Az amatőrök gyakran profibbak

Milyen edzőnek tartja magát elsősorban? Elvégre rengeteg képesítéssel rendelkezik, mi a legfőbb profilja?

Személyi edzőnek. Az olvasatomban a személyi edzőt mindig adott személyes problémával keresik fel, és a szakember olyan szolgáltatást nyújt, amelynek keretein belül ezt a személyes problémát lehet közösen megoldani. Ez lehet egy-egy élsportoló csúcsteljesítményének javítása, a testi fogyatékkal élő egészségének javítása, vagy az „átlagember” hétköznapi célkitűzése is, mondjuk szeretne kicsit fogyni, izmosodni, erősödni, jobb állóképességet szerezni, hogy a hétvégi túrázásoknál ne rá várjon még a nagyi is a hegycsúcson. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenhez értek, hanem, hogy tudom, kit, milyen problémával, hová kell irányítanom. Van, akit dietetikushoz kell küldeni, van, akit orvoshoz, van, akit specialista erőnléti edzőhöz. Ha mindenképpen választani kellene profilt, azt mondanám, az erősportok világában mozgok legotthonosabban. Az erősportok felől közelítem meg az egészséges, jól mozgás képességét. Olyan edző vagyok, aki elsősorban jól mozogni tanítja meg tanítványait, mert ezt tartom a hosszú, egészséges élet egyik kulcsának.

Mi hajtja abban, hogy folyamatosan képzi magát?

Alkati kérdés. Vannak ilyen típusú emberek, akik, ha valami olyat csinálnak, amit szeretnek, azt szeretnék a lehető legjobban csinálni. Ha ezzel jobb, hitelesebb szakemberré is lehet válni, az csak jó, s ha ezzel még pénzt is lehet keresni, még jobb. Plusz, ha ez az egész még morálisan is elfogadható és párosul mellé küldetéstudat, az már a boldog élet titka. Véleményem szerint a hosszú, egészséges élet másik kulcsa az életünk végéig tartó tanulás.

Miből ered ez a szakmai igényesség?

Talán abból, hogy nehéz, szegény anyagi helyzetű családból származom, és korán megtanultam, amit megtanulok, ami a fejemben van, soha nem vehetik el tőlem. A szegény embernek egyetlen lehetősége a boldogulásra, ha olyan tudást halmoz fel, ami tekintélyt parancsoló. Amikor képzésekre járok, mindig elöl ülök, minden egyes szót lejegyzetelek és nagy odafigyeléssel hallgatok, mert ajándéknak és lehetőségnek érzem, hogy bővülhet a tudásom.

Mit szeret abban, hogy amatőrökkel foglalkozik? Vágyott valaha profik közé? Bár tudom, hogy dolgozott küzdősportolókkal is.

Amatőrökkel foglalkozni hálás feladat. Rengeteg a pozitív visszaigazolás, talán több, mint bármelyik más szakmában, naponta vagy naponta többször kapunk elismerést. Az átlagemberek nagyon hálásak a segítségért, a közösen elért eredményekért, mint ahogyan hálás feladat, hogy nekik ténylegesen pozitív irányba lehet az életüket befolyásolni. A célkitűzéseikkel sokkal inkább azonosulok, hogy náluk prioritást élvez az egészség a teljesítménnyel szemben, mert ez a valódi érték. Ennek ellenére vágytam és vágyok is a profik közé. Foglalkoztam is már élsportolókkal, és ha lesz lehetőségem, a jövőben is szeretném magam ott kipróbálni.

Mi a különbség a két munka között szakmailag és emberileg?

A profiknál szigorúan a szakmaiság dominál, csak az eredmények maximalizálása számít – bármi áron. Amikor az edző értékrendjében az egészség és a sportoló mint ember áll az első helyen, és mivel az élsport soha nem az egészségről szól, sőt tovább megyek, az élsport sohasem egészséges, akkor ott előbb-utóbb ellentmondás lesz és feszültség.

Ezért szeret inkább amatőrökkel foglalkozni?

Az amatőröknél sokkal személyesebb a kapcsolat, és sokkal inkább az edző értékrendjéhez formálódnak a célok. Ugyanakkor rengeteg esetben az amatőrök profibbak a profiknál. A profi nem azt jelenti, hogy a sportért kapja a fizetését valaki, hanem hogy a sport, az edzés, az életmód az életünk rendezőelvévé válik. E köré rendeződik minden, ez élvez prioritást. Meglepődnénk, milyen sok „amatőr” mennyire „profi” mentalitású. Öröm, ha egymásra találunk az ilyen tanítványokkal – vagy nálunk, közösen válnak ilyenekké –, akkor ugyanazt a magas színvonalú szakmai munkát lehet elvégezni velük is, mint a profikkal. Ezért érünk el elképesztő eredményeket a tanítványaimmal.

Nem egy amatőr, irodista dolgozó, családot nevelő, háztartást vezető tanítványomat merném odaállítani élsportolók mellé, és nem vallanának szégyent. Számos hétköznapibb példa akad elképesztő eredményekről, olyanokról, mint negyven–ötven kilós fogyások, vagy olyan esetekről, amikor a tanítvány szavaival élve, az életüket kapták vissza azzal, hogy a szakadék és a közelgő egészségügyi katasztrófák széléről kapaszkodtunk vissza az élhető, egészséges életbe.

Milyen problémákat lát leginkább az amatőröknél, akár testi, élettani, mentális, erkölcsi téren?

A legnagyobb probléma, hogy hozzám valamilyen előélettel érkeznek, és ehhez képest amit elvárnak maguktól – ami persze a normális, egészséges élet lenne –, nagyon nagy távolságra van, hatalmas a szakadék. Gyorsan akarnak sokat változtatni, pedig lassan kellene, lépésről lépésre. Egyáltalán nem foglalkoznak a legfontosabbal, a gondolkodásmóddal, azzal, hogy lépésről lépésre tegyük az életünk rendezőelvévé az egészséges, sportos életmódot. Azonnal akarnak mindent, minimális erőfeszítés árán.

Vannak biztató jelek, hogy ezek változnak a hétköznapi emberekben?

Azok között, akik eljutnak hozzám és segítséget kérnek, határozottan biztatóak a jelek. Nyilván azért fordulnak szakemberhez, mert segítségre van szükségük, így szerencsére el is fogadják. Megbíznak bennem és engedik, hogy vezessem őket a jó irányba, a megfelelő tempóban. Fontosnak tartom – és szerintem ezért működik ez nálam –, hogy következetesen őszinték legyünk, hogy mi, szakemberek bevonjuk a tanítványokat az együtt gondolkodásba, hogy értsék, tudják, mit miért csinálunk, hiszen a szó szoros értelmében róluk van szó. Fontos, hogy figyeljünk rájuk, hogy tiszteljük őket, így ők is tisztelnek minket, fontos, hogy egyenrangú partnerként kezeljük őket, de tartsuk meg a tanító tanítvány viszonyt, ahol finoman kell egyensúlyozni a szakmai alá-fölé rendeltségi viszony és az egyenlő emberi viszony között.