tamás volt a leggyorsabb, mögötte Csécsei Zoltán ért be a célba – e három ultratávú futó olyan tettet vitt véghez, amire a Spartathlon harminchat esztendős történetében még nem volt példa. Ráadásul Bódis Tamás két héttel később a huszonnégy órás vb-n egyéniben, míg Csécsei Zoltánnal együtt a magyar férficsapat tagjaként is felállhatott a dobogó második fokára.

No de vissza még Spártába, oda, ahol e nagy futók vállán, útban a cél felé magyar zászlók lobogtak, a görög város sugárútja magyar színekbe öltözött, a fáradtság, a fájdalom és a megérkezés eufóriájának örömkönnyeiben így mindenütt a piros, a fehér és a zöld csillogott – miközben az internet előtt ülve egy világ figyelhette álmélkodó áhítattal ezt a fantasztikus sikert. Akkor, azokban a percekben, órákban (hiszen ilyen hatalmas távon már nem ezred- és századmásodpercek döntenek) a célba érés gyönyörűségében mi, magyarok voltunk ott a könnycseppekben, tizenötmillióan együtt, boldogan megsiratva az egyetlen, egy éven át megismételhetetlen dicsőséget.

A Spartathlon-siker ennyi és nem több: a hosszú-hosszú út végén meg kell érinteni Leónidasz király szobrának talpazatát, átvenni az önmagába hajló, girbegurbán font olajkoszorút, belekortyolni az Evrotasz folyó míves edényben lötyögő vizébe, de nincs aranyra, ezüstre, bronzra festett érem, nincs pénzdíj, ha a 246 kilométert lefutottad, győztessé váltál, amiért az ölelés a legnagyobb jutalom.

Persze nincs is ennél fontosabb, sőt, tán nem is kell ennél több, mert a sport dicsősége sem más, mint önmagunk legyőzése (gyorsabban, magasabbra, erősebben), de – visszakanyarodva a bevezető mondatokhoz – ezért is lenne nagyszerű gesztus a Spartathlon-dicsőségek miatt érzett nemzeti büszkeséget néhány név kimondásával, netán serlegbe vésésével megörökíteni az utókornak.

Hiszen az ebben a hatalmas világban sokak szemében oly parányinak tetsző magyarok, ahogyan évek óta mindig, csodát tettek.

Persze a fennköltségnél is tovább mennék, annál, amit tőlünk, hétköznapi sportrajongóktól kapnak (taps, gratuláció, álmélkodó, dicsérő szavak), többre tartanám érdemesnek spartathlonistáinkat. Mert a sporteszmény, amit ők maguk, pontosabban önmagukban képviselnek ebben a hedonista világban, szinte felfoghatatlan; amikor számítógép előtt ülve, a virtuális térben zajló „versenyzéssel” nagyobb hírnevet lehet szerezni a játéktereken, mint a szív, a tüdő és az izmok megdolgoztatásával, akkor – számomra legalábbis – még inkább felértékelődik az akarat, amely a testet, a lelket viszi előre az olyan felfoghatatlanul hosszú úton, mint amilyen az Athén és a Spárta közötti 246 kilométer.

Ezért is szeretném látni tehát a húsból, vérből, fájdalomból, izzadságból, könnyből „megalkotott” hobbisportolókat a magyar dicsőségek magaslatain, a közelgő sportgálák színháztermeiben, hallani a tapsot, amelyet kapnak, látni őket ebben a dicsőségben is és boldog zavarukban, hogy megéljenzik őket azért, mert...

Sportolnak.

Miközben – mondják ők – valójában nem tesznek mást, mint dolgoznak, utaznak, nyaralnak, főznek, ágyaznak, takarítanak, bevásárolnak, sétálnak, mérgelődnek, nevetnek, sírnak, veszekednek, megbékélnek, vagyis ugyanúgy élnek, mint te vagy ő vagy más a hétköznapok sodrásában.

Egyszeri emberek csupán, nem pedig „a” sportolók.

