„Láthatatlanok”, de nélkülözhetetlenek – hétfőnként jelentkező új sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, ám akik nem szerepelnek a reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. Kezdésként következzen Ádám Krisztina.
„Kétezertizenhárom nyarán kezdtem el futni, aztán a futás által jött, hogy kipróbáljam magamat sportrendezvényeken. A középiskolában foglalkoztam rendezvényszervezéssel, szóval érdekelt, az ismerősök pedig egyik versenyről a másikra ajánlottak be, így gyakran hívtak önkéntesnek – kezdte Krisztina. – Már több mint ötven eseményen voltam segítő, sokféle munkát végeztem. Frissítésben segítettem, versenynevezést intéztem, a befutónál segédkeztem, osztottam rajtszámot kezdéskor, illetve érmet a célban, figyeltem versenyzőket akadály mellett. A legnagyobb feladat talán az volt, amikor a nevezést bízták rám, és pénzzel is foglalkoztam. Ott nagyon pontosnak kell lenni, nem szabad hibázni. A bicajosoknak viszont biztosan nem osztanék vizet, frissítőt, mert félnék, hogy nem jól nyújtom, esetleg a kerék közé esik, és baja lesz.”
A nem szabad hibázni-felfogás, a tökéletességre törekvés minden munkájában jellemzi.
„Nagyon fontos, hogy végig száztíz százalékon legyek, hiszen lehet, hogy nekem a sokadik órán a versenyen, ám az indulónak viszont talán az év legfontosabb eseménye. Fontosnak érzem, hogy mindig mosolyogjak, figyeljek arra, miben tudok segíteni az indulóknak. A Spartan Race-en sárgába kell öltözni, és most már szoktak úgy köszönni, hogy »Szia, sárga szoknyás mosolygós lány«. Nagyon jól esnek a visszajelzések, a jelek szerint sokat számít az embereknek, hogyan bánnak velük.”
Ádám Krisztina roppant önzetlen, és egészen az apróságokig odafigyel a másikra. Például, van olyan verseny, amelyen a kórházakban megszokott műanyag-karszalag kerül az induló karjára, chippel. Krisztina pedig arra is ügyel, hogy levágja a kilógó részt, hogy az aztán ne dörzsölje ki a kart.
„De cuki vagy” – jön a hálás visszajelzés. És képes ilyen apróságokra adni a 30. órában is, hiszen az UTH-Szentendre-versenyen több mint 30 órát töltött ébren.
„Fárasztó volt, de ha az indulók érzik, hogy az ember segíteni akar nekik, és ha is nem sikerül, legalább megpróbálta, akkor jön a pozitív visszajelzés, és ez bőven kárpótol az ébren töltött órákért. A hétköznapi munka után sokszor fárasztó az önkénteskedés, mégis, nagyon feltölt.”
Ő pedig tényleg mindig megpróbál segíteni: szerzett már kérésre jégkockát a negyven Celsius-fokban, vagy megy el külön az ételért, frissítőért, amikor látja az indulón, hogy a kimerültségtől már se élő, se holt. És persze megvannak a külön praktikák is.
„Nem mindegy ám, hogy miként nyújtod oda a vizet. Az élmezőnyben futó talán a felét rám, a felét magára önti, és már ott sincs. És persze nem lehetek rá dühös, hiszen minden gondolata a verseny körül mozog. A hátrébb haladók viszont szépen nyugodtan veszik el, megállnak akár. Máshogyan is kell biztatni őket. Az elöl haladó esetleg észre sem veszi a mosolyomat, nem áll le bratyizni, míg a középmezőny tagjainak vagy a még hátrébb haladónak jól jön az ösztönzés.”
Ádám Krisztina maga is fut, maratonokat is, de teljesítette már párban az Ultrabalatont.
„Segítőként is jól tudom, milyen nehéz táv a maraton, így biztosan nem lövöm el harminc kilométernél azt a butaságot, hogy nincs sok hátra. Azt hiszem, jó érzékkel ismerem fel, hogy melyik helyzetben mire van szükség, egy jó szóra, kis biztatásra, némi tapsra.”
„Egy-egy versenyen fizetnek a segítségért, esetleg kapunk plusz egy pólót, étkezést vagy ingyenes versenynevezést, de a legtöbbször semmi nem jár a munkánkért. De ez nem is fontos, hiszen nekem tényleg az a lényeg, hogy a kedvesen végzett precíz munkával hozzájáruljak az indulók jó élményéhez. Engem ez dob fel.”
