Célba érés törött bordával

Eredetileg az Ultra Trail Hungary leghosszabb, száztizenkét kilométeres távján indult volna, miért döntött úgy, hogy a Szentlászló Trailen fut inkább?

Az UTH 112 lett volna az eddigi leghosszabb futásom, de ebben az évben szinte minden hónapra jutott valami betegség, az influenzától a bordaporcgyulladásig, volt, hogy hetek maradtak ki az edzéseimből. Áprilisban már láttam, kevés lesz a száztizenkét kilométerhez az a futásmennyiség, amennyit beletettem eddig a lábaimba, okosabbnak láttam átnevezni a rövidebb távra.

Volt valamilyen célja a versenyre?

Két titkos vágyam volt, szerettem volna tizenkét órán belül befejezni a versenyt, másrészt pedig benne lenni az első tízben. Nos, a második teljesült.

Gyomorgörccsel küszködtem körülbelül tizenkét kilométer megtételét követően. Nem tudtam semmit magamba tuszkolni. Kezdtem eléhezni és kiszáradni, így figyelmetlenebb is lettem és éreztem, hogy a lábaim is folyamatosan gyengülnek. A Dömös előtti vízszintesebb részen elbotlottam egy kisebb kőben és elestem. A bal térdemre, majd a jobb könyökömre érkeztem. A jobb vádlim azonnal begörcsölt, úgyhogy igazából észre sem vettem, hogy a jobb oldalamat is beütöttem.

Egy ilyen esés után a legtöbben feladták volna – miért döntött úgy, hogy nem száll ki?

Mivel nyílt sebem nem volt, és főleg a vádlimban éreztem fájdalmat, így összeszedtem magam, és óvatosan tovább mentem. Akartam még némi időt adni magamnak, hogy megtapasztaljam, milyen állapotban vagyok. Az egyik felem azt mondta, szálljak ki, mert rossz a gyomrom, elestem, nem úgy haladok, ahogyan elterveztem, nincs értelme így folytatni.

A másik felem viszont kezdett meggyőzni arról, ezt még meg lehet fordítani, tudok futni valamennyire, a gyomrom helyre jöhet, ne szálljak ki Lepencén, menjek tovább.

A lepencei frissítőponton – harminchat kilométernél – kaptam egy nagy löketet a segítőktől. Onnantól már nem gondolkodtam a kiszálláson, csak a versenyre koncentráltam. A sikeres teljesítés járt csak a fejemben, emellett figyeltem a testem jelzéseit, hogy épp mire van szüksége. Minden más negatív gondolatot kiszorítottam a fejemből, így a fájdalom az oldalamban is olyan probléma lett, amin felül kell emelkednem.

Mégis, mi volt a legnehezebb a verseny során?

Azt elfogadnom és elengednem, hogy nem úgy alakul a verseny, ahogyan eredetileg elterveztem.

Senki nem próbálta rábeszélni, hogy adja fel?

Szerencsére nem. A frissítőasztal mögött többnyire olyanok segítenek bennünket, akik tisztában vannak azzal, hogy ilyen távval a fájdalom is együtt jár.

Inkább támogatnak bennünket, ha elgyengülnénk fejben, és biztatnak, hogy ne szálljunk ki. A futó maga dönt arról, hogy befejezi a futóversenyt vagy folytatja.

Nehezen. Nem a meleg, a megtett táv vagy az emelkedők tettek be, hanem a fájdalom az oldalamban. Az emelkedőket jól bírtam, viszonylag gyorsan haladtam felfelé, lefelé viszont az addigra bedagadt bal térdem miatt nem tudtam futni. Próbáltam félretenni a fájdalmat, és csak a célra koncentráltam.

A befutóképeken és a verseny közben készült fotókon is mosolyog, sőt sugárzó boldogság látszik az arcán. Az ilyen emberfeletti küzdelem után, hogyan volt ereje mosolyogni?

A természet szépsége összeadva a futás szeretetével és a barátokkal, ismerősökkel mindig mosolyt csalnak az arcomra.

Valóban képtelen vagyok teljes nyugalomban lenni. Minimális mozgás belefér, lábizom-erősítés, séta, görgőzés egyenes háttal. Ahogy múlik a fájdalom, úgy vezetem vissza a mozgást a hétköznapjaimba.

Mik a további tervei, idén indul még ultratávon?

A Piros 85-el kacérkodom, de most stratégiát váltok, és inkább ad hoc módon nevezek a versenyekre, hogy ne izguljam túl. Most első a teljes gyógyulás.

Mit jelent az ön számára a terepfutás?

Szabadságot, feltöltődést, testi, lelki és mentális megtisztulást.