A szerelmesek együtt futják a Spartathlont

Az 1975-ben született Virginia Oliveri félig argentin, félig olasz ultrafutónő, aki főleg terepultrásként híres Olaszországban. Párja, Pablo Barnes 43 éves, szintén ultrafutó, együtt teljesítették az idén a Spartathlont. Nemrég a háromnapos Cruce de Tandilia versenyen vettek részt Argentínában, amelyen Virginia abszolút első, Pablo második helyezést ért el.

Mikor kezdtetek sportolni, futni?

Virginia: Egy futópadon kezdtem futni, még amikor Dublinban éltünk, mert le szerettem volna fogyni, kövér voltam. A futást elkezdeni nagyon nehéz volt, húsz perc után fájtak a térdeim. Akkortól az lett a mottó, hogy „no pain, no gain” – fájdalom nélkül nincs siker.

De mindig tiszteletben tartottam a testemet. Megpróbáltam megtartani az egyensúlyt és tudatában maradni annak, hogy a testem az én templomom.

Pablo: Mindig sportoltam valamit. Édesapám versenyszerűen úszott, magas színvonalon, és már kisgyerekként átadta a sport iránti szenvedélyt. Ezután mindenféle sportot kipróbáltam, fociztam, kosaraztam, pingpongoztam.

Virginia, láttam, hogy nagyon sikeres vagy terepultratávokon. Hogyhogy ezt az extrém távú és nehézségű kihívást választottad a futáson belül?

Teljesen véletlenül. Még 2006-ban elmentem a Cro-Magnon versenyre, amelyen Limone Piemontéból kellett Monte-Carlóba futni – ez százhat kilométer a hegyek között, a tengernél volt a cél. Csak egy sima kihívásnak tűnt, fogalmam sem volt róla, milyen is a hegyekben futni; se a szintet, se a terepet nem tudtam, hogy mi fán terem, hiszen mindaddig csak aszfalton futottam. Ennek ellenére megnyertem a versenyt! Éppen ez volt az az év, amikor Olaszországban elkezdték megrendezni az első ultratrailversenyeket, és mint győztest, rögtön meghívtak az első hivatalos ultratrail-futóversenyre. Ez pedig mindent megváltoztatott – úgy mondhatnám, hogy jó időben voltam jó helyen.

Pablo, neked hogy jutott eszedbe, hogy hosszú távokon fuss?

Miután biciklivel bejártuk a világot, rájöttünk, hogy valami végtelenül izgalmas dolog hosszú távokat megtenni, mert nemcsak fizikai, hanem mentális kihívás is.

Mesélnétek az életetekről? Együtt edzetek, vagy mindent külön csináltok? Hogyan működnek a mindennapok?

Virginia: Együtt végzünk szinte mindent, az étkezéstől a pihenésen át a jógáig. Azonban mindenki a saját szakállára edz. Sok éve így működik nálunk, hiszen mindenki magát ismeri a legjobban. Ebben a tizenöt évben sohasem volt edzőnk, pontosabban az idén először fogadtam meg egy edző tanácsait arról, hogyan tudnék kicsit gyorsulni. Sajnos a hosszú távok, mint amilyen a Spartathlon vagy a 24 órás versenyek, de akár egy terepultra is, sokat lassítanak az emberen.

Pablo: Tényleg nagyon ritkán edzünk együtt Virginiával, többnyire külön indulunk futni, abban a pillanatban, ahogy az elfoglaltságaink engedik.

Nincs edzőm, a személyiségem nem tenné lehetővé, hogy egy edzővel dolgozzak... De nagyon hasznosnak tartom, ha olyan emberektől tanulhatok, akiket tisztelek.

És a Spartathlon hogy jött? Nem is tudom, van-e másik páros, amely együtt indul évről évre.

Pablo: Már négy éve mindig rajthoz állunk a Spartathlonon. Varázslatos verseny, és meglepő, de örülök, hogy ennyire későn kezdtünk el idejárni. Azért örülök, mert nagyon magával ragadó, és többé nem akarod elengedni, ha egyszer kipróbáltad. Ez így már biztos pont, évről évre egyfajta hagyományos felvonulás Spárta felé.

A statisztikák szerint minden évben hét-tizenegy versenyen vettél részt az elmúlt másfél évtizedben, azaz kiegyensúlyozottan és sérülésmentesen versenyzel. Mi a titkod, Virginia?

Több mint tíz éve jógázom. Indiában és Thaiföldön tanultam, és folytatom a tanulását azóta is. Nagyon nagyra becsülöm, és a hozzá kapcsolódó filozófiát ugyanúgy folytatom, ahogyan a futást és az edzéseket is. A legfontosabb, hogy ne veszítsem el az egyensúlyt. Az ultrázás nem csak edzés – mindent úgy kell művelni, hogy évekig kitartson.