Nem a sport szolgálja ki őket, hanem épp fordítva, ők tesznek meg mindent a sportolásért. A mindennapi életükbe helyezik bele az edzésre, versenyzésre szánt időt, előttük nincs a nap minden órájában szélesre tárt kapu a stadionokban, nincs névre szóló szekrény az öltözőben, nincs óraműpontossággal megszervezett és -tervezett étkezés az edzőközpontban, nincs tréner a pálya szélén, csak éppen hogy kihasított percmaradékok vannak a nap huszonnégy órájából – akkor kell megküzdeniük idővel és távval, amikor arra lehetőséget teremt az életük. S persze mint minden hobbi, ez is viszi a gyakran élére állított konyhapénzt, hogy másra ne gondoljak, ha elkopik a futócipő, azt is meg kell venni – márpedig annak, aki Spartathlont szeretne teljesíteni, gyorsan kopik, egy-egy ilyen lábbeli az áráért (harminc-, ötven-, hetven-, sőt kilencvenezer forintért) „cserébe” maximum nyolcszáz kilométer futást él meg. A valóságban ennél kevesebbet, s hogy valaki valóra válthassa az álmát, vagyis hitelesen felkészüljön a nagy útra Athén és Spárta között, az edzéseken gyorsan, alig néhány hét, hónap leforgása alatt elhasználja a futócipő talpát. Persze tudom, a leggyengébb érv a sportolásra kiadott pénz emlegetése, hiszen a horgász sem fűzfaágra kötött spárgával és tűből hajlított horoggal szeret és tud jól pecázni, vagy az, akinek a modellvasutazás a kedvenc időtöltése, egy piciny vagon árát sem ússza meg ma már negyvenezer forint alatt. S hát vannak nekünk szintúgy a világ dicsőségére teljesítő horgászaink, makettezőink is, csupán arra szeretnék kicsit több fényt vetíteni, hogy az ember lánya és fia, miközben önmagának próbál megfelelni, aközben elkerülhetetlenül sodródik az anyagi áldozatvállalás nehezebb dimenziója felé is, s mégis meghozza ezt a döntést (is), mert akar és képes sikert, győzelmet elérni – nekünk, mindnyájunknak is.
S ha már a materiális részletek...

Nem állhatom meg, hogy e helyütt ne érintsem össze a profi és a hobbisportolói kört, mert miközben az utcán, a betonon, erdei ösvényeken készülő amatőr atléták erejét, akaratát zengem, azt is tudom, bizonyos életszeletben nekik éppen e lecsupaszított valóság miatt van könnyebb dolguk. Az elmúlt napokban számos magyar sportoló jajkiáltását hallhattuk meg, akiknek fiatalkori nagy álmuk veszhet el azzal, ha nem lesz otthona a magyar atlétikának, s valami konok, a sport világától oly idegen életszemlélet miatt nem épülhet fel az az aréna, amely otthont adhat világszintű versenyeknek is. Magam maximálisan hiszek a sportörökség erejében, abban, ha nem lett volna az iskolai testnevelő tanár, aki megtanít rúgni, ugrani, szerválni, ha nincs sportpálya, ahol dobhattam, lőhettem, vetődhettem, ha nincs medence, amelyben úszhattam, bukhattam, taposhattam, s ha nincs rekortán, amelyen rohanhattam, kifulladhattam, botladozhattam, akkor valójában életem sem lenne – és hitem szerint ezt az életérzést nem szabad elvenni azoktól sem, akik utánunk következnek, akikre nekünk is figyelnünk kell... S ahogyan milliónyi sorstársamnak, gyerekként nekem is sportolói ideáljaim lehettek, hogy aztán ősz fejjel sportakaratú ideáljaim legyenek: így azok, akik orvosasszisztensből, az építkezésen dolgozóból, a taxi kormánya mögül kiszállva „változnak át” a nagy versenyek napjaiban hihetetlen távot teljesítő futóvá. Ezért is hiszek abban, hogy a sport világában minden összeér, azaz ahogyan a hazai világbajnoki szereplésről álmodozó profinak, a hétköznapi hobbifutónak is kell háttér és persze az inspiráció, amely elvezetheti addig, hogy zászlóval a vállán, nevetve-sírva érjen be a célba.

Hogy emberfeletti erővel győzhessen.

E győzteseket szeretném legalább egyszer egy évben együtt látni – fent, a rivaldában fürdő magyar Parnasszuson. Erre most van itt az idő.

Megjelent a Nemzeti Sport 2019. november 9. számában