A boldogság vadregényes útjai

Az egyik cikkemhez szólt hozzá Bozsoky Erika, akit a kommentje után megkerestem. Erika egy idős hölgy maratoni futásáról szóló írásomhoz tette hozzá a saját élményét, ami annyira magával ragadó volt, hogy nemcsak nekem, hanem több száz olvasónak is tetszett. Erika bejegyzése ugyanis arról szólt, hogy a térdfájása sem akadályozza meg a túrákban (vett térdszorítót és túrabotot), sőt nagyobbakat kalandozik a hegyekben, mint eddig. Nem is olyan régen ötnapos túrát teljesített a Cserhátban egyedül, pontosabban a kutyájával, Hubával.

A kérdések adva vannak: mi viszi el az útjaira ezt az életigenlő, ötvenegy esztendős asszonyt? Milyen érzelmek dolgoznak benne, amikor egyedül hajtja álomra a fejét a szabad ég alatt? Mit jelent neki az erdő, a természet? És mi az oka annak, hogy sosem fél?

Erikának semmilyen sportmúltja nem volt, még mielőtt belefogott a túrázásba, igaz, azt már gyerekkora óta űzi.

„Fiatalabb koromban mindig részt vettem nyaranként egy-egy nagyobb túrán – a Magas-Tátra, a Retyezát, a Bihari-hegység vagy a Mátra volt a célpont, év közben pedig sok kicsi, egynapos túrára mentem el. Ez utóbbiakat teljesen változó számmal teljesítettem, volt, hogy szinte minden hét végén, volt, hogy ritkábban. Kislányként is nagyon szerettem, ha a családi nyaralások alkalmával erdőben, hegyen kirándultunk. Ezek főleg apukámhoz kötődtek, mert általában az ő kezét fogtam, a nővérem meg anyuét. Az első ilyen alkalom négyéves koromban volt, ezt tudom biztosan, Miskolctapolcán nyaraltunk. De otthon, a szülőfalumban is nagyon szerettem feljárni a szőlőhegyre, nagypapámnak volt ott pincéje, hatalmasakat lehetett barangolni a környéken. A patakpart is állandó nagy sétáim színhelye lett, először apuval, aztán egyedül vagy a kutyánkkal. A következő lökést középiskolás kedvenc tanár bácsim adta, aki sokat vitt minket kirándulni a Pilisbe, a Budai-hegyekbe.”

Néhány éve úgy tűnt, hogy Erika nem túrázhat többé, ugyanis elkezdett fájni a térde. A faluban, ahol él, idősek otthonában dolgozik, házi gondozóként – olyan szépkorúakat látogat, akik segítséggel még elboldogulnak otthon –, de mivel télen-nyáron kerékpárral jár, valószínűleg begyulladtak az ízületei.

„Egy ilyen kis faluból a fiatalok, sajnos, mind elköltöznek, az idős szülők magukra maradnak, de ha az ember bevásárol nekik, intézi az orvosi és egyéb ügyes-bajos dolgaikat, segít a házimunkában, a gyógyszerelésben, a fürdésben, tanácsot ad, akkor még jó ideig nem kell elhagyniuk szeretett otthonukat.

Mivel télen-nyáron, hidegben-fagyban-hőségben bicajjal közlekedem, néhány lehúzott hideg évszak után elkezdtek fájni az ízületeim, főleg a térdemben, de a kezem ujjaiban is. Nem vagyok nyávogós fajta, de ez annyira rossz volt, hogy tényleg azt hittem, fel kell adnom a túrázást, ami nagyon megviselt.

Erika tehát tudta folytatni a túrázást, tudta folytatni azt az életvitelt, ami boldoggá teszi. Sokan vannak, akik az első nehézségnél feladják, de az ő története azért is tanulságos, mert minimális befektetéssel megoldotta a megoldhatatlannak tűnő problémát. Ha ez az életszemlélet uralkodna idehaza, sokkal több lenne az aktív, tevékeny, egészséges ember. A túrákat hol csapattal, hol egyedül teljesíti, a távolabbi, például Tátra-túrákat társaságban csinálja végig. A hazai túrákat a pénztárcájához és lakhelyéhez méri.