Pablo, Te is sokat versenyzel…

Szenvedélyből futunk, ez az életstílusunk, ezért járunk versenyekre. Logikus lenne a jobb teljesítés érdekében kevesebb versenyen részt venni, de nekem nem olyan fontosak az eredmények. Van, hogy nagyon fáradtan indulok, és az utolsók közt érkezem, de aztán ha jól megy, akkor mindent beleadok, és jó helyen végzek.

Milyen edzésmódszeretek van? Hányszor mentek futni egy héten?

Virginia: Többnyire hatszor futok egy héten. Hogy ez évente mennyi? Csak a versenyeken több mint ezer kilométerem van, tehát sok kilométert futhatok! Hetente öt-hat alkalommal jógázom, ami a törzsizmok erősítését szolgálja, egyensúlyi pózokat gyakorlok.

Ezek a vinyasa és az astanga jógában is megtalálható elemek, a teljes integrált légzésen keresztül edzik a rekeszizmokat. Ugyanolyan fontos nekem, mint a futóedzések!

Pablo: Nincs edzésmódszerem. Furcsa…? Mert ez a mi életstílusunk Virginiával, azért versenyzünk, hogy edzésben maradjunk. Néha vannak fontos versenyek is, amelyeken igyekszem minőségileg magasabb szinten teljesíteni, de ennek nincs megszabott rendje. Az érzéseimre hallgatok. És bár van otthon egy nagyon jó jógatanárom, akivel jógáznom kellene – nem jógázom. És bevallom, nagyon ritkán nyújtok.

Van olyan étrendetek, amely segít a futásban?

Virginia: Igen, négy éve vegán vagyok. Nagy gondot fordítunk az ételekre, és ez nagyon sokat segít a regenerálódásban, amely az évek múlásával sajnos egyre lassul.

Pablo: Többnyire vegetáriánus vagyok. Sajtot és tojást eszem, vörös húst, szárnyast és halat nem. Sok tésztát, zöldséget és hüvelyeseket.

Hogyan választjátok ki, hogy milyen versenyen induljatok legközelebb?

Virginia: A versenyek kiválasztásában fontos szempont, hogy mikor van a világbajnokság, milyen kvalifikációs lehetőségek akadnak. A naptárban már szerepel a CCC, azaz a száz kilométeres Courmayeur-Champex-Chamonix meg a Spartathlon, de előtte ott van a terep-világbajnokság, amelyre március végén lehet kivívni az indulási jogot. Aztán vannak azok a versenyek, amelyekre azért megyek, mert tetszenek, ilyen például június elején egy szardíniai esemény.

Pablo: Én a versenyeket talán túlságosan is véletlenszerűen választom ki. Megnézem, megvan-e a kvalifikációm adott évben a 24 órás világbajnokságra, a száz kilométeres rendezvényekre vagy a terepversenyekre. Ezután megnézem az otthonomhoz közeli versenyeket. Különös figyelmet fordítok arra, hogy az UTMB-n és a Spartathlonon ott tudjak lenni. Aztán ha valaki meghív minket, mindent megteszünk, hogy elmenjünk, mert nagyon örülünk a meghívásoknak.

Milyen távlati terveitek, álmaitok vannak?

Virginia: Sokáig szeretnék futni, jól és egészségesen. Szeretném nem elveszíteni a lelkesedésemet. Sok mindent láttam és tettem az elmúlt tizenöt évben, bejártam a világot, arra vágyom csak, hogy megmaradjon a kedvem a folytatáshoz.

A futás megtanította nekem, hogy mit jelent valamit csakis szenvedélyből tenni. A hosszú távok pedig türelemre tanítanak, és meditációra. Sokat tanultam a futásaim alatt, és folytatom is a tanulást. Illetve nagyon szeretnék teljesíteni egy Ironmant is.

Pablo: A futás számomra a napi rutin része. Semmit sem mond, semmit sem ad. Sőt egy csomó embert elvett az életemből, mert nekik többnyire önromboló szokásaik voltak. Azt hiszem, hogy a futás csupán egy ideális módja a szabadidő eltöltésének. Másrészről a hosszú távok olyan jellegű stresszt váltanak ki, amit nem tapasztal meg az ember a mindennapokban. A test válsághelyzetbe kerül: nem úgy eszel, ahogy megszoktad, nem alszol, nem állsz meg akkor sem, ha fáj. Mindez arra ösztönzi a testet, hogy olyan kémiai anyagokat termeljen, amelyek ellensúlyozzák ezt a kellemetlen helyzetet – és amikor ezt a pontot eléred, legalább egy pillanatig boldog vagy! Addig akarok futni, amíg a futás örömöt jelent. Nagyon elégedett vagyok azzal, amit elértem, a sporttal kapcsolatban nem maradtak megvalósításra váró álmaim. De ha már nagy terv: az egyetlen dolog, amit szeretnék, egy huszonnégy órás versenyen kétszáznegyven kilométernél többet futni. Bár nem is tekintem álomnak, inkább olyan cél, amelyet előbb-utóbb elérhetek.