Mezítláb is lehet boldogan futni

Rendszeres részvevője az ultratávú futóversenyeknek, és itt, Európa közepén új hazára is talált: hogyan került Madagaszkárról éppen Magyarországra?

Repülőgéppel! A viccet félretéve, családegyesítés céljából érkeztem, napra pontosan kettőezeregy november elsején, tizenhét éves koromban. Édesapám ösztöndíjprogrammal került Európába, magyar nő lett a felesége, akire azóta anyámként tekintek. Amint lehetőségük nyílt rá, meghívtak és jöttem. Édesanyám és a családom nagy része Madagaszkáron él. Leegyszerűsítve a történetet: Magyarországon lett egy új családom.

Sőt, immár ön is büszke családapa.

Így van! Különleges helyzetben vagyok, mert van egy hazám, Madagaszkár, és van egy otthonom, Magyarország. Azt nem tudom kijelenteni, hogy végleg itt maradok, de bármerre is visz az élet, ide mindig szívesen visszatérek.

Nagyon szeretem Magyarország földrajzát, éghajlatát és nyelvét. Csodálatos természeti adottságai vannak az országnak, varázslatosak az erdők.

Tetszik a négy évszak természetre gyakorolt hatása, bár én csak a Budai-hegységet, a Pilist és a Mátrát ismerem jól a futásoknak és kerékpározásoknak köszönhetően.

Mi a legnagyobb különbség a madagaszkári és a magyar hobbifutók között?

A bőrszínük és a kiegészítők. A magyarok azzal kezdik a futóéletüket, hogy a megfelelő cipőért már külön kört futnak boltról boltra. Odahaza a többség még mindig mezítláb fut, úgy, ahogy én is annak idején. Ennek oka, persze, nem az anyafölddel való közvetlen érintkezés iránti rajongás, hanem anyagi természetű.

Madagaszkáron is vannak utcai versenyek, de ezeket többnyire nem aszfaltozott, hanem földutakon rendezik. A többség az iskolai kötelező futásokon ismerkedik a sportok királynőjével – salakos pályán.

A terepfutás csak mostanában kezd népszerűvé válni, s egyre több a hazai induló a turisták mellett. Akárcsak a legtöbb fiú a városomból, én is a labdarúgással kezdtem, tízesztendősen, igaz, már akkor is csak azért, mert szerettem futni. Az első versenyem pedig egy különleges teljesítés volt: hosszában lefutottam a focipályát, sprintben, természetesen mezítláb, nyolc-kilenc évesen. Nem volt olimpiai táv, de anno nagyon menő.

Mióta fut?

Amióta csak fel tudtam állni a két lábamra, azaz édesanyám szerint tíz hónapos korom óta! Atlétikai értelemben pedig kettőezer-kettő óta. Mile Lajos tanár úr a budapesti Leövey Klára Gimnáziumban oktatott, és az ő tanácsára mentem el a KSI-be, de valahogy nem tetszett az a dobogókényszer.

Ekkor jöttem rá arra, hogy a futásért szeretek futni és nem a versenyekért.

S hogyan kezdődött az ultratávok iránti vonzódása?

Futva teljesítettem kettőezer-tizenháromban a Mátrabérc túrát. Első hivatalos ultrafutásom pedig három évvel ezelőtt az Ultrabalaton volt, akkor nem sikerült körbeérnem, de tavaly igen.

Ultrázni azért kezdtem, mert végre megtaláltam azt a távot, amely során vígan kiélvezhetem a futás minden pillanatát.

Mindig be akartam bizonyítani magamnak, hogy én is képes vagyok arra, amire mások.

Szóval hajtja előre a bizonyítás kényszere. Melyik sikerére a legbüszkébb?

Arra, hogy barátból férj és azután apa lettem. Sportértelemben vett eredményeimet illetően pedig az Ultra Trail Hungaryre, azaz az UTH-ra vagyok büszke, mert nagyon megszenvedtem az arra való felkészülést. Sötétben, világító szempárok között, egyedül az erdőkben, hóban, jégen, esőben, sárban, aztán tikkasztó tavaszi napsütésben végig tolni a hétvégi hosszúkat a budai hegyekben majd később a Pilisben! Ezenfelül pedig meg kellett tanulnom tornázni, hogy elkerüljem a sérüléseket, valamint erősödjenek a lábaim és a tartóizmaim.

Milyen program szerint edz? Egyáltalán, edzővel készül?

Nincs semmiféle, mások által ismert, írott programom. Szeretem a spontaneitást, élvezni a futást. Mindig az adott versenyre készítem fel a mentális énemet és a fizikumomat. Ami pedig az edzőt illeti: nem szeretném, ha irányítanának, mert túl pragmatikussá válna a futás. Inkább maradjon számomra az, ami: örömforrás, pszichológia. Nem szeretek versenyezni másokkal, de önmagammal igen.

Persze vannak fix pontok az életemben, ugyanis hetente háromszor futok, ezzel a leosztással: pihentető hétfő, pulzusszaggató, rövid futásos szerda és hosszú szombat. Ha lusta vagyok és van rá időm, akkor a szombati futást száz kilométer feletti, minimum ezer méter szintkülönbségű országúti vagy olykor MTB-tekeréssel váltom fel. Heti kétszer tornázom otthon, s ha időm engedi, úszni is járok.

Milyen kihívások vonzzák még?

Legfőbb célom beírni a nevemet Magyarország összes túra- és ultraversenyébe. Mázlim van, mert rajtam kívül egyik itt élő honfitársam sem fut a magyar versenyeken!

A nagy álom pedig a Spartathlon, mert rettegek, ha csak rá gondolok, és tudtommal még nincs madagaszkári teljesítője, ezért kénytelen leszek másokkal megmérkőzni, hogy indulhassak.

Még tisztázni szeretném a helyzetemet, mert jelenleg csak magyarokkal tudok versenyezni az indulási jogért, ami valljuk be, majdnem esélytelen – de csak majdnem!

Gyönyörűen beszél magyarul: nehéz volt megtanulnia a nyelvet?

Kénytelen voltam megtanulni, mégpedig hét hónap leforgása alatt, hiszen osztályozó vizsgát kellett tennem, hogy magántanulóból rendes státuszú tanuló lehessek. A mai napig tanulok, hiszen nem itt születtem, nem szívtam magamba az anyatejjel a magyar nyelvet, ezért aztán nagyon igyekszem.

Roppant kifejező, csodaszép nyelv a magyar, és akárcsak az ultrafutás, nehéz is – de éppen ezt, a nehézséget és a szépséget szeretem bennük a legjobban.

Más a film és más a valóság: a hóesés pici csalódás volt...

Solomampianina Gilot számára a tél, a hóesés jelentette a magyarországi „egzotikumot”: napra pontosan tudja, hogy 2001. november 25-én az erkélyükön látott először havat. Sokkal nehezebbnek és kevésbé hidegnek képzelte a pelyheket, illetve a tájat beborító fehér takarót. Nem is volt túl romantikus, ahogy a filmekben szokott lenni, de azért megszerette idővel, főleg az erdőben. Imádja, amikor minden fehér, és a friss hó ropog a futócipője vagy a kerékpárja gumiabroncsa alatt.