„Mivel a Börzsönyben lakom, s mivel tudvalevő, hogy a szociális szakmában nagyon alacsonyak a fizetések, leginkább csak itt túrázom, mert ehhez nem kell pénz. Ráadásul amikor még nem itt laktam, akkor is ez volt a kedvenc hegységem, szóval most alaposan kiélvezhetem minden zegét-zugát. Azért időnként sikerül eljutnom másfelé, ha csak egyszer vagy kétszer is évente, már az is jó.”

Persze a legfontosabb kérdés talán az, hogy mit, mennyi élményt ad neki a túrázás?

„Erre a kérdésre emelkedettebben tudok válaszolni: mindent! Szabadságot, boldogságot, olyan feltöltődést, amely aztán erőt ad a hétköznapokhoz, s nagyon sokszor még a hitemet is olyan bensőségesen tudom átélni a hegyen, mint semmilyen istentiszteleten sem.

Nem túl könnyű a munkám, nap nap után mással sem találkozom, mint betegséggel, nyomorúsággal, kiszolgáltatottsággal, magánnyal, sokan tőlem várnak vigaszt, megerősítést, örömöt, nekem mondják el, mi bántja őket, mit szeretnének halotti ruhának, milyen konfliktus van a gyerekekkel, rokonokkal.

Az már csak a ráadás, hogy a lelkén kívül a testét is edzi a túrázással. Szereti feszegetni a határait, ami sokáig váratott magára. A túracsapat, amellyel régen gyakran ment a hegyekbe, feloszlott, és sokáig várt, hogy újra legyen társasága.

„Néhány évvel ezelőtt aztán vettem egy nagy levegőt, és elindultam egyedül. Először csak olyan utakra vállalkoztam, amelyeken már jártam másokkal, aztán már olyanra is, amely ugyan jelzett turistaút, de számomra még ismeretlen. No, amikor ez is ment, meg mertem próbálni a jelzetlen utakat is. Ehhez persze besegített egy-egy eltévedés is. Aztán már az volt kihívás, hogy úttalan utakon járjak végig egy-egy szép völgyet vagy bércet, csak a térkép szintvonalai, tereptárgyai alapján tájékozódva. Annyira megszerettem ezeket a felfedező túrákat, hogy már leginkább erre vágyom. Tavaly újabb határfeszegetésként megkíséreltük az éjszakai kint alvást egy vadetetőben Hubával, a kutyámmal. S amikor minden gond nélkül ébredtem reggel, jöhetett valami újabb dolog. Ez pedig az idei cserháti ötnapos gyaloglásunk lett, amelyen nem is a teljesítmény, nem a megtett kilométerek vagy a napok száma számított, csupán az, hogy jól érezzük magunkat. Nem vagyok teljesítménytúrázós alkat. Szeretek elszöszölni, bámészkodni, nem haladok gyorsan, tíz percig is képes vagyok elbámulni egy-egy vadvirágot, miközben körbefotózom. Csak egy ponyvát vittem magammal, abból, a túrabotokból és az esőkabátomból építettem menedéket ott, ahol ért minket az este. Hol tóparton, hol szántóföldeket elválasztó bokrosban, még egy temető ravatalozójának teraszán is aludtunk – nincs is annál nyugodtabb hely, ráadásul az ember tető alatt van, s ott a kút. Ezt a tippet egy túrás csoportban olvastam a Facebookon, de sok mást is tanultam ott.

A nógrádi kis falvakban nagyon kedves emberekkel akadtunk össze, volt, akivel hosszasan elbeszélgettem, volt, aki friss kútvizet húzott nekünk, akadt olyan is, aki Hubát kínálta meg száraz macskaeledellel, vagy simogatással, mindenhol mosolyt, jó szót kaptunk.

Na, és akkor következzék az örök kérdés: nem fél-e egyedül az erdőben, a sötétben?

„A leggyakoribb kérdés, amit hozzám intéznek, valóban ez. Rendszerint azt szoktam válaszolni, szerintem több félnivaló van Pesten az utcán, mint az erdőben. Kitől félnék? Az állatoktól? Jobban félnek szegények tőlünk. Ha pedig például vadmalaccal találkozom, szép lassan, nyugodtan tovább megyek, mert tudom, valahol a közelben van a mamája is, és figyel. Ha én nem ártok a malackájának, akkor ő miért is bántana? Ok nélkül nem ront rám a bozótból.

Abban persze, tudom, kicsit csodabogár vagyok, hogy valamiért a szürkülő, sötétedő erdő különösen nagy nyugalommal tölt el, és ezzel nincs mindenki így.