„Tessék mondani, karalábé van?”

Bár „láthatatlanok”, mégis nélkülözhetetlenek – sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, mégsem szerepelnek a reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. A tizenegyedik részben következzen Anheuer Éva.

Ahogyan a legtöbb segítő, Éva is úgy került a „körbe”, hogy maga is túrázni kezdett 1998-ban.

„Az első teljesítménytúrám a Gerecse 50 volt – kezdte az 55 éves, civilben banki alkalmazott Éva. – Emlékszem, az utolsó száz métereken, főleg a Turul-szobortól lefelé a sok lépcső miatt már potyogtak a könnyeim, mire egyik kedves barátnőm megjegyezte, hogy a Budai 50-en még nem is jártam...”

Azóta persze minden jelentősebb, nevezetesebb, hosszabb vagy rövidebb túrán indult, a sok baráti kapcsolat és élmény hozzájárult a szürke hétköznapok, problémák, rossz periódus, negatív hangulat legyőzéséhez. „Túráztunk akkora hóban, hogy alig sikerült felküzdeni magunkat a Kékestetőre, máskor az ónos eső miatt estünk-keltünk a tükörsima erdőben, de égtünk rákvörösre a Corvin 85-ön.”

Élete meghatározó pillanata is a túrázáshoz kapcsolódik, hiszen második férje, a vele együtt szintén önkéntes Anheuer Egon a Csóványos kilátó tetején kérte meg a kezét. A főrendezők pezsgővel várták őket a célban, és egy „már éppen ideje volt” vicces megjegyzéssel nyugtázták a történetet.

A „másik oldalra”, azaz segítőnek nagyjából tizenkét éve kerültek át a Vulkántúrán, amikor férjével közösen úgy döntöttek, önkéntesként is részt vesznek az eseményeken.

„A Csóványoson akartam segíteni, végül a Salgó vár lett a helyünk. Emlékszem, annyira fel kellett öltöznünk, hogy a végén csak segítséggel tudtam felállni. Idővel felgyorsultak az események, ma már évi húsz-huszonöt rendezésben veszünk részt. Bár új túrákat nem vállalunk, nagyon nehezen tudunk nemet mondani a felkérésre, mert olyan sok pozitív visszajelzést, dicsérő szót, mosolyt és beszélgetést kapunk az emberektől.”

Az adminisztrációs feladatokat inkább kerülik férjével, ha lehet, a „munkásabb” pontokat részesítik előnyben, ahol személyes kapcsolatuk lehet a túrázókkal, és jókat cseveghetnek velük. Általában a frissítőpontokon segítenek. Szinten minden fontosabb túrán önkénteskedtek már, de Éva kerékpárversenyeken is részt vett, mert nincs olyan időjárás, hogy ne biciklivel járjon mindenhova.

Ennyi idő alatt törvényszerűen sok-sok kedves élmény gyűlt össze, ahogyan sorozatunk korábbi szereplői, ő is a bőség zavarával küzd a felidézésükkor.

„A Kazinczy-túrán egy kis zsákfaluban állítottuk fel az etetőpontot, rengeteg ellátmánnyal. Egyszer csak megállt előttünk egy nénike a kis kosarával, és megkérdezte: »Tessék mondani, karalábé van?«”

Ugyanezen a túrán esett meg, hogy a helyiek csirkepaprikással akarták megvendégelni őket, vagy éppen főztek nekik kávét, hogy frissebbek maradjanak reggel, a huszonnégy órás ébrenlét után. Máskor a Piros 85-ön végiggyertyázták a Hosszú-árkot, és egyszer egy közeledő túrázótól hallották, amint a társának mondja: „Eltévedtünk, ez a temető”.

Az Anheuer házaspárt egyébként mindig érdemes felkeresni, és a túrázók sokszor meg is teszik, hiszen tudják, kedves, mosolygós fejet kapnak pecsétként.

„A legtöbb pontőr törekszik arra, hogy saját pecsétje legyen: nekünk mosolygós fejünk van, helyes fülekkel. Sok évvel ezelőtt, még másik bankban dolgoztam, és kaptam egy pecsétet tokkal. Gondolkodtam is, ugyan mi a fenére használom majd, nem nyomdázgatok én. Aztán amikor bekerültem a körbe, elkezdtem vele pecsételni, mára pedig odáig jutottunk, hogy ha meglátnak minket, akár kell, akár nem, kérnek egy lenyomatot. A gyerekek a kézre, homlokra, de néha a felnőttek is.”

A jó hangulat, a mosoly az, amelyért Anheuerék akár 20-25 túrán is segítenek. Bár sokan azt gondolják, a munkájuk csupán annyi, hogy kiülnek a frissítőpontra, ez valójában többnapi előkészületet, sütést-főzést jelent.

„Egy-két elégedetlen mindig akad, máig él bennem egy eset. Az etetőpont teljesen a mi posztunk, egy alkalommal roskadásig raktuk az asztalt májassal, kolbászkrémmel, lekvárokkal, süteményekkel, természetesen mind házi volt, plusz zsírral, piros arannyal, szóval volt minden. Erre egy hölgy megállt és megkérdezte, csoki nincs? Hiszen ennyi pénzért, nevezési díjért ugyan adhatnának már egy szelet csokit. Ugyanakkor ez egyértelműen a kisebbség, a többség nagyon örül, hogy szebbé tesszük nekik a pihenés néhány percét. Minket pedig az ő mosolyuk éltet, ez a fizetségünk.”

Sorozatunk korábbi részei
A sárga szoknyás, mosolygós lány – Ádám Krisztina
Gesztenyés pulyka és dobostorta a célban – Székely János
Kiszakadás a betonkockából – Harsányi Henrik
Önzetlen pontőrök: jelvényosztás biciklivel – Győri Péter és Cifka Borbála
A legfontosabb: emberségesnek lenni – Balázs Erzsébet
Feldobálva ünnepelték, mint egy edzőt – Walter Ulrik
Annyit kap, hogy attól feltöltődik a tank! – Feigl Nikolett
A segítség a lételeme – Salamon Alexandra
Fetzer Róbert esete a bakterral – Fetzer Róbert
Ezer bringás utazott az uszállyal – Merzich Péter