Terepbringázás: jobb a fagy, mint a sár

Vágólapra másolva!

2019.03.14. 14:14

Címkék

Egy felmérés szerint a magyarországi lakosság huszonkét százaléka használ kerékpárt. Sokan terepkerékpárra pattannak, pedig a hazai domborzat nem könnyíti meg az endurósok vagy downhillesek dolgát.

A kerékpározásnak számtalan válfaja létezik, kezdve az egyszerű városi biciklizéstől az országúti versenyeken vagy ügyességi számokon át a terepbringázásig. Utóbbinál talán degradáló is a bringa, mint szleng használata, mivel hazánkban is egyre népszerűbb a terepkerékpározás. Két leggyorsabb ütemben fejlődő szakága a downhill és az enduro, olyannyira, hogy a Mecsekben 2016-ban rendezték meg az első hazai versenyt, s a tervek szerint már négy-öt verseny is szerepel az éves programokban. Magyarországon azonban nincs hivatásos enduro vagy downhill versenyző, valamennyien lelkes hobbisták, ettől függetlenül az állóképesség és a technikai tudás ennél a sportnál is elengedhetetlen.

„Télen, csapadékos időben a konditermi edzés kényszermegoldás, de muszáj az állóképesség fenntartása miatt – mondta Czimmer Patrik enduroversenyző. – A hideg, a fagyos talaj sosem jelentett problémát, az olvadó hó, a latyak és a sár már annál inkább. Ebben az időszakban hetente háromszor járok edzőterembe, és elsősorban erősítő feladatokat végzek, de gondosan megtervezett program alapján, mert a rendszeres súlyzózás hat az ízületekre, illetve a terepkerékpározásban elengedhetetlen a rugalmasság, a robbanékonyság megőrzése. Korábban két edzővel is dolgoztam, és mindkettő tanácsait, információit ötvözve tréningeztem. Jelenlegi edzőm interneten segít az edzéstervezésben, de nem áll mellettem a teremben.”

Czimmer Patrik az enduro szakág egyik hazai képviselője, s 2016 nyarán – Tarr Tamással együtt – elindult a francia Alpokban, az Alp d’ Huez mellett megrendezett downhillversenyen. Az úgynevezett Megavalanche-on a selejtezők a tengerszinttől számítva 2810 méterről indultak, s a technikás, de keskeny szakaszokkal nehezített hegyoldalon az indulók 1310 méter szintkülönbséget tettek meg.

A legjobb 350 versenyző, köztük a két magyarral, bejutott a döntőbe, ahol már 3330 méter felett indították a tömegversenyt, s a Pic Blanc gleccseren lezúdulva végül 850 méter magasan értek célba.

„Ez az esemény kuriózum, s lényegében egy maratoni downhillverseny. A Megavalanche lényegében egy nagy száguldás lefelé a hegyről, nagyjából egy órán keresztül, márpedig Magyarországon eleddig nem találtunk olyan pályát, amely ennek a feltételnek megfelelne. Ausztriában és Szlovéniában azonban felfedeztünk olyan szakaszokat, amelyeken le lehet tekerni a hegyről hasonló idő alatt egyhuzamban. Korábban Szlovéniában laktam, s találtam olyan helyszínt is, amelyen kétezer-egyszáz méterről leereszkedhettem ötszázhatvan méterig.”

Bár a downhill- és enduroversenyek, illetve kerékpárok különböznek egymástól, egy fontos szabályban azonban felfedezhető hasonlóság. Versenyen kizárólag önerővel lehet elvégezni az esetleges javításokat.

„A szabályt az amatőr versenyzők védelmében hozták létre – vette át a szót Tarr Tamás, ugyancsak enduroversenyző, s aki kilenc éve indul különböző nemzetközi versenyeken. – Akárcsak az országúti kerékpárversenyeknél, profi csapatoknak enduróban sem jelentene problémát, hogy bajba kerülő versenyzője alá tegyen egy működőképes biciklit, s már folytathatja is a versenyt.

Gyakori a defekt, amelyet tehát kizárólag a versenyző javíthat meg, miként a láncot is, hacsak nem szakadt szét, s javíthatatlan.

Korábban én is belső gumis kereket használtam, s bár edzésen sosem gyakoroltam, de idővel nagyjából két perc alatt megjavítottam egy defektet, plusz a kerék le- és felszerelése, amellyel lényegében el is lehet veszíteni a versenyt. Ezért aztán váltottam, s már mindketten belső nélküli gumit használunk, amelynél defekt esetén, hasonlóan az autógumikhoz, tejszerű anyaggal csak kitöltöd a lyukat, majd a patronhoz hasonló működéssel pillanatok alatt nagyobb mennyiségű levegő juttatható a kerékbe, s csak minimális időveszteséget jelent az utánpumpálás.”

