Bogár János, aki levágja a futócipő orrát

Ötvennégy év, ötvennégy verseny. Ez az idei programja Bogár Jánosnak, aki 1991-ben megnyerte a Spartathlont, aki megannyiszor végigrobogta a Bécs–Budapest (illetve Bécs–Pozsony–Budapest) szupermaratoni távját, és akinek természetesen ma is az életét jelenti a futás. Átvészelt nehéz időszakokat, volt orvosilag alultáplált, de szeretett sportágától sosem szakadt el. A hétvégéin most is sorjáznak a versenyek: öt kilométertől egészen az ultratávokig.

Ötvennégy éves, ötvennégy versenyen indul ebben az évben. Ez tudatos?

Nem, dehogy. Így jött ki. Összeszámoltam, az idén ennyit tervezek, ennyit bírok el. Az ultrák már kevesebbek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, de talán érthető is. A szervezetem már megérzi ezeket a távokat, hosszabb időt vesz igénybe a regenerálódás, ami bizony a minőség rovására megy.

Ha egy „gyűjtőfogalmat” kellene találni önre, mi lenne az?

Ó, sok minden eszembe jut, de maradjunk abban, hogy az az ember vagyok, aki képtelen a futás nélkül élni. Olyan ez nekem, mint a levegővétel, csak már nincsenek benne nagy távlatok, nem számít az idő és nem számít az eredmény sem. Csak az, hogy futok. Persze sokan kritizálnak ezért…

Például?

Hogy nem ciki ez nekem? Talán abba kellene hagyni, mert már szánalmas, hogy nem tudom azokat az időket hozni. De ez engem nem érdekel… Sőt, ezek a szavak pluszmotivációt is adnak nekem ahhoz, hogy fussak.

Ha az ultraversenyeket vesszük, az idén két hazai eseményen indult: az Ultrabalatonon és a Békéscsaba–Arad–Békéscsabán, amit meg is nyert Simonyi Balázs előtt.

Az Ultrabalatont pedig feladtam. Amire nem vagyok büszke, de sajnos százötven kilométernél ki kellett szállnom, mert egy régi sérülésem megint keresztülhúzta a számításomat. A keresztcsontnál, az úgynevezett lapátcsont alatt van egy kinövés, amely nyomja az ideget. Van, amikor ezzel az ideggel meg tudom „beszélni” a futást, van amikor bármit csinálok, nem megy… Az aradi kétszáz kilométeres versenyt két hétre rá megnyertem, bár ott is kijött, hogy már nem vagyok fiatal.

Az első nap után már nem tudtam úgy regenerálódni, ahogyan szerettem volna, ezért aztán fogalmazhatunk úgy is, hogy azt a versenyt a második napon nálam sokkal jobban szereplő Simonyi Balázs vesztette el a végén.

A futásból idehaza nem lehet megélni. És én már belefáradtam abba, hogy folyamatosan küzdjek a szponzorokért, harcoljak a sportból való megélhetésért. Ez nem megy. Van egy munkahelyem Miskolcon, önkormányzati ügyintéző vagyok. Folyamatos zsonglőrködés, hogy ki tudjam „szorítani” magamnak a futásra szánt időt és legfőképpen a pénzt. Vegetáriánus vagyok, nincsen olyan egyéb szenvedélyem, ami vinné a pénzt, a versenyszervezők a múltamra való tekintettel sokszor nem is kérnek nevezési díjat; sokat versenyzek Szlovákiában, hiszen így nem kell benzinre, autópálya-matricára költeni, egyszerűen csak áttekerünk a párommal Kassára vagy a közeli szlovák viadalokra, és futunk. Tervezetten élünk, egyfajta túlélőüzemmódban, de működik…

Ha már a túlélést említette: néhány évvel ezelőtt elég nehéz helyzetbe került…

Nem is szívesen emlékszem vissza rá. Összecsaptak a fejem felett a hullámok, a munkahelyem megszűnt, és igen, előfordult, hogy az alapvető élelmiszer megvásárlása is nehézséget okozott. Hat-hét kilót lefogytam, gondot jelentett az étkezés, a megfelelő kalóriabevitel, és bizony versenyeket kellett feladnom, mert éheztem. Szerencsére voltak páran, akik mellém álltak, s nagyon hálás vagyok ezért a gondoskodásért. De nem is akarok erről beszélni, mert szégyellem ezt az időszakot. Lényeg, hogy túl vagyok rajta.

És lényeges, hogy van egy párja, akivel meg tudja osztani a mindennapjait, vagyis a futást.

Ildikóval öt éve ismerjük egymást, együtt edzünk, együtt versenyzünk, és már ő is belekóstolt az ultrába. A hosszabb versenyeimen pedig természetesen ő kísér, segít. Szinte mindenhol a futásról beszélgetünk, és gyakorlatilag a kocsinkból „élünk”, mivel minden hétvégén versenyzünk, ott van az összes cuccunk menetkészre összepakolva. Áprilisban például volt olyan hétvégénk, hogy pénteken futottunk tíz kilométert, szombaton délelőtt félmaratonit, délután egy tízest, majd vasárnap megint egy félmaratonit.

A kisebb távú versenyek mennyire motiválják?

Nagyon. Ott is képes vagyok a szédülésig kifutni magam. Korábbi edzőm, Tóth Sándor azt mondta, egy nagy hibám van, az, hogy nem tudok szelektálni, nem tudom felállítani a fontossági sorrendet. És ez azóta, az elmúlt harmincöt év alatt sem változott…

Melyik volt élete csúcsversenye?

Hiába nyertem Spartathlont vagy Bécs–Budapest szupermaratonit, nem tudok választani. Nekem egy szlovákiai három kilométeres verseny is óriási élményt ad, sőt néha a versenyfeladás is élmény, tapasztalás, hiszen az is előrébb visz.

Szeretem megélni azokat a győzelmeket, amelyeket szenvedések árán érek el, gondolok itt belső szenvedésre vagy arra, hogy kiélezett versenyt futok egy-egy riválissal.

Az idén hány holtpont várható még?

Hány ultrán futok? Július negyedikén a Tisza-tónál versenyzek, és lesz a Fertő-tónál is versenyem. Hat maratonit tervezek még, és persze a félmaratonikat, tíz kilométereket, vagyis minden hétvégén lesz valami.

Árulja el, még mindig kivágja a cipője orrát?

Persze! A Spartathlont így nyertem meg, azóta is kivágott orrú cipőben futok, komfortos, jó érzés a lábamnak. Megesett már az is, hogy a megvétel után a boltban vágtam le a futócipő elejét, az eladók majdnem elájultak, amikor meglátták, mit csinálok…