Képeslapról tervezte a csúcshódítást

A Svájci-Alpokban, az Eiger hírhedt északi falának tövében 1957. augusztus 5-én reggel Fritz von Almen belenézett a családi szálloda teraszán álló távcsőbe, és zergék után kutatva négy mozgó alakot pillantott meg a rettegett sziklafalon, akik a csúcs felé igyekeztek. Ez mindig izgalmat keltett a bámészkodókban, hiszen addig csak tizenhárom alkalommal mászták meg az Eiger északi falát, amely minden évben követelt halálos áldozatokat.

A négy hegymászó egy német és egy olasz hegymászópár volt, akik a Hinterstoisser-haránt után úgy döntöttek, együtt másznak. Előbbit két fiatal és vakmerő alpinista, az egyaránt 22 éves Günther Nothdurft és Franz Mayer, utóbbit Claudio Corti és Stefano Longhi alkotta, egy elég valószerűtlen páros, amelyet csak igazol a tény, hogy négyük közül egyedül Corti élte túl a kalandot.

Már eleve különös volt, ahogy rávette a számára ismeretlen, 40 éves Longhit, hogy tartson vele egy ilyen őrült vállalkozásban, akinek nem volt tapasztalata a jégen, és kiemelkedő hegymászómúlttal sem dicsekedhetett. Ráadásul nem „vesződtek” azzal sem, hogy részletesen tanulmányozzák a klasszikus Heckmair-útvonalat, amin első olaszokként akartak feljutni, Corti csak egy képeslapról szerezte hiányos információit.

Azt gondolta, a nyers erő, amely eddig mindig kisegítette, az Eigeren is ki fogja, azzal azonban nem számolt, hogy az a hely minden mástól különbözik az Alpokban.

Hogy tervük mennyire távol állt a valóságtól, arra jó példa, hogy a mentésükre igyekvő elismert francia hegymászó, Lionel Terray a távcsőbe nézve csak ennyit mondott: „Ezek hullák.” Erős szavai annak köszönhetők, hogy látta, a négyes mennyire lassan halad annak ellenére, hogy a vihar már a nyakukon van, márpedig az Eiger északi falát még jó időben sem könnyű megmászni.

És ahogy számítani lehetett rá, a dráma be is következett. A mászók visszafordulni már nem tudtak, a 90 kilós Longhi pedig elfáradt és fagyási sérüléseket szenvedett a hidegtől. Az Istenek traverzénél egy zuhanás után Corti ugyan megtartotta, de nem tudott visszamászni a többiekhez, ezért a cuccaival a sziklához rögzítve maradt, mentésre várva. Társai sosem látták őt többé.

Cortit nem sokkal ezután eltalálta egy kő, így ő sem tudott tovább mászni, Nothdurft és Mayer viszont elérték a csúcsot, azonban ereszkedés közben a ködben lezuhantak, holttestüket csak négy év múlva találták meg.

Corti négy napon át küzdött az életéért egy sziklapárkányon ülve (amit később róla neveztek el), háromszáz méterrel a csúcs alatt. Ekkorra már nemzetközi, az eddigi legnagyobb alpesi mentőexpedíció szerveződött a mentésre, amelyből a svájci hegyimentők tüntetőleg kimaradtak. A csapdába került Longhit azonban nem tudták szorult helyzetéből kihúzni, mert nem tudtak leereszkedni hozzá, a sziklafalhoz béklyózott holtteste két éven át kísértette vádlón a völgyet – a távcsövekből tisztán kivehető volt –, míg egy svájci csapat lehozta.

Corti összesen kilenc napot töltött a falon, húsz kilót fogyott, mielőtt megmentették, és egy drótkötél segítségével felhúzták az Eiger csúcsára, majd levitték. A legnagyobb indulatokat azonban összefüggéstelen beszámolója keltette, az pedig szellemi képességeit is megkérdőjelezte, hogy képtelen volt felfogni saját felelősségét és a tragédiában játszott szerepét, valamint megköszönni és értékelni az őt megmentő hegymászók elképesztő teljesítményét (ez volt az első sikeres mentés az Eiger északi faláról).

A kórházban is csak azt kérdezte az őket társai cserbenhagyásával vádló hegymászótársaktól: „Szerintetek elismerik a mászásomat, mint az Eiger északi falának első olasz megmászását?”

Claudio Cortinak később még voltak elismert eredményei, nevét azonban örökre beárnyékolta az északi falon történt 1957-es tragédia, őt pedig az „Eiger rabjaként” emlegették. Bár a sajtó hadjárata miatt a gyanú sokáig rajta maradt, végül tisztázta magát, és 2010-ben halt meg, 81 évesen.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2018 novemberében)