Tarr Tamás munkája során kerékpárpályákat épít, elsősorban Ausztriában, Németországban, Svájcban és Szlovéniában dolgozik, vagyis megfelelő terepismeretekkel rendelkezik az ideális felkészüléshez.

„Magyarországon elsődleges probléma a szegényes terepviszony, mivel európai versenyeknél a cél gyakran magasabban fekszik, mint hazánk legmagasabb pontja, a Kékes-tető.

Márpedig endurónál a szintkülönbség leküzdése igenis számít, míg a downhillnél Magyarországon egy két–három perces pályán legalább egy percen keresztül sík terepen kell tekerni az úgynevezett átkötő szakaszon.

Ez valós hátrányt jelent, ugyanis külföldi versenyen a magyarok átlagosan négy-öt perc alatt teljesítik a távot, s bár Magyarországon a Mecsek Enduro kiemelkedő verseny, a jobb eredmények eléréséhez előnyösebb külföldön edzeni, készülni. Downhillben a Szlovák Kupa-sorozat meglehetősen nívós verseny, de amelyik magyar kerékpáros megnyerte, a világkupa-sorozatban a legjobb nyolcvan közé is nehezen kerül be.”

Miként az egyéb technikai sportokban, a terepkerékpározásban is egyre inkább az apró, ám versenyen annál nagyobb előnyt jelentő mechanikai újítások jelentik a fejlődést. Tíz évvel korábban még a maratoni versenyeken lehetett olyan nehéz egy kerékpár, mint napjainkban egy endurobicikli. Utóbbi átlagos súlya 14-15 kilogramm, de profi csapatoknál csak 12, márpedig ez a két-három kiló jelentős különbség.

(Megjelent a Terepsportok magazinban 2018-ban.)

Downhill vs enduro

A hazánkban legismertebbeknek tartott terepkerékpáros szakágak között számos különbség van.

Downhill
A nevéből adódóan a szakág lényege, hogy a hegyről vagy nagyobb kiterjedésű dombról a lehető leggyorsabban lezúduló versenyző nyer. A rajthelyre felvonóval, illetve egyéb járművel juthatnak fel, de semmiképpen sem kerékpárral, majd egy gyors, gyakran sziklás-köves terepen kialakított, technikás pályán tekernek le, s megeshet, hogy a 90–100 km/órás sebességet is elérhetik. Az ideális pálya nagy technikai tudást igényel, hossza legfeljebb négy kilométer, végig lefelé vezet, s a táv átlagosan két-három perc alatt megtehető. A downhillkerékpárok kialakítása és technikai felszerelése inkább a motokrosszhoz hasonlítható, az első és hátsó kerekeknél a lengéscsillapításnál hosszú a rugóút, a terep igénybevételének megfelelően masszív a váz és valamennyi alkatrész, a súlyos balesetek megelőzése érdekében pedig a versenyzők teljes fejet borító bukósisakot, a test védelmét szolgáló betétekkel ellátott zárt ruházatot viselnek.

Enduro
Alapvető különbség a downhillversenytől, hogy a hegy lábától meghatározott idő alatt kell felérni a kerékpárral, majd lefelé még nagyobb sebességgel – de már ezredmásodperces méréssel – kell a szakaszt teljesíteni. Egy-egy verseny akár három, négy vagy öt ilyen szakaszból is állhat, olykor 400–500 méteres szintemelkedéssel nehezítve. Eltérő tehát a kerékpár is, amely csúcskategóriás lehet, nem ritkán karbon- vagy jó minőségű alumíniumvázzal, hosszabb rugóúttal, nagyobb méretű gumikkal és fékekkel, szélesebb a kormány is, a legfőbb különbség azonban a gombnyomással állítható nyeregcső. További lényeges különbség, hogy szükség esetén lezárható a rugózás, kvázi megszüntethető a lengéscsillapítás, továbbá a kerékpár elején szükségtelen a váltó, mert leesik a lánc. A felszerelésből adódóan az endurokerékpár nehezebb a downhillben használt fajtánál, de a 150–170 milliméteres rugóút ellenére csupán 13-14 kilogrammos, a profi csapatoknál mindössze 10–12 kilogrammot nyom.